Néger-magam


(Késői üzenet Szőcs Kálmánnak,
a Duna-deltában tett látogatásom emlékére is)
 
Itt a cipő, Budapesten, a Duna-parton,
mondom, és csak állok,
nézem a vizet,
senki sem fizet,
bár szaporodnak a halálok.
 
Minden mozdulatlan!
 
Néha azt hiszem, semmi!
(lehet ezt bárkire kenni),
egyszóval, minden ugyanúgy:
valami katlan
a Kárpátok között,
valami furcsa állat
sok ezer éve ideköltözött.
Néha azt hiszem, semmi nem változott.
 
A cipőben – a parton – áll a víz.
 
Mondhatnám így is:
a mély lehúz,
és visz, sodor magával,
számolhatunk ezernyi halállal,
a szorongástól is szorul a torok,
parancsolnak nekünk kormányzó urak,
meg diktálnak is:
fióknyi diktátorok.
 
Láthatod néger-magam.
 
Miként a Duna-deltában,
ahol rab volt
jó néhány társ,
ha épp tetemet találsz,
nem tudhatod, honnan is sodorta
magával a folyó,
miféle emberi horda
akarta és okozta
annak a pusztulását, akinek
koponyájából üledékkel teli szemüreg
bámul,
és néz veled farkasszemet.
 
Négerek cipője, itt, a Duna-parton.
 
Ott, a Duna-deltában pedig
ezernyi rab és ezer titok.
 
Hajnalodik:
a korai fény vörösen
mutatja, mennyire szennyes a folyó,
a hullámok milyenek,
meg a – katlanból megérkezett –
habok.

Vissza a tetejére