Sezlonnyi csend (Pál Sándor Attila: Balladáskönyv)


Pál Sándor Attila: Balladáskönyv. Magvető Kiadó, Bp., 2019
 
Kétségtelenül az utóbbi évek egyik legkarakteresebb, egyben legígéretesebb verseskötetét tartja kezében az olvasó. Aligha tévedünk nagyot, ha némi jóslatokba bocsátkozva arra gondolunk, hogy az a hangfekvés, amelyet Pál Sándor Attila itt most igen erősen megfogott, komoly jövő elé néz. Azaz jócskán vannak még benne energiák. Hogy meddig, az talán kérdéses lehet, de hogy néhány évre-kötetre elegendő muníciót adhatnak a költészet elszánt híveinek, az egészen bizonyos.
Arany János tette a balladát nálunk végképp honossá, pontosabban ő avatta a modern magyar költészet kezdőpontjává. Ma talán már a szakmában sincs vita arról, hogy azok a lélekrezdülések és formai bravúrok, amelyek a Szondi két apródját, a Tetemre hívást, a Híd-avatást és a többi remekművet jellemzik, egyben egy új világérzékelés nyelvi rögzítésének tudva, nem tudva megteremtett keretei. (A Vojtina ars poeticáját és különböző Arany-tanulmányokat érdemes ma is olvasgatni ebből a szempontból, és újra meg újra rádöbbenni: Arany valóban Gondoltam fenét!-alapon lett a modernség első követe irodalmunkban.)
Az Arany János-féle mellett Pál Sándor Attila másik fajta beszédpozíciója a népballadáké. Mindent átírva a mába természetesen. Hátborzongató, ahogyan megszólalnak a mai Kőműves Kelemenek mindjárt a kötet felütésében. S még csak nem is a trágárságuk taszító elsősorban, hanem a szavaikból szétáradó közöny. A fröcskölő butaság torának megnyilvánulásai. A nyelvi fragmentumokba zárt érzésvilág kínos-kellemetlen megnyilvánulásai. A peremlétre szorított ember szókincsnélkülisége: „kilencedik azt mondta, Jancsi, haladjál azzal a kibaszott / malterral” (A falba épített asszony balladája, 7.).
Múltak és jelenek, kétséges jövők lehetséges időpolcai nyilvánulnak meg ezekben a versekben: „hasonló mindez ahhoz, / mint amikor egy családi képen / egy régi, balatoni nyaraláson / az ágy szélén ülő, / Népsportot olvasó, / húsz év körüli énedben / meglátod a saját apádat” (Szorongások balladái, 14.). Mert „aki nem tudja, mi az, hogy / behatárolhatatlan szomorúság, / az vegyen elő egy régi családi fényképalbumot, / kezdje el lapozgatni, / és nézegesse, / és nézegesse, / és tovább, és tovább, / és tovább” (Fotó-balládák, 16.).
A hétköznapok borzalmai között hányódó, végképp eljelentéktelenedett lírai én(ek) legvégső kérdése ezért aztán aligha lehet más, mint a végtelen szorongás és szomorúság kibetűzése: „sikerül-e majd vajon úgy meghalni / hogy az ágyam mellett virrasztót, / ha elbóbiskolt, / ne keltsem fel” (Balladatöredékek a kórházból, 21.).
A József balladája az egyik leghosszabb szöveg a könyvben (23–29.). Egy esetlen-szerencsétlen ember története, aki nem tud mit kezdeni az életével: megnősült, elvált, mással állt össze, akinek több gyereke is volt; közösen ittak, aztán egy veszekedés végén ez a férfi 23 késszúrással megölte az élettársát, K.-nét. A szöveg szándékosan archaizál, de nem erőltetetten követi a hős nyelvi regiszterét („éccaka”, „magáró”, „kapcsollat” stb.). Hátborzongató közönnyel meséli el az egyes szám harmadik személyű elbeszélő – a balladát író személy – a tragikus történetet. Távolságtartással, hideg érzelemmentességgel szóló narrátor ő, aki nem nyilvánít véleményt. Mert a „hétköznapi” történet maga a vélemény.
A Ballada a magányról (32.) pedig azt mondja el, hogy amikor Collins űrhajós az első holdra lépéskor készített egy fényképet, melyen Armstrong és Aldrin mögött a Föld látszik, akkor ezen a képen csak egyetlenegy ember nincs rajta, mégpedig az, aki a fényképet készítette: ez pedig az abszolút magány.
Mi pedig föltehetjük magunknak a kérdést: vajon József magánya vagy Collins magánya a mélyebb gyökerű egyedülvalóság? Itt a földön vagy amott a holdon lehet magányosabb az ember – az emberek között vagy az emberek nélkül?
Az alapvetően tragikus hangnem mellett szerencsére jócskán kapunk iróniát, humort is. Az olajmunkások tömegszerencsétlenségének balladája (42–43.) egy valóságos esemény dokumentációjának hálójában döbbent rá bennünket egykori önmagunk nevetségességére: „Az önként / vállalt munka sikeres elvégzése egyik jele / annak, hogy a szállítási üzemegységben / megújulóban van a munkaverseny-mozgalom, / és a szomorú eset utáni megtorpanás / lassan a múlté lesz” (43.).
A közös múltat görbe tükörbe állító szövegek közül sokkolóan és szomorúan abszurd-groteszk a Kádár János balladája (45–47.) és az Alternatív szocialista ballada is (64–66.). Előbbinek főszereplője az egykori pártfőtitkár: „Harangoznak délre, / fél tizenkettőre, / hóhér mondja, / Kádár János, / álljál fel a székre”. Utóbbi szöveg pedig Csernobilt beszéli el, de úgy, hogy a főszereplője három munkás, akik közül ketten az életük árán mentik meg Európát egy további, hatalmas robbanástól. A munkásokat pediglen így hívják: Vlagyimir Iljics, Joszif Visszarionovics és Nyikita Szergejevics.
Hát tényleg nincsen remény?

Vissza a tetejére