Cigányok cirkusza


A völgyben megült a köd, csöpögött a fákról, a cipőm és a nadrágom szára is átázott, míg a kocsihoz értem. Sosem szerettem éjszaka vezetni, de nem volt más választásom, hajnalban indult a gép Londonba. Borzongva ültem be, indulás előtt becsuktam a szemem, és mintha aludnék, a szokásos rémkép jött elő: egy szakadék felé tartok a kocsival, és hiába próbálom félrerántani a kormányt. Felriadtam, megnyugodtam, hogy csak álom, hogy még otthon vagyok, az udvarunkon állok, a motor se jár, meg hát amúgy is, errefelé hol vannak szakadékok?
Még nem sötétedett be teljesen, mikor néhány várossal odébb megálltam tankolni. A háttérben a Bakony vonulataira szinte rátelepedtek a viharfelhők, mint rákos daganatok a még ép szervekre. Izzadtam, de tudtam, hogy hamarosan ömleni fog, és kékes villámok világítják majd az utat. Már kiszámítható lett az időjárás kiszámíthatatlansága, a forróságból lecsapó felhőszakadások, az ősz eleji havazások, az alföldi tanyavilágon átsöprő tornádók, a néha a mobilokat is megbolondító mágneses viharok.
Reméltem, hogy a reptérig nem kell megállnom. A vihar azonban másképp gondolta: hamarosan már szinte csak lépésben haladtam, annyira zuhogott. Az alig kivilágított falvakat átszelő régi főúton is csak vánszorogtam, az ablaktörlő nem bírt az esővel. Az egyik, szinte halott város szélén homályos világosság törte meg a sötétet. Egy minden korábbinál vakítóbb villám kopott KRESZ-táblát világított meg, GRÁ..ER-.Ó, ennyit láttam kiírva.
A szemem nem tudott azonnal alkalmazkodni a villám utáni vaksötéthez, mintha a reflektorok fénye is elhalványult volna. Félrehúzódtam, a fénypászmák nem tudtak áttörni a sötéten, a szélvédőn kezdett megülni a pára. Kiszálltam, hogy szétnézzek.
Otthon voltam, az udvarunkon álltam, a köd szétterült, a cipőm és a nadrágom szára is átázott, előttem a házunk, az ablakon át láttam a kivilágított konyhában Hannát, a pultnál szeletelt valamit, hegyes mellei szinte átbökték a főzésnél használt fehér pólóját, megszokott volt a kép, de mégsem, a haja, a szinte tejfehéren szőke haja most barna volt. Előrébb léptem, hol vagyok, hogy kerül ide Hanna? Egy gally csapódott az arcomba, beterítve vízzel, ez a kurva diófa, gondoltam, de nem, azt kivágtuk tavaly, akkor hogy kerül az udvarunkra egy fa? Hogy kerülök én az udvarunkra? A szememhez nyúltam, hogy letöröljem a vizet.
Az autóban ültem ismét. A reflektorok fénye tompán szétfolyt az egykor fehér táblán, GRÁ..ER-.Ó, láttam ismét. A házunk, a kertünk sehol, a tábla mögött keskeny út nyílt a fák között. Elindultam.
A fölém hajló ágak mintegy alagutat képeztek, aminek a végén egyre erősödő fényt láttam. Mintha a vihar ereje is csökkent volna, az ablaktörlő lapát legalábbis lassabb fokozatba kapcsolt, majd leállt. Mire ebből az alagútféleségből kiértem, elállt az eső, de ez akkor fel se tűnt – mert amit láttam, az teljesen elterelte róla a figyelmemet. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy még mindig az udvaron ülök a kocsiban, és mindent, ami eddig volt, álmodtam. De nem: az arcom pofozgatása, majd egy csípés a kézfejemre – mindegyik fájt, egyiktől sem ébredtem fel, nem változott, amit láttam.
Egy vurstli volt előttem a fák takarásában, egy tóparton. A tavat a GPS is mutatta, de a térképén semmi más nem látszott. Márpedig ez nem egy elhagyatott vurstli volt: kivilágított céllövölde, mellette körhinta, de volt célbadobó és hajóhinta is. A háttérben még egy kisebb vándorcirkuszi sátor kontúrját is látni véltem.
A sátrak, bódék és mindenféle mulatsághelyek között emberek jöttek-mentek. Ott egy cigány asszony jósolt kártyából, emitt egy félmeztelen tűznyelő szórakoztatott néhány embert, a céllövöldében egy csillogó fekete hajú férfi légpuskát töltött olyan vehemenciával, mintha ketté akarná törni a keskeny fémcsövet, talán bosszúból, hogy hiába az eltorzított irányzék, valakinek sikerült meglőnie a főnyereményt.
Ekkor láttam meg őt. Egy cigány lány volt, a bőre enyhén barna, mint a kávé, amikor meglódul a beletöltött tej, elsőre csak ennyit láttam belőle, meg a hosszú fekete haját. Egy kalapos, fekete mellényes, ősz bajuszú, meghatározhatatlan korú férfi és egy pufók, színes szoknyás, kendős, tésztaképű asszony között állt. Felém nézett, de olyan érzésem volt, mintha nem látna, nemhogy engem, a kocsit sem.
Kiszálltam az autóból, vitt a lábam a lány felé. Közelebbről már láttam a hatalmas, sötét szemét, a vastag, szépen ívelt szemöldökét és azt, hogy egy anyajegy van a szája szegletében, de ez csak még inkább kiemelte a szépségét. De azok a szemek mindig úgy néztek felém, mintha nem látnának. Nem úgy, hogy vak, mert a szeme nagyon is élő benyomást keltett, hanem úgy, hogy egy másik világba néz, valami olyat lát, ami nekünk láthatatlan.
Ahogy haladtam feléjük, valahogy összesűrűsödött körülöttem a tömeg. Tenyérjós, kártyavető, léleklátó ajánlkozott fel egymást után, volt, aki a pénzemből, más egy hajszálamból jósolt volna. Kis purdék szaladtak hozzám baksisért, mintha egy arab faluban lennék, csupa göndör haj, szinte vagy teljesen meztelen apróságok, arcuk csupa mosoly, szemeik barnán, feketén fénylenek.
Lassan állt össze a kép, hogy itt rajtam kívül mindenki cigány. Nemcsak az árusok, a forgósok, céllövöldések, vurstlisok, a háttérben most már jobban kivehető cirkuszosok – néhány, az egyik szekérnek támaszkodva cigiző artistán szinte világított a fehér dressz –, de a mulatozók is. A műanyag halakat horgászó gyerekek, a légpuskákkal ügyetlenkedő családapák, a harsány fiúbandák, a kihívóan hangosan nevetgélő lányok. És mintha mindenki ismert volna mindenkit, árusok és vevők, mutatványosok és vendégeik, fiatalok és öregek, és mintha esetleges lett volna, ki melyik oldalán áll a pultnak.
Amint odaértem a lányhoz, az eddig sűrű és egyre sűrűsödőnek tűnő tömeg hirtelen eltűnt, nemcsak egy érzés volt ez, mintha egy filmben láttam volna magam, ahol a két főszereplőre ráélesít a kamera, és a háttérben minden és mindenki elhomályosul, hanem egy csapásra tényleg kiürült a tér. Csak mi maradtunk ott, négyen, meg balra a hajóhinta, jobbra a céllövölde.
– Mit akarsz tőlünk, idegen? – Az öregember hangja épp olyan mélynek és barázdáltnak hatott, mint amilyen az arca. A kérdés barátságtalannak tűnt, de az arca, szeme nem árult el érzelmeket.
Bemutatkozva kezet nyújtottam, közben rápillantottam a lányra. Ugyanolyan kifejezéstelen tekintettel nézett, mint az öregember, de legalább már úgy tűnt, figyel rám.
Az öreg lenézett a kezemre, de mintha meg se látta volna, nem nyújtotta a magáét.
– Mit akarsz tőlünk, idegen? – Ugyanolyan hangszín, ugyanolyan semmitmondó arc, mintha ugyanazokat a filmkockákat látnám.
– Miért akarnék bármit? Viharba kerültem, megláttam a fényt…
– Mind akar valamit, aki idejön – mutatott körbe maga körül. – Valamit el akar venni, a szabadságunkat, a boldogságunkat, a nyugalmunkat.
Olyan benyomást keltett, mint egy indián törzs utolsó, a fehéreknek behódolni nem akaró törzsfőnöke, épp csak a vigvamok és a tomahawkok hiányoztak.
– Én semmit nem akarok elvenni. Csak kíváncsi vagyok… – de megint nem tudtam befejezni.
– Pedig el fogsz – keményen nézett a szemembe. – Szórakozz nyugodtan, idegen, hallgasd a muzsikánkat, egyél az ételünkből, igyál az italunkból. A vége az lesz, hogy valamit el fogsz venni tőlünk. De tudd meg, amit innen elveszel, azt magaddal kell vinned életed végéig: soha nem szabadulsz meg tőle.
A szavai végén hatalmas lett a csend. Mintha minden forgó leállt volna, a távolban minden mutatványos, kéregető, vásáros elhallgatott volna, még a cirkusz környékén az állatok is elnémultak. Csak a kesernyés-savanykás, állotthal-szagú levegőben keringő por jelezte, hogy itt az előbb még zsongó élet volt.
A lányra néztem. Ő rám.
– Mondtam, mulass, idegen – reccsent az öreg hangja parancsolóan, és mutatta, merre mulassak. Épp az ellenkező irányban, mint a lány.
Biccentettem, elindultam a fénylő bódék felé. A zajok újra felerősödtek, az emberek ismét megjelentek a közelemben, jöttek újra a jósok, kártyások, kéregetők, kezek nyúltak felém. Valaki egy pálinkás poharat nyomott a kezembe, zsíros, nevető arcok vettek körül. Ittam, nem gondoltam a még előttem álló útra, se arra, hogy vajon mit is itathatnak velem.
Pálinka volt, nem maró, gyilkos erejű, inkább mintha valami kicsit erjedt gyümölcslé lenne. Enyhén, de jólesően égette a torkomat, szinte automatikusan nyúltam a következő pohárért, majd a következőért. Dikhel, nézzétek a gádzsót, ilyesmiket hallottam. A korábban tompa háttérzene felerősödött, rézfúvósok harsogása, brummogó nagybőgők, háromnegyedes táncritmusok szaggatták a pálinkáktól szétzilált érzékeimet.
Innentől az este szétesett darabokra, mintha stroboszkópba tartottam volna az arcomat, hol homályosak, hol bántóan élesek a képek. Céllövölde, ahol mereven tartom a fegyvert, és törnek a hurkapálcák, mintha golyószóróval soroztam volna meg őket. Körhintára ül körülöttem a világ, szédült csónakhintázás, szelfizgetek öregasszonyokkal és pár éves forma kiskölykökkel, vihogó tinilányokkal, míg le nem merül a telefon. Aztán tánc, férfitenyerek csattannak a vállamon, ugrálunk, csettintünk, kontrázunk, az arcok elmosódnak, savanykás, halszagú por vesz körül, egyre forog a kör, már én magam vagyok a kör, savanykás, halszagú porrá válok magam is.
Majd ismét otthon vagyok, az udvarunkon állok, a köd belém kúszik, a cipőm és a nadrágom szára is átázott. Előttem a házunk, az ablakon át látom a kivilágított konyhában Hannát, a pultnál bárddal szeletel valamit, ahogy felemeli és lecsap, vércseppek fröccsennek, hegyes, vérpöttyös fehér pólóját szinte átbökő mellei ugrálnak fel-alá, ahogy emel és lecsap. Megszokott, mégis szürreális a kép, a haja, a rövid szőke haja helyett vastag barna kontya van, szeplői eltűntek. Előrébb lépek, hol vagyok, hogy kerül ide Hanna, előrébb lépek, egy gödörben kibicsaklik a bokám, a kurva diófa gyökere szétrohadt, az hagyta itt a gödröt, gondolom. De nem, ahogy sajgó bokámmal a földön fekszem, fölém magasodik a diófa, még azt az ágát is látom, ahová a nagyapám annak idején Fifit... Hogy kerülök én az udvarunkra? Megrázom a fejem.
A földön fekszem a savanykás, halszagú porban. A fejem a lány ölében, nyirkos-nedves ujjakkal cirógatja a halántékomat, arcomat, nyakamat, hozzám hajol, megcsókol. A szája hideg, a csókja félénk, száját hamar elhúzná a számtól, de nem hagyom, visszacsókolok. Mintha ennyi kellett volna, hogy feloldódjon, a csókjai egyre hevesebbé válnak, körülöttünk eltűnik minden, velük a gátlásaink, a ruháink.
Egy matracon fekszünk valami sötét, nyirkos helyen, tu szan muro, ilyesmit suttog, de mintha nem is a szájával mondaná, valahogy belül hallom. Izmos karok ölelnek át, vékony ujjak fürkészik végig a testemet, végigcsókolja a nyakamat, a mellkasomat. Az én kezem is elindul a testén, a feszes, furcsán nyirkos, nedves bőre libabőrös lesz az érintésemtől. A mellbimbói körül apró pihék, a gerincén is. Hanyatt fekszik, a köldökében összegyűlt a sós verejtéke, az öle is nedves, a dús szőrzetén át is érzem. Aztán ő lök hanyatt, rám ül, a fenekébe markolok, ez az utolsó, amire emlékszem, ahogy a haja rám omlik, eltűnik a világ.
Az autóban ébredek, a szám száraz, az orrom bedugult. Körülöttem vaksötét, aztán szemben fénypár, egy fehér furgon robog el pillanatok múlva. Kiszállok.
Ismét otthon vagyok, az udvarunkon állok, a tejfehér köd úgy áztat, mintha esne az eső, csucsog a cipőmben a víz, a szemüvegemen is csorog lefelé. Előttem a házunk, a konyha kivilágított ablaka csak homályos folt. Tudom, ott van Hanna, ott kell lennie, a pultnál szeletel valamit. Előrébb lépek, hogy lássam, amint felemeli a kezét és lecsap, lássam, ahogy a barna szemeit átjárja az iszonyat, mikor lettek barna szemei, hová lett az én kék szemű, szőke Hannám? Vércseppek fröccsennek az ablaküvegre, Hanna félmeztelen, vaskos barna mellbimbói körül vérpettyezett a bőre, felemel és lecsap, már a pultot veri szét a húsbárd. Még egy lépés előre, hol vagyok, hogy kerül ide Hanna? Sajog a kibicsaklott bokám, az arcomba csapódik valami, a kurva diófa, mondom, de nem, Fifi az, ahogy ott leng az ágon, ahová nagyapám. Öklendezni kezdek.
Öklendezek, megtántorodok, a kezem a motorháztetőn. Oldalra nézek, az út szélén állok, a kocsi mellett. A lépteim rogyadoznak, de nem érzem magam se mocskos részegnek, se másnaposnak. A telefonért nyúlok, hogy hány óra lehet, ösztönös a mozdulat, közben jut eszembe, hogy minek, éjjel lemerült. De az aksi száz százalékon, és látom, hogy még majdnem négy órám van a reptérre érni.
A kocsi a főút mellett, mellettem erdő, bekötőút, csupa sár minden, kivéve az autót és a ruhámat. Elindulok befelé, most gyalog. A bekötőút pár lépés után ösvénnyé szűkül, majd eltűnik, bokrok, lelógó ágak és háborítatlanul burjánzó gyomnövények között jutok le a tópartra.
A cigány cirkusznak nyoma sincs. Szó szerint semmi nyoma. Egyetlen sátor, egyetlen mutatványosbódé, egyetlen kocsi sehol, lábnyomok sincsenek, érintetlen a fű is. Csak az állott, savanykás halszagú levegő emlékeztet az éjszakára.
Szédülve botorkálok vissza a növények minidzsungelében az útra. Az autóm mellett egy kutyasétáltató pasas, gyanakvó tekintettel.
– Héló, te mit csinálsz itt?
Túl fáradt és túl kíváncsi vagyok a kézenfekvő hazugsághoz, hogy megálltam pisilni. Elmesélem az éjszakát, viharral, cigány cirkusszal, itallal, mulatsággal. Csak a lányt hagyom ki. Míg mesélek, a pasi egyre gyanakodóbban és értetlenebbül néz, a végét nem is várja ki, közbevág.
– Te drogozol, ilyen herbálozást, vagy mi? Mer’ az egy kibaszott baromság, amiről beszélsz, annak már van vagy száz éve, amikor itt cigányok voltak. És a vurstli, az sokkal később volt itt, gyerekkoromban még láttam a rozsdás maradványait.
Most rajtam a sor, hogy értetlenül nézzek. Elkezdem újra, hogy a cigányok, a vurstli, a telefonomon is mutatnám a képeket, de még hamarabb közbevág, mint az előbb.
– Na, ülj be szépen a kocsiba, és tűnj innen a telkünkről, míg rendőrt nem hívok. A kapitánnyal együtt szoktam horgászni, érted, ugye?
Hogyne értettem volna. És végül is még volt esélyem elérni a gépet, nem magyarázkodtam tovább. Ha nem is a másnaposság, de a megmagyarázhatatlan helyzet miatt kóválygó fejjel elindultam. Mire Ferihegyre értem, úgy éreztem, ez az egész éjszaka csak egy álom volt, olyan, amiben kivételesen nem a szokásos rémkép jött elő, hogy egy szakadék felé tartok, hanem egy másik, egy sokkal hosszabb és elevenebb.
De azért a gépen, még felszállás előtt, elővettem a telefonomat. A képeket akartam megnézni, amiket éjjel csináltam – már ha tényleg csináltam. De az ujjam valahogy mégis a MeGoogle-ra tévedt, szinte automatikusan pötyögtem be, hogy cigány, hogy vidámpark és hogy . És ott volt. Száztizennyolc… cigány származású... lőttek halomra… 1945… nyilas uralom… ártatlan ember… Grábler-tó... vidámpark... a maguk ásta gödörbe... A szavak szinte fájtak a szememnek. Nyomást éreztem a gyomromban is, fájt a fejem, és most nem a felszállás előtti stressz miatt.
Ismét otthon voltam, az udvarunkon álltam, a tejfehér köd savanykás volt, halszagú. Előttem a házunk, minden ablaka sötét. Tudtam, hogy ott van Hanna, ott kell lennie, a pultnál kell szeletelnie valamit, tudtam a felemelkedő és lesújtó kézről, reppenő vércseppekről és húscafatokról, a bárdról, aminek az élét megkoptatta a szenvedés. Előrébb kell lépnem, hogy lássam, de sajgó bokám nem bír el, lerogyok. Hanna fölöttem áll, a fejem a kezében.
– Megmondtam: ha valamit tőlünk elveszel, azt magaddal kell vinned, életed végéig.
Nem Hanna hangja az. Az öregember hangja. Az állotthal-szagú öregemberé. A repülőn ülök. Mellettem ül, mellette a lány. Csak mi vagyunk a gépen, az ablak túloldalán tejfehér felhők, savanykás halszagúak.
– Megmondtam, magaddal kell vinned, életed végéig. Soha nem szabadulsz meg tőle. Bea most már örökké veled marad, melletted lesz életed minden pillanatában, látni fogod, ha becsukod a szemed, ha kinyitod, ha a szerelmedet bámulod, ha a majdan megszületendő gyerekeidet... – és még folytatta. Becsuktam a szemem, befogtam a fülem, mantrázni kezdtem valamit, csak hogy kizárjam a külső hangokat, de hiába, ébren is rám tört a rémálom érzése, hogy szakadék felé tartok, és hiába próbálom félrerántani a kormányt, zuhanok, zuhanok valami sötétbe, és míg zuhantam, hallottam az utolsó szavait:
– Ott lesz veled, amíg te is osztozol a sorsunkban, ott lesz a halálod órájáig.
Ismét otthon vagyok, az udvarunkon, halszagú sötét vesz körül. Előttem a házunk, sötét falaiban még sötétebb ablakok. Tudom, hogy ott van Hanna, ott kell lennie, a pultnál kell szeletelnie valamit, tudok a felemelkedő és lesújtó kézről, reppenő vércseppekről és húscafatokról, a bárdról, aminek az élét megkoptatta a szenvedés. Előrébb kell lépnem, hogy lássam Hannát, szemüvegem repedt, arcom véres a diófa gallyától, Fifi élettelen testétől, sajgó bokám nem bír el, lerogyok.
Hanna fölöttem áll, a fejem a kezében, én vagyok, akire lecsap, a vérem fröccsen, szeplősre pöttyözi arcát, a bőre barna, de csak enyhén, mint a kávé, amikor meglódul a beletöltött tej, ébenfekete haja kibomlott a kontyból. Hatalmas, sötét szemében az iszonyatot látom, ezt viszem magammal, az iszonyatot, és azt, hogy állotthal-szagú könnyek folynak a szeméből.
 

Vissza a tetejére