A láttatás poétikája (Sütő Csaba András: Nempróza)


Sütő Csaba András: Nempróza. Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Bp., 2019
 
Sütő Csaba András új könyve folytatja és mintegy szintézisre törekvő jelleggel összegzi a korábbi években megjelent kötetek poétikai és stilisztikai koncepcióit. Nyelvezetét és formavilágát tekintve talán a 2008-as disintegration tekinthető a legújabb versgyűjtemény előképének. A hasonló formátumon és külső kivitelezésen túl a disintegration Sütő poétikájában egyfajta paradigmaváltásként értelmezhető, hiszen ebben a kötetben kerültek hangsúlyos pozícióba a szövegvilágot eluraló, prózaformába tördelt astrofikus tömbversek, melyek parttalan leírásaikkal a beszélőt körbeölelő világ mozzanatainak rögzítésére törekedtek. Ez a sajátos szerkezet a Nempróza szövegeit is meghatározza, jóllehet az első kötetekre (Spleen, 2004; Szent és érthetetlen, 2006) jellemző nyelv- és formacentrikus kísérletező hajlam, roncsolt ritmus és grammatika is tetten érthető.
A Nempróza versei három ciklusba rendeződnek, és bár mindegyik tartalmaz saját motivikus vezérfonalat, leginkább az elsőben (Babilongolyó) érezni kompozíciót kialakító tematika jelenlétét. Ennek a ciklusnak a nyitó verse egy József Attila-parafrázissal jelöli ki a beszélő pozícióját és a viszonyrendszert, mely a kötet soron következő szövegeit meghatározza: „folyónál lakom / látom a védműveket” (Első, 7). Érdekes kontinuitás, hogy a 2013-as Aura kötet zsilip című kezdő verse szintén a folyó és a technológiai objektum kettősére irányította a figyelmet. Sütő verseire jellemző a temészetes és mesterséges környezet közti kölcsönhatás: a folyó képe az ember által épített tartozékokat is felidézi; gátak, zsilipek, vízimalmok világát, melyekre aztán újabb jelentésrétegként rakódik a szigetközi mikrovilág szociokulturális motívumrendszere: „néha megmoccan / ereszkedik / a molnárok céhzászlaja / a templom falán” (Első, 7). Ez a közeg hivatott az új otthon szerepét betölteni. Lépésről lépésre és csupán töredékekből bontakozik ki a beszélő eredettörténete: a hátrahagyott panellakás („gyufásdobozország két nap alatt elengedte lányát és fiát”, Rigli, 26), a szembesülés egy új élethelyzet hozta nehézségekkel („a házban korlátozottan van villany […] nem pontosan ez volt megbeszélve”, Van, nincs, 27), valamint egy absztraktabb szinten megtapasztalt idegenségérzet („ezt a földet felszentelni nem lehet. feltörni is alig”, Fűtésszezon, 33). Bár a versek alapvetően egyéncentrikusak, sokszor nyitnak a közösségi emlékezet felé, legyen szó akár az elmúlt évtizedek építkezési szokásairól („a nép, amely nem ismerte és megtartotta az azbesztet”, Pala, 15), kollektív traumákról („rossz emlékek magja sarjad. levente, boforc, stuka”, Megint lűnek, 47) vagy a kóla kultúrtörténeti és hidegháborús vonatkozásairól („az üdítőn keresztül kódolhatatlan üzenet: az USA és az ő háborús erőfeszítései”, És a délután, 52).
A leírás, vagy mint a fülszöveg fogalmaz, a „végletekig fokozott láttatás” Sütő költészetének egyik legerősebb vonása. Feltűnően hatásosak azok a helyek, ahol a látás folyamatát verbális, olykor kifejezetten agresszív mozdulatokat sejtető metaforák írják körül. Ezt az értelmezést követve a holdfény nem megvilágít, hanem szétroncsol, mintha csak azt sugallná a kép, hogy a látvány érzékeléséhez annak felbomlása szükséges előfeltétel: „szűrt holdfény tördeli az éj masszívumait” (Öblöget, 17). Ennek fordítottja, mikor a kibontakozó szürkületet materializálja a metaforaként funkcionáló kézmozdulat: „a terjengő fekete sűrűjét bontja a kinti szél” (Megint lűnek, 47). Sok esetben már a tárgyak puszta jelenléte is felidézi az átalakítással, széttöredezettséggel kapcsolatos képzettársításokat: „belebont a vegetációba az átnyúló ágak hosszú sora” (Felfüstöl, 39). Mindez különösen feltűnő a szinte már az érzékelés határán lebegő mikroszintek esetében: „és kamrák padlások mélyén tiszta szálakat / karmol az éj szilárdulatai közé a pók” (Garat, 83). Rendkívül érzékletes kép, mert túl azon, hogy a test nélküli sötétség szilárd formát nyer, a hálóját szövő pók mozdulataitól is meglehetősen idegen a durva kontaktust kifejező ige. Az efféle metaforák nemegyszer a lírai énre is hatást gyakorolnak, elmosva a különbséget a szemlélő és annak környezete között: „saját csöndjébe tördel / a széllel kokettáló / vegetáció (Spirál, 11).
A kötet címe könnyen a műnemi határok elmosódására irányítja a figyelmet. Bár csábítónak tűnhet prózaversként definiálni bizonyos szövegeket, érdemes egy mélyebb olvasat alapján leírni Sütő formai megoldásait. Általánosságban kijelenthető, hogy a Nempróza szövegei strofikusak (vagy legalábbis szakaszokra tördelt egységek), illetve margótól margóig terjedő verstömbök. Ez utóbbiak sok esetben kísérleteznek narratív elemek felhasználásával, noha az erős líraiság mindegyikben meghatározó élmény marad. Legtöbbjük biológiai folyamatokra, valamint mesterséges alakításokra egyaránt érzékeny leírás. Formai szempontból a mellérendelés bevett szövegszervező erő. Gyakori alakzat a felsorolás, melynek hatását tovább erősíti a hiányos szerkezetű tőmondatok halmozása: „tömb és lomb az udvaron. szögletek, hengerek, nedvek és szárazulatok” (Pala, 15). Nem ritka, hogy a prózaszerűen tördelt szakaszok mondataiban időmértékes lüktetés érződik; többnyire töredékes hexameter („hallom a vadság melldohogását”, Spirál, 12; „köpd ki a fűre az égi fohászt ”, Köpet, 79) vagy jambikus lejtés („a többi napról fáma nem szólt”, Minden hibából, 13). Ez a roncsolt versmérték, kiegészülve az imént említett csonka, nominatív mondatszerkezetek ritmikus ismétlődésével, tovább fokozza a téglalap formába tördelt tömbök líraiságát. Érdekes fúzió valósul meg, mikor a poetizáltság eme stilisztikai eszköztára narratív elemekkel keveredik. Jó példa erre az első ciklusban olvasható Western, jégkorong című tömbvers. Az elbeszélés szintjén egy öregember esti rutinja elevenedik meg, kezdve a kerti munka befejezésétől egészen a rítusként ható magányos tévénézésig. A szöveg leírás és narrálás kettősségéből építkezik: a munkafolyamatok elbeszélése képeken alapul, játékba hozva a különböző testek és mozdulatok közti analógiát: „a kút káváján kicsorbult fogú fémfűrésszel kaparja a szerszámokra tapadt földet, nyelvével / szájában matat megmaradt fogai között” (Western, jégkorong, 16). A parataxis alakzata lehetővé teszi, hogy a kellően megnyújtott utolsó mondat egy szakasza összekapcsolja a fiziológiai és technológiai rendellenességet: „(…) csak kicsit szédül, hangyányit zúg, összefolyik, kitisztul megint, a tévét bekapcsolja, / rádob a tűzre, nézi a semmit, míg bemelegszik a készülék, fekete fehér, hang van, kép nincs (…)”.  
Nem példa nélküli, hogy narratív elemek alakítják a tömbverseket, így elbeszélhető történet kerül előtérbe a lazán kapcsolódó jelenetek helyett. A Század és a Nem szárad jól címűk, bár két külön szöveg, mégis koherens történetet mesélnek el, és lehetetlen nem egymás közvetlen folytatásaként olvasni őket. Előfordulhat, különösen a Sütő által előszeretettel használt hosszúversekben, hogy az egységes tömbbe tördelt szakaszt oldottabb, az asszociációkat szabadabban kezelő strofikus részek követik. Az Augusztus nyolc montázsszerű képei egy forró nyári napot láttatnak különféle nézőpontokon és történeteken keresztül. A biliárdparti leírása, majd a hírként érkező hőségriadó és annak kommentálása emberi nézőpontokat fed fel, melyek nyelvezete tipikusan prózaszerű (emlékeznek, párbeszédbe lépnek egymással, elbeszélik saját túlélési stratégiáikat). Ezzel szemben a természetleírásokban a kiszolgáltatottság válik alapélménnyé: a kiégett napraforgómező elszenvedője az extrém időjárásnak („úgy ég meg hogy nem mehet odébb / sehová sem”, 46). A prózaszakasz a hétköznapi rutin gyakorlatiasságát hangsúlyozza: „apámmal csendben megegyezünk ha meleg van mi be szoktunk / menni az árnyékba ha annyira a bányatóba ha nem folytatom / maradunk bent riadó és külön kérés nélkül” (44). Ezzel szemben a természetet megszólaltató anaforikus sorok apokaliptikus attitűddel figyelmeztetnek: „messze a november nem lesz november / így a felperzselt parlagi popcorn / így a tányéros letarolt szotyimezők” (45). Érzékeny meglátásról tanúskodik továbbá, ahogy a kezdő képben a szotyievés realisztikusan precíz mozzanatai mintegy előrevetítik a hosszúvers második részében olvasható tömeges növényi pusztulást.
Sütő verseihez intertextuális kapcsolódási pontot teremt a kötet záró versének (mely a címadó szöveg is egyben) John Ashbery-parafrázisa. Az Elhagyja Atocha állomást című Ashbery-vers a mozgó vonat ablakából rögzíthető látványt írja le. A szöveg szélsőségesen szabad képzettársítások halmozásával dolgozik, érzékeltetve az állapotot, melyben a szilárd formák elvesztik alakjukat, a látottak összefolynak, észlelésük bizonytalanná válik. Hasonló folyamat zajlik a Nempróza szövegeiben is. A mellérendelő logika szövegszervező ereje fűti a kötet leírásait, azzal a jelentős különbséggel, hogy míg az Ashbery-versben egy érzékelhető mozgás bontja meg a látvány egységét, addig Sütő az ember számára nehezen követhető vagy épp folyamatában érzékelhetetlen változásokra irányítja a figyelmet: „bogarak ízei, a nagy átrendezők. szél, víz, falánk porfaló cseppek. / szélgyalu, vízágy. száradás. hő és kompenzáció. a betonból sarjadó gazok (Híd, 85).
A kötet alaphangulata, hogy a világ szüntelen alakuláson megy keresztül. Nincs különbség az építésen és romboláson nyugvó kerti munka, az öregedő test, valamint az évszakváltások, nyári viharok, szántóföldeket szénné égető kánikulák között. A kétféle alkotói munka is kiegyenlítődik, így a föld megművelése a nyelv szöveggé dolgozásának folyamatát eleveníti fel: „a felszántott föld helyezkedik / rög a röghöz tömb a tömbhöz / összetámaszkodik / vágás a vágathoz talál” (Nempróza, 94).
A Nempróza jóval sokoldalúbb egy prózaverskísérletnél. Stilisztikai és szövegalkotási módszert meghaladó, tág értelemben felfogott poétikaként értelmezendő. Egyszerre nyelvi dimenzió és világlátás, mely a környezetből fakadó ingerek iránti érzékenységet feltételez.

Vissza a tetejére