Hungária körút


A Hungária körútra is behasadt a hajnal. Az első lépésre még rárakódnak a sötétség nehéz anyagai, a második már a halvány fényen tapos. Beletipornám a betonba az összes fényt, hogy hazaérve ne kelljen látnom magam, sőt senkit ne kelljen látnom, csak kibélelni a fejem sötétséggel, és elnevezni otthonnak. A lakás, amiben most élek, egy zajátalakító, a nyolcsávosból csinál alattomos, hibás csendet, pedig én a csend elől jöttem fel ide, kitépni a városból az engem illető jövőt. Biztos voltam benne, hogy a jövő jár nekem, eszembe sem jutott, hogy ne járna: húszéves vagyok, nemsokára huszonegy, a jövő hozzám tartozik, és a városnak kell biztosítania.
   Add nekem az idődet, tedd le azt a kacsát, és vigyél el innen. Akármerre nézek, minden ragad, pedig most sikálták fel a kínaiak. Haláldarabot látok megvillanni a hamis bambuszban, ha lenyeled, egy nap kicsírázik benned. Olyan kevés dolog van itt, ami megnyugtatna. Az üveglapon túl ott a város. Nem akarom rabolni az idejét, mondom a férfinak, pedig igazából mást sem akarok, csak hogy ez az intelligens, világlátott ember, a tanszék hírhedt professzora meghallgasson, és aztán mondjon valamit, amitől helyreállhat a rend. Sajnálom, hogy annyira rosszul sikerült a legutolsó beadandóm, mondom, tudja, családi gondjaim vannak.
   És mi közöm nekem ehhez, kérdezi a férfi.
   Igen, a Hungária körútra gondolj, az előnyeire és a hátrányaira, hogy a Stadionoknál éjjel is nyitva a zöldséges, hogy a Hős utca gettós felén szinte ingyen adják a lakásokat, de semmi sem az enyém, az egyes villamos kimaradt járatai sem, az utcatáblák leszedése és felszerelése közti idő sem, a talponállóban a posztkommunista jókedv sem, nézhetem, de nem értem. Most itt kell megtanulni élni, nem szabad visszamenni vidékre. Muszáj folytatni ennek a városnak a feldolgozását. Egy nap az összes irány szét fog terülni bennem, és akkor majd tudni fogom, hogy ideje továbbállni.
   Jobb-bal, a kenyérgyár előtt ott az a valami, a hajnali előfényben nem látom meg azonnal a kucsmát és a kabátot, a cekkert is csak méterekkel arrébb találom meg, káposztafejek gurulnak belőle a nyolcsávos felé, egy zacskó olcsó belsőség is útjára indult, lassan tocsog a járdán. Nem tudom, hol vásárolhat az ember reggel négykor húst. Itt fekszik egy halott a Hungária körúton, és én nem teszek egy lépést sem.
   Műanyag kését a műanyag pultra teszi. Importba hozzák ezeket a kacsákat, a ketrecben félig meg is halnak, nem kell velük sokat küzdeni. Libamáj, az volt a szenzáció, arra vágyott mindig, és még a gimnáziumban eldöntöttem, hogy ha majd sok pénzem lesz, vagy akár csak a soknak egy töredéke, igazi libamájat hozok majd neki, nemcsak konzerveket. De elkéstem, mint mindig. Kezdenek rám dőlni a gangos sorházak, amikor az utcákat járom, és nem merek visszamenni a lakásba, a Hungária körútra. Sajnálom, mondják az emberek, és másról kezdenek el beszélni. Vagy azt mondják: te olyan erős vagy, ezzel is megbirkózol. De én nem vagyok erős, és ezek az emberek nem a barátaim, el is maradoznak, csak a rettegett professzor van itt, aki szánalomból vesz nekem egy hétszáz forintos kínai menüt. Valami rizst piszkálok, hogyan is ehetnék. Maga valamit félreértett, mondja a professzor, nézze, ha valóban bent akar maradni az egyetemen, szedje össze magát.
   Nem halt meg, de nincs eszméleténél. Arccal előre esett el, beteríti a nagykabátja. Csak a fűzős cipőjéről látom, hogy nő, talán egy nyugdíjas, aki eltévedt éjjel a városban. Mennyi a valószínűsége annak, hogy hamar ideérnek a mentők, hogy a négy sáv valamelyik autósa mellém ül a padkára osztozni a felelősségben. Megmozdítani nem merem, maradjon csak ott, ahol van. Én nem fogom elrontani a gerincét, vagy a körútra szabadítani valami nyílt sebet. Nemsokára erre jönnek az első munkások. Még mindig nincs reggel, de ez az idő nem számít. Talán az sem fog számítani, amit vele töltöttem, a libamájról álmodozással. Ő tanított meg írni és olvasni, amikor négyéves voltam. Vonalas füzetekbe rajzolta elő a betűket, és megszidott, ha rosszul sikerült egy sor, hiszen ha valamit akarok, azért meg kell dolgozni, nekünk nem adnak semmit ingyen. Meg volt róla győződve, hogy még sokra viszem. Hogy a nagyvárosba kell menni, érvényesülni. Sírva meséltem neki a jövőmről, amikor először feküdtem be mellé az ágyba. Belőled bármi lehet, amit csak akarsz, mondta.
   Hamar kikopott belőle az élet. Otthon akartam maradni, de nem engedték, azt mondták, az egyetemen a helyem. Minden hétvégén hazautaztam. Minden héten egyre kevesebb maradt abból, akire emlékeztem. Talán egy nap ez a kínai étkezde is csak egy lesz a többi közül. Én csak meg akarom magyarázni a viselkedésemet, mondom; maga az egyetlen, akinek elmondhatom, mennyire nehéz volt hónapokig nem elmondani. Illegálisan beutaztatott kacsák, első napjaik az országban a halál jegyében telnek, mennyi szenvedés a műanyag tányéron. Tudja, úgy kezdődött, hogy azt mondták otthon, ide kell jönnöm a jövőmért.
   Szerencsére kiérnek a mentősök, jóval azelőtt, hogy az első dolgozó emberek felébrednének, és kérdéseket tennének fel. Miközben felmérik a károkat, a kenyérgyár bedeszkázott falához simulok.
   Nem szabadott volna megfordítaniuk.
   Először a fülbevalók aranytömbjeit látom meg, ellökik maguktól az egyre erősödő körúti fényeket. Ezt a fülbevalót ismerem. Egy pillanat, és ott a többi is: a szétterülő, szederjes orr, a ráncok, az alig őszülő haj. Ez nem lehet, ez nem ide tartozik, ez már nincs. A szemeket nem látom, még csukva vannak. Ideje hazamenni, mondja a körút. Igen, a hozzátartozóm, mondom a mentősöknek, és bemászok az autóba.
   Úgy fektették, hogy ne lássam teljesen az arcát. Ellátást kap, és gyógyulási lehetőséget. Oxigénpalackot húz majd maga után, hiszen soha nem tudott járni rendesen, a csípőcsontját meghúzta a bába. Néha én is észreveszem, hogy húzom a combomat járás közben, persze itt nehéz kikerülni ezt a sok embert. Tulajdonképpen mindegy is, hol romlik meg az ember, a fővárosban vagy vidéken; el is utazhatnék, akárhova. Sajnálom, mondja a professzor, én ehhez már öreg vagyok, mért nem a barátainak mondja ezt. Csukódik az ajtó, ott maradok a kacsákkal, azzal, ami belőlük maradt. Az összes kínai látja, hogy sírok, mert valaki kilökte magából a mondanivalómat, visszalökte nekem, ezért sírok, pedig a temetésen sem sírtam.
   Fel-alá járkálok a kórház folyosóján, bal, jobb, bal, jobb, automatáktól automatákig, feljön a torkomig a közlés, amit a professzor visszaadott nekem, kávélöttyel nyomom le. Ott a helye egész életemben a torkomban, vajon ez az a jövő, amiért feljöttem a nagyvárosba, a gépi cukor szét nem olvadása, a citromsárga kórházi székek, vagy órákig hallgatni, ahogy a lakás átalakítja a zajt, újra megfogalmazni a villamoson, a metrón, a kínaiban, az ágyamban, a fejemben, és mindig, amikor el akarom mondani, azt válaszolják, hogy ez tulajdonképpen nem is olyan fontos, hogy én sem vagyok tulajdonképpen annyira fontos.
   Mikor behívnak a kórterembe, egy nővér takarja el az ágyat, így nem látom meg azonnal.
   Hogy nem is hasonlít.
   Ő soha nem nézett így rám. Ennek rosszindulatú, gyanakvó az arca. A nővérnek azt mondja: megtámadott.
   De hát én nem.
   Megtámadott.
   Ez valami félreértés.
   Megtámadott, megtámadott, megtámadott. Könny csorog az arcán a támadás emlékétől.
   Hallgassál, mondom. Én emlékszem. Mindennap rád gondolok. Mért nem haltál meg elsőre? Mért kell visszajárni a Hungária körútra? Nem fogadni el a vizet, nem venni be a gyógyszert, leesni az ágyról?
   A nőnek tátva marad a szája. Tudom, hogy ordítok. Azt ordítom: te rohadt, azt tudod, hogy még a Ferenciek terére is elmentem imádkozni? Tudod, hogy mért imádkoztam? Hogy haljál meg minél előbb, hogy ne szenvedjél sokat. A család kérte, hogy imádkozzam, pedig mindenki tudja, hogy nem hiszek istenben, de ebben a családban én vagyok az, aki kimegy a világba. És azóta kétszer is láttalak a villamoson, pedig ha előbb elmentél volna orvoshoz, akkor most lenne értelme hazamenni, nem csak a körúton dekkolni. De tudod, mit? Elmegyek innen, akárhova, el a körútról, sőt még az országból is, és akkor kísértheted a kocsmában a részegeket meg a Stadionoknál a zöldségest, engem már nem találsz meg.
   Nem nézek vissza, amikor elhagyom a kórtermet, a folyosót, a kórházat. Senki nem állít meg, senki nem jön utánam. Gyalog megyek haza a Stadionoktól. Csúszik ki alólam a város. Az egykori kenyérgyár romjai mögül egy fej káposzta gurul elém.

Vissza a tetejére