A csöndet nem lehet leírni (Beszélgetés Zalán Tiborral)


Beszélgetés Zalán Tiborral
 
Zalán Tibor költő, író, dramaturg, József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja díjas. Szolnokon született, Abonyban nőtt fel, él Budapesten, Békéscsabán és néha Szegeden – de gyanús, hogy alapvetően nem földrajzi az az univerzum, ahol otthon érzi magát. 1979-ben világraszóló botrányt kavart Arctalan nemzedék című esszéjével. Azóta mindenféle műnemet és műfajt kipróbált, ezekkel is hírnevet szerzett magának, tanított, szerkesztett, örült és szomorkodott. Következetesen meg tudja lepni olvasóit és a színházi nézőket is – csak bírjuk vele tartani a lépést.
 
– Az avantgárd versektől a legváltozatosabb és legeredetibb formákig jártad már be a líra útjait. Ha most éppen verset írnál, az milyen formába kívánkozna?
– Forma- és irányzathűtlen alkotó vagyok. Ezt egy másik, szimpatikusabb nézőpontból nyugodtan hívhatnánk formakeresésnek is. A lényeg, hogy mindig azt a formát választom, legtöbbször keresem, amelyik érdekelhet, bár sokszor előfordul, hogy miután megtaláltam és használtam, már el is pártolok tőle. Alkati kérdés, hogy hamar elunom egy-egy formában magamat, illetve magamat a formában. Inkább a személyiség jelenlétében keresem az állandóságot – a forma szempontjából a radikális eklektikát választottam és definiáltam sok évvel ezelőtt a magam számára járható útnak. Manapság, évek óta, egy érdekes versforma kísért – nem új a költői gyakorlatomban, hogy egy-egy kitalált forma sokáig kiaknázható az unalom vagy az önismétlés veszélye nélkül. Mindig vonzódtam a számmisztikához. Egy egész kötetet írtam a tökéletes szám bűvöletében (3×3×3=27), Szétgondolt jelen címmel. Most ennél is tovább mentem a számolásban. Olyan verseket írok többnyire, amelyek kilencsoros versszakokból állnak, kilenc strófából, és egy-egy sorban kilenc szótag van. Ezeket össze lehet szorozni! Annyi bizonyos, hogy a nyolcvanegy egymásba olvasva 8+1, ami szintén kilenc, s a 729-nek is van egy kétszer kilences olvasata. Most két ilyen versen dolgozom – előfordul, hogy egy-egy verset nem tudok befejezni, mert egy másik jobban izgat, aztán meg azt sem tudom befejezni.
– A próza nagyobb lélegzetű odafigyelést, tervezettebb időket igényel. A Papírváros pedig nem is akármilyen vállalás: egy egész regényfolyam. Hol tartasz ebben – és hová, mikor akarsz eljutni? Mit ígértél a kiadónak és magadnak?
– Nem tartom magamat igazi prózaírónak. Devaló, már sok és sokféle prózát írtam. Nem hiszek a nagyobb lélegzetű odafigyelésben, magamra vetítve ezt. Esterházy Péter mondta egyszer, akivel sokat beszéltünk a költészet és a próza viszonyáról, ellentétéről és rokonságáról, illetve átjárhatóságáról, hogy prózaíró az, aki mindennap azonos órában leül, és azonos órában áll fel, a kettő közötti időszakban pedig megállás nélkül ír – valamit, bármit. Én viszont ugyanolyan rapszodikus összevisszaságban írom a prózát, mint a verset, emiatt aztán tervezett időim sincsenek. Ha lennének, és ha valóban átlátnám a prózai lehetőségeimet – azaz konkrét terveim lennének –, akkor nem kínlódnék most a Papírváros negyedik, és nem kínlódnék majd a jövőben a Papírváros ötödik kötetével. Már rég felejtettem volna ezt a regényfolyamot, amelyben a regény szerkezeti lehetőségeit, műnemi válthatóságait kutatom, amellett hogy hullámszerűen rám törve érdekel, mit jelent a címe, és ki a főhőse. Még egyiket sem tudom pontosan. Azt már igen, hogy hova akarok eljutni. Az olvasó számára is ki fog derülni. Én a regényfolyam időszerkezetével vagyok erősen tisztában. Az egészével! Nagy időkihagyásokkal írom a lassúdad regény egyes részeit, nehezen haladok vele, terveim szerint még idén be akarom fejezni a negyedik nagy egységet. A kiadónak három évvel ezelőtti leadást ígértem. Magamnak összességében annyit, hogy még életemben be fogom fejezni a teljes ciklust.
– Városok között mozogsz: talán a Budapest, Szeged, Békéscsaba háromszög a legkörülhatároltabb pálya, de megfordulsz számos más településen is, a teljes magyar nyelvterületen. Hogy látod: hol és hogyan él, milyen állapotban van most a kultúra, az irodalom tájainkon? Kommunikál a főváros ilyen téren a vidékkel?
– Erre nem tudok válaszolni. Annyi bizonyos, hogy sokat utazom, sokat látok, de igazából sem időm, sem energiám a tapasztalatok feldolgozására. A kultúra természetesen éppen úgy él vidéken vagy a határon túl, mint a fővárosban, csak az adottságok és lehetőségek miatt mégis teljesen máshogy. Leginkább az irodalom és a színház területére látok rá. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert a kultúra ennél jóval tágasabb és általánosabb kategória – amely magában foglalja ezeket is. Úgy vélem, eltűnni látszik a főváros és a vidék különbsége – főleg ellentéte – az említett területeken. Stabilan jó folyóiratok vannak vidéken, jó írók élnek ott is, manapság talán jobbak és mérvadóbbak is, mint a fővárosiak. És a színházak sem múlják alul a fővárosiakat, jóllehet az előadásaik recepciója messze elmarad az utóbbiakétól – ma már csak nagyon kevesen utaznak egy-egy előadásért két-háromszáz kilométert. Örömteli, hogy manapság nemcsak az az író lesz ismert és elismert, aki Budapesten él, hanem az is, aki jól teljesít. Illetve – hát, vannak itt most már másfajta bajok és félreorientáló tényezők, de ebbe most nem szívesen mennék bele.
– És te magad… Gyakran neveznek kánonon kívülinek, felülinek stb. Egyáltalán: véleményed szerint kik írják ma a kánont, azaz: mi fog azzá válni utólag a jelenből? Foglalkoztat ez téged? Ha ránézel az irodalmi közállapotokra, logikusnak, igazságosnak találod az egyes elrendeződéseket?
– Szögezzük le rögtön: ez engem nem foglalkoztat. Mármint hogy én milyen helyet foglalok el bármelyik kánonban, benne vagyok-e, kívüle vagy felette vagyok-e, mások szerint én hol vagyok. Hogy téged idézzelek – ez részemről: stb. Ma az irodalom – de nem csak az irodalom – jó ideje két kibékíthetetlen oldalra rendezkedett be. Ez a két oldal időről időre megteremti a maga kánonját, ez legtöbbször a másik oldal teljes kizárásával jár. Aki egyik oldalon sem definiálja magát látványosan, az egyik kánonba sem kerül bele. Ez logikus. A kánonírók véleményem szerint a politikusokra emlékeztető önjelöltek vagy önkéntes megmondók, akik úgy gondolják, hogy eldönthetik, kik a kiválasztottak, kiket kell kiket kell kinyomni a centrumból, és kiket kell benyomni a centrumba. Aki belekerül, az természetesen támogatja a kánont és a kánonteremtőket, akik nem, azok onnantól fogva vagy nincsenek, vagy igyekeznek bekerülni a körbe és a bizalomba. Én egyik oldalon sem szeretném magamat elkötelezni, így egyik kánonnak sem lehetek a kiszemeltje. De van jelenlétem, nyilván, bár ezzel nem nagyon lehet mit kezdeni. Sem vele, sem ellene. Azt se bánom, ha nem vagyok, úgy vagyok mégis. Az egyes elrendezéseket logikusnak találom, de nyilván messze nem igazságosnak. Annyi bizonyos, a kánonok nem szoktak fennmaradni, csak egyes alkotók és egyes művek, ha. Az idő nagy rostáló, de nem tisztességes kánonteremtő. Az időt a benne mozgó emberekkel és a benne létező aktuális szándékokkal definiálhatjuk – a kultúrában. Ilyen értelemben nincsenek és nem is lehetnek állandósuló kánonok. Példa erre az épp mostanában elindult Ady-trónfosztás, a kihunyni látszó Kosztolányi- vagy Szabó Lőrinc-kultusz; de akár az is, hogy a közelmúlt jelentős alkotói, csak néhány név a sok lehetséges közül: Weöres, Vas, Szentkuthy, Juhász Ferenc, Szilágyi Domokos, Páskándi, Nagy László, alig-alig vagy egyáltalán nem kerülnek szóba. A jelenkor köldöknézését katasztrofális kancsalságnak vélem. Mindenki el van foglalva a maga kasztjával, a kasztjában betöltött szerepével, a maga forradalmáraival vagy janicsárjaival, a törtetéssel – elfoglalt vagy kijelölt helyek megszerzésével. Az irodalmi hagyomány gyakorlatilag a hivatkozás szintjén sincs jelen. Ha meg jelen van, akkor a mostani állapotok kanonizálását szolgálja, és nem az értékek felmutatását, illetve azok összehasonlíthatóságának kérdését veti föl. Kényelmesebb az íróknak csak a saját kortársaikra figyelve jelentősnek, nagynak gondolniuk magukat, mint feltételezni, hogy voltak – lehettek már – náluk fontosabb, pontosabban fogalmazó, érzékenyebb és innovatívabb alkotók.
– Mi történne, ha találkoznál egy fiatalemberrel: mondjuk a húszéves Zalán Tiborral? Mit mondanál neki, és még inkább: ő mit mondana?
– Valami biztatót mondanék neki. Ilyesmit: add fel, hiába erőlködsz, úgyis el fogod baszni! Konkrétabban, hogy ha már, akkor ne hagyja magát mindenféle látványos dologba belerángatni, ne hagyja magát se zászlóra, se gombostűre tűzni, de ne magányosítsa el magát oly mértékben sem, amennyire én megtettem, mert ebbe a helyzetbe kerülve már nem kell senkit megbántania ahhoz, hogy megbántódjék, nem kell senki-semmi ellen tennie semmit, hogy mégis sok ellensége támadjon. Vélt okosságokat mondanék neki. Minél előbbre tartasz, annál több sár ragad rád, és annál többen húz(ná)nak vissza. Úgy mozogj az irodalomban, mint a kocsmában, soha ne fordíts hátat senkinek; ennek legjobb módszere, ha mindig a fal előtt állsz, így nem kerülhet mögéd senki. Legyen az akár kivégzőfal! Inkább a sortűz, mint a kis belezők! Meg hogy add fel a büszkeségedet, csatlakozz le az erősekhez, különben kinyírnak, és attól senki se boldog. Ha kiválni látszol, erre biztosan kísérletet tesznek. Készülj el és fel erre is! Meg hogy a vers sohasem gondolatokból, csak szavakból áll, mint a puzzle-játék; rakosgasd, ha már, rakosgasd türelemmel, míg bele nem hülyülsz. Sok minden fölöslegeset elmondanék. S hogy ő mit mondana? Talán azt, szerencse, hogy nem ismerhettük egymást!
– Meghatározó helyszín a szülővidéked: Abony, Szolnok. Milyen kapcsolatot tartasz jelenleg ezekkel a városokkal? Illetve ha röviden kellene összefoglalnod: mivel csomagolt fel téged a szülőföld?
– Érdekes ez az Abony is, meg ez a Szolnok is. Utóbbival kezdem, ott születtem, de összesen nem töltöttem ott egy hetet, ebből a hétből is a legtöbb, amennyit édesanyám a kórházban feküdt velem születésem után. Tehát semmi közöm Szolnokhoz. Abonyban nőttem fel, de épp a napokban ért az a meglepetés, hogy a város honlapján kitöröltek a híres abonyiak közül – sokáig ott díszelegtem. Nem mintha nagyon hiányozna ez nekem, és most felverne a bánat miatta. Csak úgy, és mégis. Az abonyiaknak – Abonyban ugyan díszpolgársággal tiszteltek meg – nyilván szolnoki vagyok, a szolnokiaknak abonyi. Ugyanolyan senki földjére kerültem ebben is, mint életem során gyakorlatilag mindenben és mindenhol. Abony a gyermekkor, apa, anya, a bátyám, közülük ketten már rég nincsenek közöttünk; a téglagyár, a téglagyári tó, a kert a mákkal, a Kapisztrán utca pora foci közben, a nagy eperfa a hátsó udvaron, melynek ágai között – kis Tarzanok – Pali bátyámmal egy-egy kötélen röpködünk a gravitációt meghazudtolva naphosszat. Meg is sértettek, de meg is becsültek már Abonyban az abonyiak. Hideg-meleg víz. Bizonyára mindenhol így megy ez. Oda konkrétan már csak anyám köt, Szolnokhoz nevelt fiam, Attila. Egy-egy. Persze lényegesebb, hogy az akkor belém égett táj azóta is minden élmény megképező tája, írjak Rómáról, Potsdamról vagy Sanghajról akár, ha álmodom, abban a tájban történek meg, és lázálmaimban is Abony utcáin bolyongok, vagy ott veszek el. De a tájon kívül megtanultam viselni, ha nem is szeretni, a szegénységet, becsülni a könyvtárakat és a könyveket, fölismerni, hogy ami leszek – és ami nem –, egyedül az én küzdelmem büszkesége vagy szégyene lesz; első generációs értelmiségiként – a család történetében nekem volt először diplomám – az első generációsok kínjait, olykor megaláztatásait, olykor dölyfös fölöslegességeit is meg kellett élnem; s hogy bírtam az akár föntet vagy az akár lentet, tűrtem a „könyvek között felnőttek” lenézését és a küldő közeg bizalmatlan megjegyzéseit, pillantásait, nem törtem bele – a tartást és szívósságot is bizonyára onnan hoztam. Sokat köszönhetek a gyermekkoromnak, kubikos apámnak és téglagyári munkás anyámnak. Meg persze apai nagyapámnak, aki a Papírváros első kötetében a sokak által fölemlegetett Huszelin Rancsics-történetet elmesélte nekem. Sokat ültem vele a fehér gangon, náluk, ő avas szalonnát katonázgatott nekem, kovászos uborkával, szikkadt kenyérkockákra, és mindenféle mesés dolgot mesélt. A Göncölszekér című tárcanovellatáramnak is fontos szereplője ő. Ha belegondolok, a családomból neki jutott legtöbb „irodalmi szerep” eddig az irodalmamban. Talán az sem véletlen, első kötetem címtelen nyitó verse is a gyermekkorral, az indulással, abonyi élményekkel foglalkozik. Két verset tudok valahány művem közül könyv nélkül, talán, mert buta vagyok, és az egyik éppen ez. Elmondom neked. „A téglagyári tó, anyám a parton, / agyagtól maszatos gyermekarcom. / Homályos a kép, pirosas a széle, / ráfreccsent nagyapám torkavére. // S a fákról is éretten már a körte / pirosan hullt, ahogy kiköhögte. / Készültem, a világot felképelem, / de bokorban várt a történelem, / érett combjáról szoknyáját feldobta, / sötétlett az öle, kitakart bomba. // Megríkatott, és kis pengő szememből / kipottyant, s hazáig vitt egy rendőr / könnycsepp, gyermekségem pocakos őre. / Csak érnék haza, haza időre! / Egyszerre lett tél, nem telelődött. / És hazáig az út. És hó. Így kezdődött.”
– Ezer szállal kötődsz a színház világához. Íróként, POSZT-válogatóként, dramaturgként számos produkcióhoz volt közöd az elmúlt években. Mit szeretsz leginkább a mai magyar nyelvű színházban?
– A színház nem feltétlenül az a világ, amit szeretni kell vagy lehet – nekem. Kívülállóknak izgalmas, érdekes, akik bent vannak, azoknak meg leginkább ijesztő és leggyakrabban lélekölő. Nézzük a szálakat, ha nem is ezret! Íróként régen vagyok jelen a magyar színházban, váltakozó sikerrel. Látod, itt máris megbicsaklik a normális szóhasználat. Siker! Mit jelent a színházban a siker? A nézőtéri visszajelzést? Csalóka, ritkán objektív. A kritika visszajelzését? Túlideologizált, látszatobjektív. A szakma visszajelzését? Csordaszellem, feltételeket szabva. Máris visszajutottunk a beszélgetésünk elejére. Valaki azt írta, a színházi emberek utálják leginkább és leginkább feltételek nélkül egymást a magyar művészetben. Van ebben valami, ha nem is ennyire szörnyű a helyzet, amilyen sarkított ez a megfogalmazás. Dramaturgként is évtizedek óta működöm. De mi a dramaturgia, és ki a dramaturg? A dramaturgok évtizedek óta próbálják magukat definiálni – sikertelenül. Csak részben az ő hibájuk és felelősségük, hogy ez így van. Sokak munkáját – vagy nem munkáját – raktam föl dramaturgként a színpadra. Ettől vajon közelebb kerültem-e hozzá? Lehet-e egy munkahely szerelem? Talán csak a hülyéknek. POSZT-válogatóként kétszáznál több előadást láttunk Gulyás Gábor esztétával határon innen és határon túl egy éven belül, de nem tudtam meg sokkal többet a színházról, mint amennyit tudtam, amikor elindultunk. A mai magyar nyelvű színházban azt szeretem, hogy egyáltalán létezik. Meg fogsz lepődni, bár színházi szerző (is) vagyok (aki most éppen két darabon szorgoskodik egyszerre), színházakban dolgozom legalább negyedszázada dramaturgként, de nem vagyok igazán sem színházi, sem igazi színházjáró ember. Megbecsülés, hogy megkínáltak egy Szép Ernő-díjjal és -életműdíjjal, félszáznál több saját bemutatón hajolhattam meg, de még ettől sem érzem közelebb magamhoz a színházat, vagy magam a színházhoz. Ezt a dolgot egyszer majd tisztázom magamban. Akkor térjünk vissza rá! De látom, nem tudtam megválaszolni a kérdésedet. Sikerült a sok POSZT-válogatók, -interjúk során egy bonmot-t elsütnöm, néha idézik, talán ez lehet válasz (bár már nem emlékszem pontosan rá): a magyar színház jobb, mint amit tartanak róla, de rosszabb, mint amit gondol magáról.
– Nem tudom nem szóba hozni a halált. Egy alkalommal mesélted, hogy a lányaidnak az első jelző, ami eszükbe jut a verseidről, az a „csuklófelvágós”. Hogy alakult az idők során a versbeli – és akár személyes – viszonyod a témához. És hol tart most?
– A halál pályám kezdete óta az egyik központi kategóriája volt a költészetemnek – rengeteg szimbólum mögé rejtve, vagy akár face to face is. Ennek egyik oka, feltételezésem szerint, hogy halva születtem. Ezt számtalanszor megírtam és legendásítottam már, így most nem részletezem. De figyelemre méltó, hogy a születésem rögtön a halál jelenlétét involválta. Ez nyilván nem tudati, sokkal inkább génekből származó üzenet lehet. Kétségtelen, hogy az élet mindig kevésbé érdekelt, mint a halál. Kezdetben témaként került elém, illetve hálás megoldásként. A látszattal szemben meglehetősen introvertált alkat vagyok; noha állandóan fénybe kell állnom, jobban szeretem a homályt, sőt a sötétséget. Nem metaforikusan megfogalmazva: a magányt és az emberi csöndet. Ehhez az életérzéshez, illetve ennek kifejezéséhez mindig jobban passzolt a halál, mint bármi más. Semmiképpen se valamifajta dekadens faszságra gondolj, ha már mindenképpen gondolni kell valamire, gondolj inkább valami komoly játékra, amikor az életbe induló szembenéz valami nála sokkal nagyobbal, és elmórikázik vele. Mondjuk az egér farkánál fogva próbálja rángatni a macskát. Persze csak duma, hogy ez ilyen derűs és egyszerű volt. Ha le tudtam írni az és néhány akvarell című kötetemben, hogy én huszonnyolc évesen meg akarok halni, akkor ott lehetett valami más kínlódás vagy lelki romosodás is. Emlékszem rá, mennyire meg voltam sértődve, amikor elmúltam huszonnyolc, és nem haltam meg. Semmiképpen sem öngyilkosságra gondoltam, hanem a létezésem önmechanizmusára. A halál akkor még faktumként érdekelt, és nem féltem tőle, ellenkezőleg, szerettem, és nagyon közel állt hozzám. Ma már sokkal inkább a hozzá vezető út izgat, a test, a szellem, a lét erodálása, pusztulása, az egzisztencia feloldódása valami másban, többen, kevesebben. Nem állítom, hogy nem félek a haláltól, ami egyre inkább elkerülhetetlen valóságként tornyosul elém, de jobban félek a hozzá vezető úttól. Nem feltétlenül betegségre, elgyámoltalanodásra gondolok. Arra is. De inkább másra, többre, nehezebben kifejezhetőre. Ezt próbálom régóta körüljárni, és itt nyilván már nincsenek leírható tények, elmondható történetek, ami mostanában a költészeti divatok kötelező iránya, csak érzetek, félelmek, akár rettegések. Ezt a tendenciát fölerősíti bennem, hogy míg régen másoknak – hívjuk őket közönségnek (a rajongó szót soha nem szerettem, egyrészt nem volt bizalmam iránta, másrészt kétes fogalmakat fedtek le vele mindig) – írtam, ma már, ha verset írok, kizárólag az írásnak vagy az írás miatt teszem. Megbocsátható, ha olykor-olykor érdeklődéssel olvasom meghökkentő magamat. 
– Ha valamilyen oknál fogva már csak egyetlen verset írhatnál meg – így hát csakis magadnak –, az miről szólna?
– Nem tudom. Semmiről. A semmiről. Vagy a csöndről. Elhasznált szó, tudom, a közbeszédben már alig van jelentése, kihúzódott mögüle a valóságos tartalom. Már ha jól gondolom, hogy mi lehetett, lehetne mögötte. A csöndet nyilván nem lehet leírni, mert a csönd legalább annyi összetevőből áll, mint a szimbolikájától megfosztott fehér szín. Azt látjuk fehérnek, ami a fény teljes spektrumát változatlanul visszaveri. A csönd is ilyen, az élet minden zaját visszaveri úgy, hogy közben megmarad tisztának, nem fertőződik – élettel. Mondhatod, hogy akkor nálam a csönd és a halál között egyenlőségjelet lehet tenni. Akár lehet. Vagy nem lehet. Mit tudom én! Annyi bizonyos, az élet zajokból áll, mert mozgás, változás, teljesen más, mint a nyugalom mozdulatlansága. Itt következik el a nagy dilemma, hogy ha valami mozdulatlan, azt hogyan lehet úgy leírni, ha akarom, kifejezni, hogy ne valamilyen jelenséggel, mozgással oldjam meg ezt. Ha egy költő az utolsó versét írja, akkor az a költő épp halni készül. Fizikai, morális vagy esztétikai értelemben. Látható tehát, ismét nem tudjuk elkerülni a halált, avagy nem tudunk túlkerülni rajta. Te mondtad, te kezdted, te kérdezted!

Vissza a tetejére