Rutin; Nyugalom; Ébredés; Objektív


RUTIN
Op. 36. Moderato
 
Esőcseppes szemüvege mögül a kaleidoszkóppá
ázott utcát figyelte a kipufogófüsttől fekete
falak között. Nyelvén a kora téli levegő utóíze.
 
A reggelek lusta szimfóniáját írta fejében.
 
Koponyája belsejében két pont között utazott
mindennap. Mielőtt buszra szállt, karmesterek
légiességével intett a nagyzenekarnak odabenn.
 
A szimfónia felcsendült. A világ elhallgatott.

 
NYUGALOM
 
Az őszi ködtől nehéz volt tüdejében a levegő.
Gondolatai üveggolyókként gurultak szét,
koccanásuk visszhangzott a csontjaiban.
Napjai futurista festménnyé alakultak.
A folyóparti sétányt nézte, egyenpólós
kamaszok lépteit számolta, mielőtt elindult.
Az üveggolyókat később összeszedte.
Egyszer dombot épít belőlük, gondolta.
Reggel nyolc volt, épphogy észrevette,
hétfő helyett kedd. Minden nap ugyanolyan.
 
 
ÉBREDÉS
 
Az esőt várta napnyugta után.
Mintha maga is nőtt volna a kerttel,
ünnepelte a burjánzó zöldet, a földben
moccanó férgekkel együtt megmozdult
ő is. A nyárévek fotóalbumával hóna alatt,
mintha az évezredes mozdulatlanság
súlyát emelné, úgy kelt fel a fotelból.
 
Rég elfeledte a kanalak, villák csörömpölését,
az óra kattogását, az üvegpoharak koccanását
a metszőfogakon.
A pirkadatok csendjét tartotta meg.
 
Aztán az öröm zajait szétterítette az eső.
A szűk teraszról hallgatta. Nehéz szavakhoz
gyűjtötte a levegőt, de végül csak egy sóhajra futotta.
Évek óta nem szomjazott.
 
 
OBJEKTÍV
 
Addig gömbölyítem az igaz
szavak brutalista tömbjét,
míg a súrlódástól
végleg elfogy.

Vissza a tetejére