Alagút


Egy órája gubbaszt a padlón. A mennyezetről lógó csupasz villanykörte, akár egy erejét vesztett napkorong, világítja be a szobányira zsugorodott univerzumot. A felszaggatott selyem tapétacsíkok, mintha megannyi gúnyosan ráöltött nyelv lennének.
Végigsimítja maga előtt a szalagparkettát, mutatóujja megállapodik egy barázdában. Néhány éve a gyerek kirámolta az anyja ruhásszekrényét, és tűsarkúban körbeparádézta a nappalit, minden csoszogó lépéssel rovásokat hagyva a fában. A szekrények halvány kontúrja beleégett az aranysárga tapétába, a tévéállvány helyén, egy kör alakú lyukból, mint felsebzett hasból a belek, fordulnak ki az egymásba tekeredő vezetékek. Az ablakokról pár napja lekerült a függöny, azóta saját magát is állandóan meztelennek érzi.
Nemrég újították fel a lakást, kizárólag tartós megoldásokat szem előtt tartva. Úgy, ahogy az ember kalkulál, amikor hosszú távra tervez. Nyárutó volt, a nyitott teraszajtón besurranó szél finoman zizegtette a nappalit beburkoló takarófóliát. Életterük a hálószobára redukálódott, minden holmijukat kartondobozokba rendszerezték, amelyekből plafonig magasodó tornyokat emeltek. A franciaágy összement, esténként közéjük ékelődött a gyerek, aki végtagjait a négy égtáj felé vetve, nagyokat horkantva aludt, amíg ők várták, hogy a duruzsoló tévé elbágyassza őket. A három test egyszerre mozdult, pihent vagy ébredt. Az átalakítás befejeztével az összhangnak is vége szakadt. Megnyíltak a terek, mindannyian szétrebbentek a lakás különböző szegleteibe, és hagyták, hogy elpárologjon a hálószobából a hosszú hónapokon át tartó nyomorgás emléke.
Vörösbe fordul az ég alja, magában rejtve a havazás ígéretét. A közeli park tölgyfái jól kivehetők a nappali ablakából, koromfekete ágaikon varjak húzzák meg magukat éjszakára. Az utcai lámpák fénnyel szórják be az egymás mögött parkoló családi autókat és a szigorú hársfasort. Az órájára pillant, két óra lesz tíz perc múlva. Még hajnalban szeretné elhagyni a lakást, ideje befejeznie, amit elkezdett.
A sokadik hitel volt, egy idő után már nem is számolta, hányadik. Kellett, és kész, egyikből fizette a másikat. Maga sem tudta, hogyan kezdődött, arra végképp nem tudott felelni, hogy mire ment el az a rengeteg pénz. Kifolyt a kezei közül, elcsordogált nyomtalanul. Egy áprilisi délután derült fény a titokra, aznap ő ment a gyerekért az iskolába. Mire hazaértek, az egyik uzsorás, egy rókaszemű, pacsuliszagú öregasszony ott állt a felújított nappali közepén, és a pénzét követelte. Felesége görnyedten ült a fotelben, és értetlenül bámult maga elé. Ki ez a nő, milyen pénzről beszél? Ő felküldte a gyereket a szobájába, aztán az öregasszonyhoz fordult, és megállás nélkül azt ismételgette, hogy az elején megmondta, ide nem jöhet, itt nem keresheti. Hamar híre ment a dolognak, egyre többen vették a bátorságot, és csengettek fel a lakásba, a pénzük felől érdeklődtek, volt, aki az ajtóból visszafordulva még odavetette, figyeljenek oda a gyerekre, nehogy ne találjon hazamenni az iskolából.
A kisváros felélénkült, mint mindig, ha valami csámcsognivaló akadt. Voltak, akik első kézből szerettek volna értesülni a legapróbb részletekről, úgyhogy tapintatlan puhatolózásba kezdtek, de ő rendre kitért a kérdések elől, amelyek egyre kegyetlenebb gyorsasággal örvénylettek tudatában. Nem felelt senkinek, mert saját magának sem tudott. A szálak, amelyek annyi éven át kézben tarthatónak tűntek, egyesével csúsztak ki szorításából, és kibogozhatatlan csomóvá kuszálódtak. Hamar kiderült, hogy valójában nincs is szükség a válaszaira, mások készségesen előálltak saját fejtegetéseikkel. Rövid időn belül több teória is született, amelyek szájhagyomány útján terjedtek a városban, és közmegegyezéssel igazsággá szilárdultak. Sokan remekül szórakoztak a fejleményeken, megindultak az egymásra licitáló találgatások, a jövendölések, várták a következő fordulatokat. Így telt el az első néhány hónap, amikor a bank is beszállt a végtelennek tetsző keringőbe, és bejelentkezett a lakásért.
Az árverést gyorsan lezavarták. Egy rágcsálóarcú hivatalnok vette meg az ingatlant, ár alatt, még a felújítás költségeit sem fedezte volna annyi, amennyit kínált. Ő két hetet kapott, hogy elhagyja a lakást, de elég lett volna pár nap is, alig maradt ott valamije. Napokig a lesötétített hálószobába zárkózott, elterült a franciaágyon, és a plafont bámulta. A felhangosított tévé volt az egyetlen, ami életet csempészett a helyiségbe.
A nappalival kezdődött. Szörnyű sebességgel cikázott át agyán a gondolat, ő pedig nem hagyott időt a mérlegelésre, egyből nekiesett a selyemtapétának, körmét bemélyesztette az egyik illesztés alá, egyre mélyebbre túrt, ujját kampószerűn a papírba vájta, és nagy lendülettel letépett egy darabot belőle. Azt, hogy mi történt ezután, nem tudta felidézni, ösztönösen követték egymást a mozdulatok, amíg mindenhol tapétacafatok nem omlottak alá. A falon tátongó fehér lyukak, mint megannyi seb, amelyekről lekaparták a vart. Amikor már nem maradt érintetlen falfelület, lekucorodott a padlóra, és szemügyre vette művét. Zihált, érezte, hogy újra köd ereszkedik a tudatára. Olyan erő mozgatta testét, amelyet soha azelőtt nem tapasztalt. Nekiesett a vezetékeknek, mint mélyen gyökerező tarackot, úgy cibálta ki őket a falból. A szegőléc egy helyen elvált a faltól, ott belekapaszkodott, és teljes erőből rángatni kezdte, lefeszegette a műanyag villanykapcsolókat, majd meglazította a mosogató alatti csőszifont, aztán letekerte és farzsebébe rejtette a csapgombokat.
Amint az utolsó szomszédos házban is kihunynak a fények, előkotor a konyhaszekrényből egy ollót, aztán felmegy a gyerekszobába, és kitárja a tetőablakot. Óvatosan kúszik előre a deres cserepeken. Felkapaszkodik az ablak fölé, lába alatt elterül a város. Az utcai lámpák fényei olyan füzérré fonódnak össze, amilyennel a karácsonyfát tekerték körbe, az égen világító pontok meg úgy ragyognak, mint a csillagszóró pattanó szikrái, amilyenekkel a gyerek tavaly szilveszterkor kiégette a szőnyeget. Felemeli a lába közti cserepet, és több helyen is belehasít a fóliába. A cserepeket úgy helyezi vissza, hogy alig észrevehető rés húzódjon közöttük, amin az olvadó hó és a tavaszi zápor könnyen utat talál befelé. Azt akarja, hogy penészfolt terebélyesedjen a plafonon, egye be magát a falakba a rothadás bűze, ázzon át a gipszkarton, cseppenként koppanjon az eső a szalagparkettán, patkányok kergetőzzenek a nyirkos járatokban.
Még utoljára körülnéz a szobákban, minden szekrénybe bekukkant, minden fiókot kirángat, hogy megbizonyosodjon, nem hagy ott semmit. Egyedül a hűtőben akad pár dologra, egy szottyadt paprikára, egy tubus mustárra meg egy darab szikkadt pálpusztaira. Az egyik pillanatban még a hűtő fogantyújába kapaszkodva ácsorog, és a koszos rácsokat szuggerálja, a következőben már a vécéülőkén ágaskodik, és a szellőző fedelét próbálja lecsavarozni. Az olló hegyét a csillagcsavar mélyedésébe illeszti, erősen az olló nyelére markol, és forgatni kezdi. A csavar egyre többet mutat magából. Finoman leemeli a műanyag fedelet, rámarkol a sajtra, lendül a kar. A pálpusztai hangos placcsanással kenődik fel a fémcső oldalára.
A kulcsot a küszöbre hajítja, aztán elindul lefelé. A kapu hangosan nyikordul, ahogy beteszi maga mögött. Nyugtalanító a csend, porhó szitál. A járda fölé nyúló kopár hársfaágak hosszú alagúttá tömörülnek, és mutatják a kifelé vezető utat.

Vissza a tetejére