Órák; Eger, egérárpa; Örök
ÓRÁK
Volt egy pont a kilencvenes években,
amikor ez a vicc működött.
Kamasz voltam, egy hajnalban felkeltem,
és minden
egyes órát egy órával későbbre állítottam.
Ősz lehetett, vagy tavasz.
De az is lehet, még előző este felkészültem.
Nem emlékszem már pontosan.
Az egészet elfelejtettem volna, ha nem hozza vissza
egy novella.
A novellában a fiú hasonlóképpen áll bosszút az apján,
aki egy – mint később kiderül – értéktelen fémpénzt,
egy Kossuth-forintot ad
neki örökségül, a többi kincset pedig megtartja magának.
A mi családunkban
semmi ilyesmi nem történt, és én nem bosszúnak szántam,
hanem tréfának, hogy oldjam a feszültséget talán.
Egy órát loptam el
aznap a pihenésükből, végső soron az álmaikból.
És egy óra pluszébrenlétet adtam nekik.
Nem tudom, örültek-e. Arra is van esély,
hogy aludtak volna még tovább.
Akkor már Kovács mama meghalt,
de papa még élt, Toroczkay papa viszont meghalt,
és mama még élt. Csörögtek az órák, ugye,
hatvan perccel hamarabb,
mindenki ugyanúgy csinált mindent,
csak sötétebb volt kívül, és belül álmosabb.
Nem kapcsolták be a tévét,
én sem, akkor kiderült volna.
Nagyon büszke voltam magamra,
mert nem maradt ki egyetlen szerkezet sem.
Apa, anya karórája, ébresztőórájuk,
a felső szint faliórája, az alsó szint faliórája,
még a videó kijelzőjét is átállítottam.
Apa elment kakaós csigáért,
újságért, megkávéztunk.
Megijedtem: ennyire könnyű megtévesztenem őket.
Nem volt visszaút,
nem leplezhettem le akkor már magam, elmentek dolgozni.
A munkahelyükön vették észre.
Anya a szokatlanul kihalt iskolában ült.
Készült az órájára.
Nem mintha készülni kellett volna. Vagy talán inkább
csak lapozgatta a naplókat a tanáriban,
beszélgetett a takarítóval, büféssel.
Apa meg kocsiba ült, talán még a Wartburgba,
csendesebb forgalomban utazott, tehát biztonságosabban
és hamarabb ért a boltokba,
ahová sajtot vitt.
Vagy az később volt a munkája?
Miattam találkoztak akkor olyanokkal, akikkel
egyébként nem találkoztak,
és látták azoknak a fényviszonyoknak az alakulását,
amiket egyébként átaludtak volna.
Talán eszükbe jutottam én is,
hogy miért van ilyen hülye gyerekük?
Akkor még nem voltak mobiltelefonok,
szerintem akkor még apának sem volt, habár
neki elég hamar lett. Vajon felhívták egymást?
Vagy csak otthon beszélték meg?
Amikor hazaértek, már biztosan nem haragudtak. Nevettek.
De még napokig bizalmatlanok voltak az órák iránt, és talán
később sem bíztak meg bennük teljesen.
Apa azt mondja, hogy a videó kijelzőjét nem állítottam át,
ő már akkor látta a pontos időt. Nem tudom.
EGER, EGÉRÁRPA
Az egyik kirándulásra Kovács mama vitt,
akit akkoriban úgy szerettem, mint senki mást.
Egyedül kakaót nem tudott keverni nekem,
de azt leszámítva tökéletes volt. A hangja,
a bőrének tapintása, a süteményei.
Kakaót csak anya tudott keverni.
Anya viszont a Rémusz bácsihoz nem értett.
A hangsúlyokat nem találta el, én meg nem tudtam
elmagyarázni neki. Azt hazudtam, jó lesz.
A népgyógyászatban is használt vizelethajtó,
vizeletképzést fokozó szer (diuretikum) hólyaghurut,
hólyag- és vesekő-megbetegedések,
valamint köhögés és légcsőhurut ellen.
Külsőleg hámosító, főleg pattanásos bőr kezelésére használják.
Egérárpának hívják állítólag, de mi tokláncnak mondtuk,
vagyis dehogy, cigánybúzának. A cigánybúzát nevezik
még ebgyógyító fűnek,
tarackfűnek, tarackbúzának vagy csak taracknak.
Egyszer egy szemináriumon,
amikor megkérdezték a nevem, azt feleltem, Tarackfői.
Mindenki nevetett. Mennyit nevettünk, édes istenem.
Túl másnapos voltam,
hogy emlékezzek a saját nevemre.
Dobáltuk a cigánybúza kalászát,
mint a dartsot – azt is a mamáéktól kaptunk –,
egész kiránduláson vakarózott tőle,
csak amikor hazaértünk, látta meg, a melltartójába ment
az egyik, talán az enyém. A barátaimmal
jót nevettünk a találatokon. A vakarózásról nem tudtam.
Egyszer azt álmodtam, hogy mama és papa helyett
mások, alakváltók jönnek át hozzánk. Az igaziak
meg valahol, valami pince mélyén halottan.
Pont úgy néztek ki a másolatok,
mint az eredetiek. Aztán amikor tényleg meghaltak,
még vissza-visszatértek. Mennyit nevettünk.
ÖRÖK
Az öröklétet úgy tudom elképzelni,
mint az örökké tartó nemlétet.
Hogy anya nincs, örökéletű.
Örököltem tőle egy negyed házat,
aztán eladtam, és beraktam egy lakásba,
aminek enyém a kilenc huszonhatoda.
Egyszer tévedésből megittam
négy deci vodkát két óra alatt, ma is öklendezem,
ha eszembe jut, tizenötször hánytam aznap éjjel.
Bármilyen hosszú volt is az az éjszaka,
egyszer véget ért. De másnap nem tudtam elmenni
egy temetésre, ami után állítólag nagyon finom ételeket
szolgáltak fel, legalábbis így mesélte Ildi,
mert régi motoros vendéglátós volt az öreg.
Halála előtt előrelátóan lefagyasztott
kajáiból egyszer én is ettem.
Tényleg nagyon jó volt.
Néha kiállok az erkélyre,
talán csak annyi enyém ebből a lakásból.
Ott állt az a férfi, akit alig ismertem,
és aki ott dohányzott, valami véres zacskó lógott
a hasából ki. Prosztatarák.
Akkor még nem volt enyém a lakás
ennyire sem. Köszöntem neki, és próbáltam elrejteni
a gondolataimat, mint a pizzaszelet szalvétáját,
ami a kezemben volt.
Utálta, ha szart esznek az emberek.
Eszitek ezt a szajt? – kérdezte (raccsolt).
Nem tudom, a túlvilágon
panaszkodik-e a kosztra.
Vissza a tetejére