Hazudok, hazudsz, hazud…


Nagyapám legidősebb bátyja falusi bajkeverő volt. Ha egy kis italhoz jutott, hőbörögni kezdett, nekirontott fűnek-fának, és szikrázó szemekkel kiáltotta világgá az „igazságot”. 1914 elején valami lakodalomban esett neki a papnak, a vőfélynek, az ifjú párnak: nem lesz itt semmi, hiába mulatunk, hiába hazudozunk… Nincs jövő, nincs remény, nincs isten, itt a világvége. Mind megdöglünk, úgyis mind megdöglünk, ne reménykedjünk.
Szegény Feri igazsága persze tényleg csak idézőjeles igazság volt: részeg jajkiáltás, a faluban hamar meg is bocsátottak a viszonylag jómódú fiúnak – majd benő a feje lágya, ha megnősül, ha behívják katonának. Ráadásul az ilyen hőbörgések többnyire mindig túlzóak: a nagy háborúban sem vesztek mind oda – csak Feri, a második öccse, hét unokatestvére, az utcabeli fiúkból tizenketten. Az öregek megmaradtak, a kisebb testvérek megmaradtak, ahogy megmaradt a lány is, aki örök hűséget ígért szegény Ferinek.
Pedig sokan sokféleképp érezték a nagy háború előtt, hogy nincs tovább, hogy itt a vég. Hogy a társadalmi harmóniáról, az ezeréves és örökké tartó Magyarországról szóló beszédek kopott vágyálmok, hogy a jövő tele van nyugtalanító árnyékokkal, és semmi jót nem tartogat. Ám mindeközben semmiféle B-terv nem létezett, a háború elején senki nem tudta, hogyan fogjuk Magyarország magyarok lakta maradékát megvédeni, milyen társadalmi változások azok, melyeket haladéktalanul el kell és el is lehet a többséggel fogadtatni. Mindenki reménykedett, ezek a lövészárkokba hajtott fiúk majd kitesznek magukért: engedelmesen megmentenek mindenkit, és ha vége a háborúnak, engedelmesen hazatérnek földet túrni.
A valósággal való szembenézést kerülő társadalmak mindig a tömegek önfeláldozásától várják a jövőt vagy csak a rend „megmentését”. Nem volt ez másképp a rendszerváltáskor sem. Kevesen gondolták, hogy „Kádár népe” majd nem lelkesedik a szellemi-gazdasági-társadalmi kiszolgáltatottságért, a munkanélküliségért, és nem lehajtott fejjel – urait éljenezve, bűneit megvallva – akar átlépni a kapitalizmusba. Az emberek, főleg fiatalon, tényleg szívesen hoznak áldozatokat közösségi célokért (1848–49, 1956), ám az egészen más, ha egy rendszer könnyen feláldozható csőcseléknek vagy ágyútölteléknek tekinti az állampolgárait.

De hogyan, milyen narratív sémák segítségével szilárdulhat meg az eliteknek az a narcisztikus meggyőződése, hogy a másiknak egyetlen életcélja, hogy feláldozza magát értünk?

Valahol a bunkók is tudják, hogy a szenvedés az ő érdekük. Valahol sejtik, hogy megérdemlik a büntetést. Hiszen vannak nála is szerencsétlenebbek, akiket pont tőlük kell megvédeni. Mikor panelprolinak, bunkónak tituláljuk őket, akkor valahol élvezik.
A gazdasági-társadalmi elnyomás ma használatos, a Monarchiáétól annyira különböző retorikai fordulatai hasonlatosak ahhoz, melyekkel a bántalmazók élnek a kapcsolati erőszakban. Valahol a nő is akarja. A nőknek szívességet teszünk, ha agyba-főbe verjük őket, ha elvesszük a kulcsukat, a bankkártyájukat, és addig szorongatjuk, míg bevallják a bűneiket. De csak egy nagyon kitartó bántalmazás közben hajlandó az áldozat szóban is megerősíteni, hogy szereti, ha ütik vagy pocskondiázzák.
Amíg nem tartunk itt, addig marad a valahol. A logikai bukfencek, a vágy vezérelt, a valóságnak totálisan ellentmondó, a másik tiltakozásával sem törődő feltételezések.
Ahol a kecskét macskának hívják, a macskát kecskének, ahol a balesetre azt kell mondani, hogy háború, a háborúra azt, hogy baleset, ott fel sem tűnik annak az állításnak a képtelensége, hogy az elnyomottak valahol azt szeretik, ha kiküldik őket a frontra, ha elveszik a tulajdonukat, munkahelyüket.
A szemantikai zűrzavar, a titkosítás, a tabusítás, a mindenkori újbeszél mindig ezt a titokzatos valaholt (a hatalmasok önfelmentését) szolgálja. Ellene vethetjük, hogy a politikai korrektség szándéka szerint épp az elnyomottaknak akar kedveskedni, hiszen felajánl nekik egy olyan önelnevezést, melyet nem éreznek sértőnek. Ám vajon egy önelnevezés megszünteti az elnyomást? A valóság nem olyan mértékben nyelvi természetű, hogy ne fájjon a pofon, ha előtte királynőnek szólítanak.
A „megajándékozás” leereszkedő gesztusáról már nem is beszélve.
A tabukat, a titkokat imádjuk a kísértetregényekben. De vajon a folyamatos tiltások, kerülgetések, a mindenkori főnökök által ránk kényszerített nyelvi rendszabályok demokratikusabbá tesznek egy kapcsolatot? Egy családot? Egy társadalmat? Nem inkább azt szolgálja, hogy az elnyomottak szótlanok maradjanak?
A tabusítás talán érthető, ha fájdalmas, megváltoztathatatlan tényekről van szó.  Miért is hívnék én dögnek egy halottat? Akárhogy nevezem meg, ő már nem fog megváltozni. Csak felesleges fájdalmat okozok a hozzátartozóinak, ráadásul a verbális gorombaság, piszkolódás az én mentális egészségemet is rongálja.
De a ma szokásos társadalmi tabuk többnyire nem a megváltoztathatatlan dolgok tiszteletben tartására intenek. Az egyes társadalmi csoportok közti intelligenciakülönbséget szóba hozni „nem korrekt”, noha mindenki tudja, hogy a különféle hátterű gyerekek nem teljesítenek az iskolában egyenlően. Igen ám, de a megoldás nem a hazugság, hanem a tényleges esélykiegyenlítés lenne. A mai kisgyerek-pedagógia csodákra képes: a logikai készséget, a figyelemkoncentrációt, az intelligenciát mozgásterápiával is képes fejleszteni. Egy átgondolt pedagógiai programmal akár a PC fenntartásának töredékárából meg lehetne szüntetni a rasszisták egyik fő hivatkozási alapját.
A felvilágosodás gyerekes bárgyúságnak tartotta a vallásokat, ráadásul vélelmezte, minden templomban ugyanazt az istent imádják. Ám a világ nagyot változott, a 18. századi értelmiségiek még aligha találkoztak személyesen mohamedánokkal vagy buddhistákkal. De azóta kiderült, vannak olyan vallások, melyek politikai ideológiaként is működnek, és nincs szükségük demokráciára vagy a Római Birodalom kulturális emlékezetére. Talán azért, mert ez a vallás a többinél fejlettebb – ám vajon ez a „fejlettség” nem akadályozza-e a kulturális-társadalmi együttműködést? Az iszlámmal kapcsolatos rengeteg csúsztatás, történelemhamisítás, mentegetés árából már be lehetett volna indítani – akár Németországban, a reformáció hazájában – az iszlám reformációt.
A legszigorúbb PC-tabuk, tilalmak, elhallgatások nem a megváltoztathatatlan dolgokra irányulnak, hanem az ésszerű társadalmi cselekvést próbálják kiküszöbölni. Talán mert minden cselekvés túlontúl kockázatos, és mert a kapitalizmus, a rendszerszintű elnyomás amúgy sem működhet tabuk, tilalomfák nélkül. Folyamatos hazudozásra, elkenésre kell kényszeríteni saját állampolgárait, hogy mikor a tükörbe néznek, képtelenek legyenek kimondani, igen, balek vagyok, engem is kihasználnak.
Hogy elérjük, a szavak ne legyenek többé az ő szavai.
A közös elhallgatások, a rendszerszintű titkolózások, az eszement tilalmak, az együttesen elnyomott rosszkedv és szorongás könnyen teremthet egy olyan világot, ahol milliókat tömnek a lövészárokba, ahol „boldoggá teszik”, sőt hálára kötelezik azzal az embereket, hogy szapulják őket, és elveszik a munkájukat. A macska nem macska, hanem kecske. A kecske nem kecske, hanem macska. Megbüntetünk, ha vétesz a szabályok ellen.
Az Osztrák–Magyar Monarchia még egy viszonylag toleráns elnyomó rendszer volt, és még nem szabályozta mániákusan a nyelvet. Bizonyos feltételek között a dühkitöréseknek és a kritikának is helyet adott. Lehetett kivilágos-kivirradtig mulatni: részegen feldönteni az ünnepi tribünt, és válogatott hülyeségeket rikoltozni – ha utána alázatosan bocsánatot kértél a tekintetesektől és persze szegény Szűz Máriától. De nem csak a „módosabb” részegesek számíthattak a rendszer elnézésére, hanem a művészek, az értelmiségiek, a világmegváltók, az elmegyógyintézetből szabadult fanatikusok, libanoni cédrusokat kereső patikusok…
A lényeg, hogy túlozz. Beszélj világvégéről, tűz- és vérfolyamról, rémes összeesküvésekről, mindenki haláláról. A lényeg, hogy neked se legyen B-terved. Hogy ne a Monarchia szükséges átalakításáról fecsegj. Ha pedig mégis, akkor túlozz, sértsd meg a lehető legtöbb társadalmi csoportot. Hogy hirdesd akaratod ellenére is, hogy ez a rendszer milyen jóságos: itt kutyák-macskák-papagájok, de még a futóbolondok is szóhoz jutnak.
Ám ma másféleképp erodálja a szavak erejét a hatalom. A mai politikai nyelvre egyre inkább jellemző, hogy a szavak jelentése csakis attól függ, hogy ki mondja őket. Egy goromba sértés egy „jó ember” szájából korholás, igazságos értékítélet, egy „rossz ember” szájából gyalázatos sérelem. Ráadásul a szavak könnyedén kiszakíthatók az eredeti kontextusukból, szabadon lehet őket csócsálni, ragasztgatni, darabolni, kiegészíteni… Ez pedig a rengeteg tabuval, kerülendő kifejezéssel, követhetetlen nyelvi illemszabállyal oda vezet, hogy megnyílik a narcisztikus elitek önfelmentését szolgáló valahol.
Józsika nem azt mondta, hogy meg akar halni a fronton, de valahol biztos erre vágyik. Józsika a szabadságra szavazott, nem a nyomorra és a kioktatásra, de valahol tudja, hogy megérdemli. Hogy előbb-utóbb hálás lesz. Az ellentétes értelmű kötőszóként használt valahollal állíthatjuk egy kijelentés ellenkezőjét, de soha nem kell pontosítanunk, ugyan mi okból merjük a másik állítását megkérdőjelezni.
Juliska valahol szereti, ha Józsi összerugdossa.
Valahol nem kell tudomást vennünk a szenvedőkről, hisz valahol jobban tudjuk, mire van szükségük.
A hazugságnak ez a már-már kiismerhetetlen labirintusa nemcsak arra jó, hogy a szegényeket elszótlanítsa. Előbb-utóbb maguk a döntéshozók is elhiszik, hogy a világgal semmi más baj nincs, csak az, hogy egyesek helytelenül használják a szavakat. Hogy a kecskére azt mondják, macska. Hogy „durván” fogalmaznak. Hogy a politika dolga tényleg nem más, mint a szavak megfosztása a konszenzusos jelentésüktől. Pisit szabad mondani, kakit nem.
Ez a finnyáskodás a hatalmasok érdekét szolgálja (hiszen valahol ők tudják jobban, mi mit jelenthet), de egyben el is veszejti őket. Hiszen innen már egy lépés, hogy a nagy hazugságlabirintus foglyaként éljék le az egész életüket. Hogy tényleg elhiggyék, hogy se iszlám reformáció, se a hátrányos helyzetű csoportok felzárkóztatása nem lehetséges.
Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve.
Soha nincs B-terv. Szembenézés a másikkal, a problémákkal, a bármivel.
Nehéz lázadni a tudatosan is generált káosz ellen.
Ezért is fontos a pontos fogalmazás. És kerülendő az alkohol, a hőbörgés, a drog, a zajos, cirkuszi felhajtás. „Tekintetesék” öncélú – bár persze önmagában roppant élvezetes – felbosszantása.
Ma, egy ökológiai, társadalmi-gazdasági katasztrófa árnyékában is sokan képzelik, hogy az elnyomottak valahol megint arra vágynak, hogy uraik érdekében feláldozzák magukat.
Mind megdöglünk tán?
Nem mind, de nagyon sokan.
 

Vissza a tetejére