A szabadság kopasz madara
Az ital mondta el, hogy buzi.
Sok mindenre alkalmas a szesz. Békés embereket láttam forgó szemű elmebetegekké változni néhány pohár whisky után, komoly érzelmeket olyanokon, akikről elképzelhetetlennek tartottam, hogy éreznek bármit is, leszámítva az olthatatlan szerelmet önmaguk iránt.
Láttam gyerekként, az apám hogyan lesz egyre jobban tisztában a saját testi erejével a megivott szeszekkel egyenes arányban, és mentem be a VIII. kerületi kijózanítóállomásra a gyerekem anyjáért azt remélve, hogy ha már a négy hónapos szopós gyerekét elfelejtette, legalább rám még emlékszik.
Nem ismert fel, amikor rázogattam a kórházi ágyon.
Szóval, az alkohol mindig tanít érdekes dolgokat emberekről, függetlenül attól, hogy akarsz-e ezekkel az érdekes dolgokkal szembesülni. Ha kéred, ha nem, kapod.
Biztosra vettem, hogy Michaelnek is az ital diktálta a levelet, amit írt. Nem kellett szakembernek lenni, hogy felismerjem a dolgot: az amúgy tökéletes angolsággal beszélő fiú levele hemzsegett a mondatszerkesztési hibáktól, amit csak az ital által felkorbácsolt érzelmeknek tudtam tulajdonítani. Rossz érzésem volt, mert attól tartottam, hogy lemondja a látogatását, amin nyilván mélyen megsértődtem volna. Michael két éven át dolgozott nekem Egyiptomban az asszisztensemként. A civil ruhás egyiptomi rendőrök együtt állítottak elő minket, amikor az iszlamistákkal interjúztunk, de aludtunk együtt eltévedve a sivatagban, vagy mentünk éjszakai ördögűzésre a kopt nyomornegyed szívébe a Mokattam hegyen. Folytathatnám a listát.
A két év alatt, amíg nekem dolgozott, végtelenül lojális és elválaszthatatlan társam volt. Amikor megtudtam, hogy megkapta a vízumot Bécsbe, az asztalt verve követeltem, hogy szálljon fel egy vonatra, és méltóztasson meglátogatni Budapesten – amire igent is mondott. Az volt a terv, hogy mivel este száll le a repülőgépe, megalszik Bécsben, és másnap már jön is hozzánk. Életében először jött Európába.
Komolyan összeszorult a gyomrom, amikor egy nappal a várt érkezése előtt megláttam az e-mailjét a postafiókomban. Arra számítottam, hogy sűrű elnézéskérések közepette lemondja az egész látogatást, de legalábbis néhány nappal odébb tolja.
Ehelyett elképesztően rossz angolsággal közölte velem, hogy bár kiváló újságírónak tart, egyszerűen nem érti, hogy az atyaúristenbe lehetséges, hogy sosem tűnt fel nekem, hogy ő buzi. Emellett őszintén reméli, hogy ez nem okoz törést a barátságunkban, holnap a megbeszélt időben érkezik a Keleti pályaudvarra, és hozza magával Klaust, a barátját, aki amellett hogy szintén zenész, az osztrák nemzeti bankban vezető elemző.
„Oké” – válaszoltam végül.
Bazmeg.
Az egy dolog, hogy Michael buzi, ezzel nincs egyedül a világtörténelemben. Feldühített azonban, hogy erről az utolsó pillanatban kellett értesülnöm.
Nem egészen fél napom volt átszervezni az egész programot. Egynéhány epizód, például amikor a kisportolt testű arab telivér magyar egyetemista lányokkal ismerkedhet házassági szerződés nélkül, értelmetlenné vált.
Azonnal felhívtam a házibuzikat, hogy most mi az istent csináljak. Természetesen ők előre jelezték, hogy síelni mennek a hegyekbe. Nagyon sajnálták, hogy nem tudnak itt lenni és megismerkedni az arabbal. Ugyanakkor így elkerülték azt az elhanyagolható eshetőséget, hogy ha kissé spiccesen összecsókolóznak az éjszaka folyamán, akkor a fiú a vonatkozó vallási szakirodalom szerint jár el, és halomba rakja a fejüket a szórakozóhely közepén, esetleg felszedi az utcaköveket.
„Mennyire buzi?” – kérdezte Marci.
„Nem tudom. Hogyan kell ezt mérni?”
„Vidd a Capellába akkor.”
Ebben maradtunk. Anyám a kiabálásra benyitott a szobámba. Azért volt nálam, hogy vigyázzon a gyerekre, míg nem leszek otthon a hétvégén. Elmondtam neki, mi van.
„Disznóhúst esznek?” – kérdezte aggodalmasan. „Vaddisznót hoztam.”
„Esznek ezek mindent.”
Mielőtt a szerelvény begördült az állomásra, hosszasan bámultam a vágányokat. A sötétszürke ipari épületeket néztem a háttérben, a semmiben rohadó vasúti kocsik nedvességtől feldagadt oldalát, és azon gondolkoztam, miért nem vettem észre, hogy Michael homokos.
Kizárt, hogy ne hoztam volna fel neki a nőket, de sosem úgy ütötte el a témát, hogy észrevegyem, takargat valamit.
Tényleg jó barátságban voltunk, és a munka miatt gyakran ültünk együtt roppantul kellemetlen helyzetekben.
Bizonyára ezer jele volt annak, hogy a fiúkat szereti, de egyik sem tűnt fel. Soha életemben nem foglalkoztam senkinek a szexualitásával. Éppen elég bajom volt a sajátom kielégítésével. Ha pedig valami nem volt kérdés, az az, hogy csak a nőket szeretem. Mégis furcsállottam a dolgot. Oké, hogy Egyiptomban hét év börtönnel büntetik a szodómiát, és politikai okokból a kormányzat néha letartóztat néhány homokost, hogy ezen csámcsogjanak a lapok valami más helyett, de kizártnak tartom, hogy Michael úgy gondolta volna, veszélyt jelentek számára. Esetleg buzizhattam egyet előtte. Ezt nem tartom kizártnak.
Mondjuk, elképzelésem nincs, mit csináltam volna, ha bevallja. Valószínűleg azt mondtam volna neki, hogy nagyon sajnálom, öregem, de nem tudok rajtad segíteni. Akkor lett volna értelme annak, hogy elmondja, ha tőlem akar valamit. De erről sosem volt szó.
Ha a szeretőjével jön látogatni, akkor persze már nem lehet takargatni semmit. Azt viszont nem értettem, miért kellett berúgnia, hogy ezt le tudja írni. Egyszer sem láttam őt igazán részegen, amióta ismertük egymást. Néha megittunk pár sört és felest, de ennyi volt.
A szerelvény befutott, az automata ajtók sziszegve nyíltak. Sokáig nem vettem észre Michaelt, végül feltűnt. Az utolsó kocsiból szállt le. Két gurulóbőröndöt terelt egy harmincas éveinek a közepén járó, szőke és vékony fiúval.
„Na csakhogy” – mondtam Michaelnek, és megöleltem.
„Szevasz” – nyújtottam a kezemet a fiúnak.
Anyám igazán kitett magáért az ebédnél.
A vaddisznót apám lőtte valamikor a múlt héten. Az elmondása szerint hatalmas nagy állat volt, feldarabolva és kizsigerelve is négy kör volt levinni a kocsiig. Tizenöt kilót küldött fel Budapestre, anyám alig bírta felhozni. Volt egy kis vitánk a vadasmártás körül. Ragaszkodott hozzá, hogy citrommal csinálja, ahogyan szokta. Állt a konyhában, és gyanakodva nézegette a zöld lime-okat, amiket a vásárcsarnokban vettem. Végül rá tudtam beszélni, hogy azt használja, de arra az istenért sem, hogy szarvasgombát reszeljen bele. Ki nem állhatta az ízét, és nem tudta elképzelni, hogy mit lehet szeretni benne. Ezen veszekedtünk egy darabig.
A végeredmény őt is meggyőzte. Sokkal intenzívebb íze lett a mártásnak a lime-tól, mondjuk a forró vízben főzött zsemlegombócokkal nem lehetett nagyot hibázni.
Soproni kékfrankost itattam hozzá a fiúkkal, és barackpálinkával zártunk. Michael az ebéd végére felengedett. Klaus az első perctől kezdve nem zavartatta magát. Végigcsacsogta az utat, és többször megfogta Michael kezét, amitől ő folyton zavarba jött.
„Azért mondhattad volna” – mondtam neki, amikor a kávét adagoltam a csészébe.
„Miért, valami baj van?” – kérdezte.
„Másképpen szerveztem volna a programot.”
Klaus ezen elnevette magát, és Michaelből is sikerült kicsalnom egy mosolyt.
„Hogyan ismerkedtetek meg?”
„Egy konferencián volt tolmácsom Kairóban” – felelte Klaus.
„És honnan tudtad, hogy?”
„Ezt tudja az ember.”
„Hát nem.”
„Oké, megkérdeztem.”
„Elhívtál meginni egy italt, és nagyon édes voltál” – vágott közbe Michael.
„Én is elhívtalak.”
„Oké, de az más volt.”
„Miben volt más?”
„Ezt egyszerűen tudod akkor.”
Én speciel nem tudtam, és azt sem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz tulajdonságom. Ebéd után még csacsogtunk arról, hogy Klaus mivel foglalkozik pontosan. Egy szót sem értettem az egészből, annyit tudtam kihámozni belőle, hogy az osztrák bank valutaalapjának bizonyos mutatóit ellenőrzi, és jelzi, ha gond van.
Nagyvilági fiú volt, az a fajta, akinek mindenhol vannak ismerősei, és aki nyilván soha életében nem csinált titkot abból, hogy meleg. Biztosra vettem, hogy messze jobban ismeri Budapest vonatkozó éjszakai életét, mint azt én valaha is fogom. Úgy, hogy kettőnk közül én élek a városban.
Szinte láttam magam előtt, ahogyan végigturnézta az összes gay parade-ot a világon. Egyébként így is volt. Michael szégyenlőssége sehogyan sem passzolt az ő lazaságához, de még ez is szórakoztatta. Konkrétan kizsarolt minden olyan mozdulatot, ami túlmutatott a barátságon.
Hagytam a fiúkat akklimatizálódni a lakásban, de azt persze nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg Michaelt, hogy tetszik neki Európa.
„Hideg” – felelte. „De szép.”
Mindenkit odarendeltem a kocsmába, hogy legyen társaságunk. Villamossal vittem a fiúkat, hogy tovább akklimatizálódjanak. A szerelvény tele volt a péntek éjszakába induló lelkes fiatalokkal. Lányok erős sminkben, miniszoknyában és magassarkúban nevettek hangosan. Michael hosszasan bámulta őket.
Gyalog sétáltunk le a Blaha Lujza tértől. Hideg volt, a novemberi szél bevágott a kabátjaink alá. Egészen összefagytunk, mire beértünk a Szimplába. A társaság nagy része már ott ült az asztalnál.
Egyenként telefonáltam végig mindenkit, hogy vázoljam az új felállást, és jelezzem, hogy olyan nincs, hogy nem jönnek át velem a Capellába. Mindenki belement, bár senki sem járt oda. Rendeltem három sört és három felest a hideg ellen, majd leültünk az asztalhoz. Bemutattam a fiúkat. Barátságos csevegés kezdődött. Kilencre teljesen megtelt a kocsma, minden asztalnál fürtökben lógtak az emberek. Elkezdődött a nemzeti hagyomány ápolása: úgy mutatjuk ki, hogy kedvelünk valakit, hogy gyorsan, mérték nélkül itatjuk, és ünnepeljük, ha megzavarja a fejét a szesz. Mindkét fiúnak vöröslött már a feje, de látszott rajtuk, jól érzik magukat.
A mosdóban összefutottam Klausszal.
„Nagyon köszönöm, hogy itt lehetünk!” – mondta.
„Ne viccelj. Egy dolgot nem értek.”
„Mit?”
„Hogy Michael miért nem mondta el nekem. Régebben ismerem, mint te.”
„Ja, senkinek sem szokta elmondani. Volt előzetesben azért, mert meleg. Rosszkor volt rossz helyen Kairóban. Ez három hét a rendőrőrsön.”
„Azért elmondhatta volna.”
„Végül is elmondta, nem?”
„De.”
„Akkor fejezd be a féltékenykedést!”
„Elvitted már valahová Bécsben?”
„Mikor? Este szállt le a gépe, és az első dolga volt, hogy Budapestre jöjjön.”
Kimentünk a mosdóból. Pohárköszöntőt mondtam a vendégekre, majd ránéztem az órára. Ideje volt indulnunk.
„És most átmegyünk a buzibárba” – mondtam.
„Ez igazán nem szükséges” – felelte Michael, és elvörösödött.
„Ragaszkodom hozzá.”
A Capella a rakparton volt. Taxival mentünk. Hideg szél fújt a Duna felől, amikor kiszálltunk. A túlparton a város fényeiben fürdött a budai Vár a sötétszürke égbolt alatt. Sárga fényben úsztak a hidak a vízen.
A bár előtt néhány kihúzott szemű vékony fiú állt. Cigarettáztak és beszélgettek. Végigmérték a társaság férfi tagjait, ahogyan a bejárathoz mentünk. Odabent félhomály volt, és kellemes meleg. Ellentétben a keményvonalas buziklubokkal, ahová konkrétan azért mentek az emberek, itt bármilyen neműt beengedtek, és nem volt dresszkód. Igaz, nem is baszott senki az asztalokon.
Több pult is működött. Volt egy színpadtér, ahol a transzvesztiták léptek fel péntekenként, és egy nagy tánctér. A házibuzik elhoztak magukkal párszor, amikor rájuk tört, hogy táncolni akarnak. Hajnali egyre mindig megtelt a hely. Nemcsak a melegek szórakoztak itt, hanem a baráti körük is. Ez azt jelentette, hogy lehetett csajozni hajnalban.
Alapvetően feszengtem attól, hogy úgy néznek végig és próbálnak ismerkedni az itt lévő pasik, mint én a nőkkel, de azt be kellett ismernem, hogy még a kidobók is messze emberibbek voltak, mint a legtöbb nagy szórakozóhelyen.
Leadtuk a kabátjainkat, és bevonultunk a pulthoz. Klaus odafordult hozzám:
„Elviszem, körbevezetem, majd jövünk.”
„Oké” – mondtam.
A pultban egy huszonéves fiú állt, ujjatlan fekete trikóban.
„Mit szeretnél, szépfiú?” – kérdezte.
„Négy unikumot és négy sört.”
„Hát én már nem is vagyok elég?” – kérdezte, és színpadiasan rácsapott az asztalra.
„Ehhez még korán van.”
Vigyorgott, majd elkezdte kitölteni az italokat. Körbenéztem, lassan gyülekezni kezdtek az emberek. Michaelt és Klaust nem láttam sehol. Koccintottunk a többiekkel, majd olyan dolgokról csacsogtunk, hogy hogyan formálja át teljesen az ember életét egy gyerek születése, hogy olyan nincs, hogy nem kellene radikálisan változtatni az életmódodon, és még az is öröm, ha az ember egy buziklubba eljöhet néha-néha.
Végül előkerültek a fiúk. Megitattuk őket.
„Még sosem voltam melegbárban” – mondta Michael kipirulva a szesztől. „Ez itt teljesen legális?”
„Tudtommal az” – feleltem. „Mondjuk, én a férfiak sminkelését betiltanám.”
Michael nem nevetett. Ledermedve állt velem szemben. Megfordultam. Két rendőr jött lefelé a lépcsőn, pufidzsekiben, rendőrségi usánkában, amin a magyar címer volt. Az oldalukon gumibot, gázspré és pisztoly lógott.
„Mit keresnek itt a rendőrök?” – kérdezte Michael. Klaus is érdeklődve figyelte a jelenetet. Az arcára volt írva, hogy mégiscsak Kelet-Európában van, és persze minden szép és minden jó, de bármikor változhat bármi.
A rendőrök átvágtak a termen, és a pulthoz jöttek. Mellettünk álltak meg. A pultosfiú mosolygott, kiadott két műanyag bögrét. A rendőrök tejet öntöttek bele, cukrozták, kavarták és iszogatták a pultnál, nézegetve a vendégeket, majd amikor végeztek, vették a sapkájukat, és kimentek.
„Mit akartak itt a rendőrök?” – kérdeztem a pultosfiútól.
„Ja, semmit. Az egyikük meleg. Jöttek kávézni. Még egy kört kértek?”
Bólintottam, hogy igen.
A fiúk felé fordultam.
„A rendőrök is buzik.”
Nevettünk, és megittuk a feleseket. Éreztem, hogy átlépem a cudar másnaposság vízválasztóját, hogy innentől kezdve mindegy, mit fogok csinálni, nem úszom meg, hogy reggel nyomorultul érezzem magam. Nem érdekelt túlzottan. Örültem neki, hogy Michael jól érzi magát.
Lassan megtelt a színpadtér. Lehalkították a zenét, és a színpadon felkapcsolódtak a fények.
„Hölgyeim és uraim, fogadják sok szeretettel a Csillámdívát” – búgta egy férfihang a hangfalakba. A színpadra fellépett egy transzvesztita. A közönség megtapsolta. Intett a színpadról, elindult Celine Dion I’m alive című dala, amire tátogni és táncolni kezdett.
Oldalra fordultam. Azt láttam, hogy Michaelnek folynak a könnyei.
Gyorsan rendeltem még két unikumot, odaléptem hozzá.
„Minden oké?” – kérdeztem, és a kezébe adtam a poharat.
„Ez a szabadság” – mosolygott, majd énekelni kezdte a transzvesztitával a dalt.
Álltam, és bámultam az ötven körüli, erősen sminkelt, túlsúlyos férfit, a két számmal kisebb női neccharisnyába csomagolt lábait, a vörös parókát a kopasz fején. Olyan volt, mint egy öreg, kövér madár.
Vissza a tetejére