A kolomp


Részlet a szerző Sár és ragyogás című regényéből      
 
Végre tavasz volt, melegen sütött a nap, anya és leánya kiültek a padra, az alsóépület elé. Tulajdonképpen a másnapi fizikadolgozatra akartak felkészülni. Nem mintha Luca professzor lett volna a témában, és Sára se igen szorult rá az anyai korrepetálásra, ezúttal mégis jó ötletnek tűnt, hogy együtt küzdjenek meg egynéhány feladattal. Csakhogy a nap heve elcsábította őket a tantárgy tanulmányozásától, és inkább átadták magukat az április fényeinek. Fejük fölött, az eresz sarkán egy tehénkolomp lógott sok idő óta, azt se tudni, hogy került oda. A fal sarka szélvédett hely lehetett, mert a kolomp soha meg se rezzent. Tán egy szellő tévedt váratlanul erre, mert a kolomp most megszólalt. Furcsállták, külön-külön, de nem szóltak rá semmit. Tovább napoztatták az arcukat. A kolomp másodjára is hangot adott, ezúttal kettőt kondult. Muszáj volt meghallani. Luca felugrott, és megrázogatta, ugyan mi érte? Tanácstalanul néztek egymásra. Még a racionálisabb Sárán is végigfutott a hideg. A talány nem időzött sokáig az aurában. A postás bekiabált a kiskapun: – Meghalt a tapasztóemberük! Öngyilkos lett!
Képtelenebb hír aligha érkezhetett. Az ötvenhárom éves férfi remek erőben volt, rettentőmód szeretett élni, vidáman dolgozta végig a szeptembert itt a tanyán. Hozott két villamossínt valahonnan, azt építette be a kispince fölé az elkorhadt fagerendák helyébe. Igaz, a tél során nem hallottak felőle.
Bepattantak a Trabantjukba. Vica a kiskonyhában sírt. Várta őket. Karesz egy délután bevett egy maroknyi altatót, és a fiókban, ahonnan a gyógyszert elővette, hátrahagyott néhány sebtében papírra rótt búcsúsort. A feleségének és a tízéves fiának. Szereti őket, közli az utolsó üzenet, csak nem bírja tovább elviselni az életét.
Előző éjjel Karesz kétszer is belemarkolt Vica hajába, nem tudni, álmában, avagy szándékosan.  Amikor a nőnek sikerült kiszakítania magát a férfi ujjai közül, rákiáltott az urára: – Eszednél vagy, megőrültél? – A férfi erre befordult a fal felé. Reggelre ébredve pedig kijelentette: töltött káposztát szeretne enni. Neki is indult, hozott káposztát meg húst. Az asszony hozzáfogott, hogy elkészítse az ételt. Karesz megint elment, s mire visszajött, a káposzta már főtt a gázon.
A férfi megállt a kiskonyha ajtajában, és a feleségére förmedt: – Hogy tekerted be azokat a töltéseket? Te már nem vagy való semmire! Egy halott vagy! Neked már halottak az ujjaid! Téged már nem lehet meggyógyítani! – ezzel levette a tűzről a fazekat, kiszedegette a káposztagöngyölegeket, és újratekerte őket. Az asszony lehuppant a sezlonra. Tisztában volt vele, hogy súlyos beteg, alighanem rákos. De hogy az ura ezt így az arcába vágja! Annak a szerencsétlen kisfiúnak örökösen azt hajtja: – Beadlak a menhelyre. Úgyis csak börtöntöltelék leszel! – Máskor meg ölbe kapja, és csókolgatja, ahol éri. – Te Vica, de gyönyörű ez a gyerek! – Azért szülte az asszony, hogy végre legyen életcélja az urának. Legyen miért hajtania. Annyi évi börtön után! Házasságuk huszonhét esztendejéből ezt az utolsó tizenegyet töltötték folyamatosan együtt. És valóban: amióta a gyerek megvan, nem került vissza a sittre. Csupa ostobaság miatt ültették le. Általában a rokonok húzták csőbe. Főleg a nagybácsi. Ügyesen rádumálta: – Neked nincs családod, vidd el a balhét! – Hát ezért szült neki Vica gyereket. Hogy erre ne hivatkozhassanak.
Karesz már jó ideje a két keze munkájából élt. Főleg tapasztásból. A tapasztást is a nagybátyjától tanulta, nemcsak a „börtönszakmát”. A nagybácsi persze már rég nem tapaszt, hanem libázik, tollazik. Alulra a rosszat, tetejére a jó minőségű pelyhet. Hogy az látszódjék. Az az üzlet. Meg az autómaffiázás. Abban utazik mostanában. Lenézi az unokaöccsét, amiért megmaradt kétkezi munkásnak. – Meglátszik, hogy téged az az orosz csinált. Ezért nem jutsz te semmire. – Nemrég szétszórt hatmillió forintot Vicáék hitvesi ágyán. Odaát, a másik épületben. Szegény Karesz! Remegett a rengeteg pénz láttán. Vica szerint titokzatos és gyógyíthatatlan betegségét az a reménytelen küzdelem okozza, amellyel ellensúlyozni próbálja a nagybácsi hatását. Meg a többi rokonét. Mind lenézik az ő szegénységüket. Az egyszerű házikójukat. Pedig az egész környék dicséri Karesz munkáját. Hogy romokból palotákat tud teremteni. Ő maga is áhítattal szokta bámulni a tükörsima falfelületeket, amelyek az ura keze alól kikerülnek. Őt soha nem simogatta olyan gyöngéden, ahogyan a falakat szokta.
De képtelenség megérteni, hogy miért nevezi maffiózóknak a rokonait, ha nincsenek itt, s miért szédül meg tőlük rögvest, mihelyst föltűnnek a láthatáron. Ha megjelennek az ő kis szegényes hajlékukban, képes azonnal levágni a disznót, és akkora terülj asztalkámat rendez, amilyen a Gundelnél sincs. Ki akarja csikarni az elismerésüket. Bármi áron! Kiteszi nekik a szívét az asztalra. De hisz valóban hatalmas a szíve! Az asszony is azért tűrt mellette annyit. Mert oly végtelenül nagy szíve volt a férjének. Ha jöttek a rokonok, négy-ötféle ételt is készítenie kellett Vicának. Kinek-kinek, amit szeret. Amikor aztán végeztek a lakmározással, betettek egy kazettát, s körülállták a hűtőt. Annak a tetején volt a hifitorony. Énekeltek és táncoltak. Azon a szűk helyen! Végül Karesz elvitte őket mulatni. Ilyenkor magához vette az összes pénzt, ami csak volt otthon, amiért heteken át tapasztott. Eltűnt velük négy-öt napra. Aztán, mint a megvert kutya, úgy tért haza. Csalódottan, üres zsebekkel. Újra és újra megparancsolta Vicának: többé oda ne adja a pénzüket, bárhogy kérje! A kisfia életére esküdözött, meg a saját szeme világára, hogy nem üti meg Vicát, ha az asszony ilyenkor majd nem engedelmeskedik. – Csak azért szeretnek, mert élősködni lehet rajtam – állapította meg elkeseredetten.
Amikor a töltelékek miatt leteremtette, Vica megérezte urán a rumszagot. Jobb, ha félrehúzódik, gondolta. Akkor ereszkedett le a sezlonra. Ahol most is ül. Hamarosan újra fent volt a gázon a lábos. A férfi megint kivette a szekrényből a kenyeret, de Vica tisztán emlékszik, hogy nem vágott belőle.  Bal kezével magához szorította, a kenyérvágó késsel pedig elkezdett hadonászni a levegőben. – Csak egy pisszt merj szólni, és átvágom a nyakad! – Az arca egészen sötét volt, ilyennek Vica még soha nem látta. Ezúttal valóban megijedt tőle. Dermedten ült, a kést figyelte. Közben felforrt a káposzta, és kifutott a leve. A férfi gyorsan odalépett, hogy kisebbre állítsa a lángot, az asszony meg kisurrant a háta mögött. Hogy sikerült kimenekülnie, bátrabb lett, és oda mert szólni: – Komolyan félek tőled. Mi van veled? Nézz bele a tükörbe! Nézd meg az arcodat, hogy nézel ki? – Most már könnyen pöntyögsz! – így Karesz. – De eljön az éjszaka! Végzek mind a hármunkkal. – Hirtelen a saját szívének szegezte a kést. – Vagy magammal.
Vica arra gondolt, alvóhely után kell nézzen valahol. Nem az első eset volt, hogy nem aludhattak otthon. Ha beivott a férfi, nemegyszer kizavarta őket az éjszaka közepén, vagy eleve be sem eresztette az asszonyt a házba. Volt olyan, hogy a kisfia engedte be az ablakon keresztül az után, hogy az apja elaludt. Sőt, ezen a télen egyszer kénytelen volt Vica kint hálni a kutyával az ólban. Csakhogy eddig nem félt tőle. De most fél. Félt. És a gyereket is féltette. Lement érte a focipályára. A kisfiú hallani sem akart arról, hogy nem mehet haza. Így visszalopódzott ő is. A gyerek megérezte a töltött káposzta illatát, és kijelentette: rettentő éhes. Berohant a kiskonyhára, és leült az asztalhoz az apjával szemben. Vica belesett a konyhaablakon. Nézte kicsit, ahogy vidáman, jó étvággyal esznek. Békés, idilli volt a kép. Azért mégis jobb szerette volna a gyerekét maga mellett tudni. Beszólt a szomszédba a húgáékhoz. Négygyerekes szegény család. A legidősebb, a tizenöt éves srác szívesen atyáskodott a Kiskaresszal. Megkérte a fiút, csalja már ki valahogy a gyereket az apja mellől. Néhány perc múlva jöttek is az unokafivérek nagy vidáman. A fia meg egy tálat hozott ki jó sok töltelékkel. – Azt mondta, sokan vagyunk, biztosan elfogy – magyarázatul szánta, mert látta Vicán, hogy meglepődik. Kiskaresz úgy ficánkolt az unokabátyja mellett, akár egy csikó. Eltűntek a tállal, Vica továbbra is az utcán toporgott. Azon töprengett, hol alhatnának, kit próbáljon megkérni. Karesz kilépett a kapun, és szó nélkül elhaladt mellette. Elballagott a sarokig. – Hová mehet? – töprengett az asszony. – Amikor jött visszafelé, egy ecetesüveget hozott magával. Ekkor már szólt hozzá: – Jó lesz egy kis bor a káposztához. – És ment tovább.
Már alkonyodott, előkerültek a fiúk. Nem bírta elszánni magát, hogy elinduljanak szállást keresni. Óvatosan megközelítették a házat. A férfi közben sorra behúzgálta az ablakfüggönyöket. Noha nem gyújtott villanyt, a beszűrődő fényben látszódott, amint bemegy a belső szobába, a szekrénysorhoz lép, kihúz egy fiókot, majd gyorsan áthalad az udvaron, és visszatér a kiskonyhába. Vica lenyomta a kapukilincset. Be volt reteszelve. A fiúk átdobták magukat a kapun, máris bent voltak a konyhában. A nagyfiú visszarohant a kapuhoz, kitárta azt, és izgatottan hadarta: – Nénje, nyilván gyógyszert vett be!
Vica megállt a konyhaküszöb előtt. Az ura négykézláb szedegette tenyerébe a konyhakövön szétgurult pirulákat, s amikor tele lett velük a marka, a szájába tömte. Az asszony az ecetesüvegre nézett: már csak háromujjnyi volt benne. – Mit csináltál? Mennyit vettél be? – Arra gondolt, csak hülyéskedik. Egyszer már eljátszott egy ilyet a télen, akkor került be Újszászra. – Úgy nyolcvanat vagy százat – felelte teljesen nyugodt hangon Karesz. Leült a sezlonra, pontosan oda, ahol talán még egy órája sincs, hogy Vica ült, és rettegett a kenyérvágó késtől.
A kisfiú fölkapta az ecetesüveget. – Mindig ez a rohadt ital! – zokogta. A bor bugyborékolva kifolyt a küszöbre. – Vica egy bögrébe tejet öntött, és odatartotta a férjének. – Gyorsan idd meg! – A férfi eltolta az asszony kezét. – Nem szabad. Engem hívnak – a fülére mutatott, majd pedig fölfelé a mutatóujjával. Nyugodt volt, és csendes. Ölébe húzta a gyereket. – Én most meg fogok halni. Isten veletek! A vasat kihúztam a villanyórából, nehogy bajotok essen. – A rokon gyerekre pillantott: – Rád bízom a kisfiamat. Tudod, hogy nagyon beteg az anyja.
Elvitte a mentő, de nem tudták megmenteni. Két napon át agonizált. Mielőtt meghalt volna, Vicát és a kisfiát szólongatta.
A nagybácsi számtalanszor elmondatta az özveggyel, mi történt, és hogyan.  Elejétől végig, újra meg újra, minden egyes részletét. Széttett lába közt unottan lógatta lazán egymásba kulcsolt kezét, s hol az egyik, hol a másik cipőjét vizslatta. Mikor a történet odaért, hogy Vica századszorra is elmondta: – Szerencsére kifutott a káposzta, s így ki tudtam menekülni! – a nagybácsi váratlanul fölkapta a fejét, a szeme megcsillant: – Szerencsére? Kinek a szerencséjére? Inkább hagytad volna leszúrni magadat, Vicám!
Pár nap múlva Luca ágynak esve találta Vicát. Kiskaresz vele volt, az anyját faggatta. – Mi van apával?  – Alszik. – A halottasházban! – közli a gyerek. – Emlékezz rá, mit szoktál mondani. Hogy aki hazudik, az lop is. 
Farkasszemet néz az anyjával, aztán elkeseredetten kimegy. Luca könyörgőre fogja: hadd mondja meg neki az igazat. – Majd a temetés előtt – kapaszkodna a haladékba Vica. – Nem, most. Az késő – erősködik Luca. – Az egész falu tudja, csak ő nem. Bízzál bennem! – Az asszony beletörődik. Luca megfogja a gyerek kezét, és hagyja, hogy Kiskaresz levezesse a bunkerjába a Holt-Tisza-parton. Ott a víz fölött megbeszélik. Luca megmondja az igazat. – Gondoltam – jelenti ki a fiú. – Koszorúra gyűjtenek az iskolában. – Imádkozzunk apukádért! – javasolja Luca. – A miatyánkot. Lát minket, és már megbánta – vigasztalja a gyereket. – Az alkohol hatására tette. Segíts édesanyádnak, hogy el bírjátok viselni! – Visszamennek a kicsi hajlékba. A kisfiú ráhajol az anyjára, öleli takaróstul. – Segítek, anya, teát is főzök.
A romák siratolásnak nevezik azt az időszakot, amíg halottjuk eltemetésére várakoznak. Eszem-iszommal, énekléssel töltik. Napokig is eltarthat ez az együttlét. Ezúttal három nap és három éjjel tartott. Mindenhonnan jöttek a rokonok, húsz-harminc-negyven kilométerekről. Hihetetlen, mennyi rokon! Nem sajnálták rá az időt és a pénzt. Végtelen hosszú kocsisor tömítette be a kis zsákutcát, ahol a házikó meghúzódott. Vica kijelentette: most képtelen sütni-főzni. Tudomásul vették. Volt kint az ólban ötven csirke, vágósúlyban. Azért nevelte Karesz, hogy legyen miből diétáznia Vicának. Tízesével darabolták, otthon elkészítették, s itt megették. Mind az ötvenet. Vicát nem kínálták. – Zsíron sült, még majd megárt! Amúgy se illene ennie belőle. – Nem tudni, miért. Éjjel-nappal zsúfolásig volt a ház. Váltották egymást, mint akik komolyan őrködnek. A két külső helyiségben tartózkodtak, énekeltek, gitároztak. Vicát nemigen zavarták a hálószobában. Kiskaresz, a parasztfattyú (ahogy maguk közt nevezték), bakancsostól feküdt a vetett ágyba anyja mellé, és nem lehetett rávenni, hogy vesse le a lábbelijét. Talán így akarta saját éberségét készenlétben tartani. Így akart vigyázni az anyjára. Luca is átjött Sárrévről mindennap. Odahevert néhány órára Karesz özvegye mellé a hitvesi ágyra. Szabad szék nem volt. Érzékeltetni akarta, hogy Karesz asszonya nincs egyedül. A kint nyüzsgő rokonság tisztelettudóan utat nyitott Lucának jöttében-mentében, kitüntetően kedvesek voltak vele, s minden alkalommal behoztak számára egy tányér sült húst. Bár volt a háznál kutya – a csontokat hazavitték. A mosatlant meghagyták.
A temetésre cigány zenekart fogadtak, s már az udvaron elhúzták Karesz kedvenc nótáit. A keresztet Vica unokahúga akarta vinni, de Karesz keresztfia kitépte a kezéből. – Nehogy már egy prosztó vigye a keresztet! – A díszbe öltözött pap torka elé disznóölő kést fogtak a sekrestyében. – Majd akkor temetheti el, amikor mi megengedjük. Ha előbb ki mer innen lépni, átvágjuk a nyakát. – A különítmény utolsó tagja rázárta a papra az ajtót, és zsebre vágta a kulcsot.
A halottaskocsi befarolt a ravatalozóhoz. A fehér inges, fekete nyakkendős szállítók kitolták a járműből a bántóan világos színű, már-már sárgának mondható koporsót, s akárha műtősök volnának, kesztyűt húztak, mielőtt leemelték volna a koporsó fedelét. Amolyan egyszer használatos, eldobható nejlonkesztyűt. A halott feje körül vastag tapintású, makulátlan fóliadarab meredezik. A hozzátartozók hirtelen odasereglenek a koporsóhoz, s mintha összebeszéltek volna, mohón megragadják a látványt elfedni hivatott csomagolóanyagot, kitépik a fej alól, és elhajítják. A szél fölkapja a funkcióját vesztett tárgyat, s nagy zizzenéssel ledobja hol itt, hol ott. Az özvegy, illendőképpen teljes gyászban, moccanatlanul áll, akár egy katona. Mögötte ott a szék, de nem ül le. Nézi a férjét. Képtelen elhinni, hogy az ura fekszik itt előtte. Pedig a kedvenc zakója, a lila van rajta, amit ő vitt be a halottasházba, hogy abba öltöztessék. Karesz rokonsága matatni kezd a viaszos arcon. Mint akik keresgélnek valamit. Talán egy bűnjelet vagy bizonyítékot. Végigtapogatják az orrot, a füleket. Betegesen, mániákusan. Vica szégyelli, amiért hozzá se bírna érni. Főképpen a hullafoltok miatt. Egyébként sem az övé már ez a test. Ez a férfi már nem a férje.
– Látni akarom az apát! – Vica összerázkódik a kisfia hangjától. Valaki magasba emeli a gyereket. Pont olyan lila zakót visel, mint amilyen a halotton van. – Levágták a lábát! Miért vágták le a lábát? – ordítja a gyerek. Vica odafordítja a fejét, s látja, hogy az ócska barna cipő (az egyetlen, ami volt Karesznek) ott éktelenkedik keresztbe fektetve a halotton. A rokonok úgy tartják, erre azért van szükség, hogy legyen miben járkálnia a túlvilágon. Karesz unokaöccse, egyben keresztfia, barna öltönyt visel, és kísérteties mása a halottnak; a koporsó mellett álldogálva odaadóan és rezzenetlenül szedegeti az apró szöszöket a közszemlére kitett holttest ruhadarabjairól. – Apa! Gyere haza! – a kisfiú még mindig a magasból figyeli a kiterített férfit. – Mikor jössz? Ma? Holnap? Tegnap? – üvölti egyre hangosabban. Végre a tanítónője kitépi a szolgálatkész rokon karjai közül, és magával hurcolja. Néhány méterrel odébb leül vele egy sírkő szélére, és magához szorítja. A gyerek, immár háttal a koporsónak, továbbra is eszelősen ordít. – De csúnya vagy! Miért ment össze a keze? Hová lett a hasa? Levágták a lábát! Gyere haza! Mikor? Pénteken? Szombaton? Csütörtökön? – Az anya kétségbeesetten nézi tízéves kisfiát, szeme találkozik a tanítónőével, majd erőt vesz magán, és visszafordítja tekintetét a halottja felé. A kisfiú végtelenszer ismétli el ugyanezeket a mondatokat, de ahogy a tanítónő suttog a fülébe, hangja csendesebbé és csendesebbé válik. Kimerülten ráhajtja fejét a fiatal nő vállára. Ekkor odalép hozzájuk egy ősz hajú férfi, a halott bácsikája. – Ha ilyen vagy, nem szeretlek. Nem szabad kiabálni. Ha jó leszel, veszek neked egy nyolc és fél milliós autót. Apunak is ilyen lesz majd a túlvilágon. És meglátod, azzal jön hozzád vissza. De csak, ha nem kiabálsz.
Egy kövér rokon nő, miután sorra tapogatta a holttest megsárgult ujjait, alaposan megvizsgálja a nyakon az igazságügyi boncnok kése által ejtett vágást, elájul. A nagybácsi pedig, aki az imént a kisfiút okította, mintha épp egy efféle eseményre várt volna, hangos siratásba kezd. – Drága öcsém, mi lett belőled! – trombitálja basszus hangján. – Egy ilyen életerős férfi, aki annyira szerette az életet!
Vica hallja a fiát, észleli a kövér nő puffanását, a nagybácsi jajveszékelését, de csakis arra tud gondolni: ki kell bírnia, nem eshet össze, végig kell csinálja. A férje rokonai miatt. Akiknek a szemében ő egy nagy nulla. Az urától tudja: „Egy zéró vagy előttük, és el fognak taposni, ha én már nem leszek!” Napok óta náluk lebzselnek. Siratolnak. És faggatják. Főleg ez a jajveszékelős nagybácsi. Ő meg, mint egy engedelmes gép, újra és újra elmondta, ahogy épp eszébe jutottak a dolgok. Hogy mi történt azon a napon. De tényleg, mi történt?
Luca elkéri a gyereket a tanítónőtől. Talán jobb, ha ők ketten nem mennek ki a sírhoz. Leül egy betonváza szélére, és ringatja Kiskareszt. A temetés végeztével a rokonok odaköszönnek, mielőtt elmennének. Karesz kedvenc féltestvére, aki a „munkájából gazdagodott meg”, odalép Lucához. Kezet fognak. – Mi mindent megtettünk Kareszért, amit csak lehetett. – Luca kérdő-értetlen tekintete láttán hozzáfűzi: – Ezek mind a Karesz kedvenc nótái voltak!
Ugyanő három nap múlva utánfutóra pakolja a mélyhűtő ládát – a temetés fejében. Szerinte a község által felkínált szociális temetés elfogadása szégyen volna a családra. Vica a gyerek holmija közt rámolva egy tárgyat talál. Mutatja Lucának. – Egy gépjármű kormányzára. Holtában is Kareszre kennének valamit. Siratolás közben rejthették a szekrényetekbe. – Fölajánlja, hogy a tárgyat útközben beadja a rendőrségre. Pár nap múlva kiderül: egy Budapesten elrabolt, körözés alatt álló Mercedesből való. A nagybácsi utolsó ajándéka szeretett unokaöccsének.
Amikor Vica és Kiskaresz kibicikliztek a tanyára, alighogy beléptek a kiskapun, a kolomp harmadszorra is megkondult. – Nem akarja, hogy befeketítsem előtted!  – Vica úgy vélte, ez a magyarázat a különös jelenségre. – Nincs mit befeketíteni rajta – jelentette ki Luca. – Régóta tudom, hogy bűnöző. – De háromszor akkora volt a szíve, mint a gonoszsága – vette védelmébe az özvegy. –  Ezért tekintettem a barátomnak – nyugtatta Luca az asszonyt.

Vissza a tetejére