Üzenet Helsingőrből
Mit mondhatnék még?
Szöveghálómba folyton beleakadok,
kifeszít egy főnév, húsomba vág egy ige.
Magukat kellető jelzőkért epedek,
hogy aztán torkon vágjon egy kötőszó.
Hagyjuk a névmások titkos utalását is.
Hidegen hagy a hangutánzók hamis hite.
Jövevényszó vagyok valahonnan valahová.
De leginkább sehonnan sehová.
Azt hiszem, tudatosan cselekszem,
habár nyelvem is kiáradó ösztön.
Nincs külön megváltás, külön kárhozat.
Saját sors, szabad akarat.
Létem magában hordozza azt.
A világ az a folyton változó
mondat, mely úgy nyer értelmet,
hogy sosem tudni, mit jelent.
Zárójelek között betűk torlódnak:
riadt emberszemek.
Az igazság kitölti a
forma közötti réseket.
A hazugság fölösleges
toldalékokat keres.
Fáraszt az állandó szó-rögbi.
Pedig ezt a kíméletlen
játékot élvezni is lehet:
a legpontosabban vétjük el
a kettőspont utáni lényeget.
De van olyan történet,
aminek a végén már nem
lehet mit mondani.
Nemigen. Igennem.
Néma csend. A többi.
Vissza a tetejére