A karantén hordaléka – hozadéka
Március eleje – még alig akarom hinni, hogy lesz valami. Valami járvány. Pedig már mindenki mondja.
Március közepe – jelzi a Kodolányi-egyetem vezetése, hogy készüljünk fel, minden oktatónak legyen olyan skype-elérhetősége, amin online órákat tud tartani.
A technikussal kínlódom kicsit. A laptopom nem nagyon szereti a skype vállalati verzióját, valamiért viszont ezt kell használnunk, aztán a webes változat mindent megold, és egyszer csak működik az egész. Jelszó kell, nagyon egyszerű, a jelszó legyen az a nap, amikor csatlakozom.
Közben jön az üzenet – Orsolya menekül haza Cambridge-ből.
A college-nak vége, mindenki eltűnik, nem akartam Angliában lélegeztetőgépre kerülni, mondta a lányom utólag, amikor már itthon volt. Az utolsó járatok egyikével érkezik, a repülőn összesen talán húsz utas, annál nem több, de szerencsénk van, Ferihegyen nem ellenőrzik a testhőmérsékletét, és nem is kötelezik hivatalos karanténra, tulajdonképpen úgy lép be az országba, mintha béke lenne, nem háborús helyzet.
Izgatottan várom a repülőtéren, alig ismerek rá, maszk, kesztyű, kalap, mint Zorro, ha harcba indul, olyan, csak a fekete paripa hiányzik alóla. Szokásától eltérően alig hoz valamit, nem három hatalmas bőrönd, csak egy hátizsák meg egy gurulós a poggyásza.
Ez is újdonság.
Otthon kicsit szokni kell egymást – hónapok óta egyedül élek, most ismét velem a lányom, persze ha besegít a háztartásba, az jó, kérdés, besegít-e, avagy huszonkét éves kamaszlányként, egyetemistaként elvárja, hogy az apja vásároljon és főzzön, és minden, ami ezzel jár. Majd meglátjuk. Mosogatógép van, azzal nincs gond, mondom magamban, és hálát adok annak a zseniális feltalálónak, aki megmentette a világot a legszörnyűbb házimunkától, nevezetesen a mosogatástól.
Néhány nap alatt egészen jól összecsiszolódunk, Orsi esténként tésztát főz, ha minden jó, és jól sikerültek az online órái, meg az angol egyetemista barátaival konferenciabeszélget, elképesztő az az angol, amit használnak, leginkább ugatásra emlékeztet, vannak vagy tízen egyszerre a laptop képernyőjén, és boldogan csahol az egész társaság, olyankor menekülök a nappaliból vagy a konyhából, attól függően, éppen hol is zajlik a buli.
Nagyjából minden ugyanúgy van, mint a karantén előtt, leszámítva, hogy uszodába nem mehetek, hogy itthon van a lányom, hogy nincs egy nyugodt perc, és hogy mozgáshiányom támad két nap után. Meg emberhiányom is, mennék ide-oda, de nem lehet, hiányoznak a felolvasások, a találkozások, hiányzik a Nyitott Műhely, hogy mást ne is mondjak.
Aztán feltalálom magam, meg megtalál egy ötlet, nagyon hamar elkezdek felolvasni az „Élő közvetítések koronavírus idején” Facebook-oldalon, mindennap olvasok, az oldal moderátora, Novotny Anna segít, köszönöm neki, úgymond „élőben” jelentkezem be esténként 20.15-kor, itt a teljes életmű, mondom magamban, jöhet a vers, a novella, olvasom az Ancika című kisregényem, és azt veszem észre, hogy ezek a felolvasások feldobnak, készülök rájuk, és örülök a sok-sok visszajelzésnek, meg elképedve nézem, hogy van olyan bejelentkezésem, amely mintegy 8000, ideírom betűvel is: nyolcezer érdeklődő kattintást kapott, és jönnek az igazi üzenetek, van, aki azt is megírja, másnap mit szeretne hallani.
Boldogság az is, hogy a lakásban igazi „stúdiót játszunk”, Orsinak hangosan mondom, hogy „három perc múlva adás”, utána, hogy „egy perc múlva adás”, majd azt, hogy „kezdem!”, és ő minden esetben odajön, leül velem szemben a díványra vagy a fotelba, és hallgatja, ahogy olvasok, és azt mondja a végén, egészen átszellemült arccal, hogy „jó volt”, és valahogy ilyenkor úgy érzem, valóban van értelme a dolgoknak, csináljuk tovább, amit lehet.
Áprilisban a költészet napja környékén egyfajta csúcsra járás, rengeteg helyről kérnek verset, felolvasást, küldök is mindent szorgalmasan, felfedezem az élő közvetítés mellett a YouTube csatorna előnyeit, a végén még informatikai zseni leszek, mondom magamban, gyártom a videókat, ez is egyfajta halhatatlanság, az örökkévalóságnak dolgozunk, ha kell, mert valamit kell csinálni, ha már karantén, ha már be vagyunk zárva.
Mondogatják a hírekben, hogy kijárási korlátozás, magamban viszont arra is gondolok, hogy Budapestről van hova menekülni, mert ott van Balatonszepezden az apámtól megörökölt ház és telek, és van ott feladat, meg van ott jó levegő, meg van ott Balaton, egyik nap tehát azt mondom Orsinak, megyünk Szepezdre, azt mondja, csak akkor, ha van net, wifi, minden, hívom a Telekomot (ez itt a reklám helye), hogy így koronavírus idején szerelnek-e internetet, bevezetnek-e, mondják, igen, mondják is, melyik nap érkezik a szerelő, jól van, mondom, jöjjön, csak az is rendben legyen, hogy mi időben odaérjünk.
Abban sem vagyok biztos, hogy szabad-e autózni a Balatonra, nem állítanak-e meg a rendőrök, lesznek-e rajtunk kívül még más vakmerő autósok, tele vagyok tehát bizonytalansággal.
Na, ez egy nehéz utazás lesz, de lesz, ahogy lesz, csak elinduljunk szerencsésen, mondom. Merthogy Orsival sem könnyű, őt időben belekönyörögni egy autóba nem egyszerű, de azt mondja, jön, tehát nem hagyhatom Pesten.
És ott van a kijárási korlátozás is. Ki tudja, mi lesz.
Persze, egyórás késéssel indulunk, ráadásul csúcsforgalom van, vagyis mindenki utazik, a kijárási korlátozásnak annyi, mondom magamban, ennek ellenére rekordokat döntök az autópályán, nehogy a szerelőt elmulasszuk, végül csak tíz perc késéssel érkezünk, a szerelő persze köhög meg tüsszög, szerintem vírusos, nincs rajta maszk, de az internet fél óra múlva működik, ez kétségtelen.
Rövid idő alatt felfedezem, hogy vidéken is lehet élni, minden van, amit akarunk, a helyi ABC majdnem tökéletes, ha bármi egyébre szükség van, megyek Tapolcára, a Balaton-felvidék gyönyörű, nem is értem, miért nem voltam korábban itt, lent a házban. Persze értem, korábban nem lehetett elzárkózni a világtól, pénzt is kellett keresni, és én egyetemi órákkal keresem, nincs más, most viszont akkor is keresem, ha itt vagyok, működnek az online órák, a folyóiratoknak pedig küldöm a novellákat, verseket, és minden olyan, mintha valóban boldogság lenne.
Kicsit megvisel, amikor reggel 8-kor megkérdezik a helyi ABC-ben, hogy nem 9 óra után kellene-e jönnöm, magyarul, hogy nem lehet-e, hogy már elmúltam 65 éves, próbálom viccesre venni a figurát, mondom, hogy legközelebb majd megborotválkozom, és akkor látja majd, hogy nem vagyok még annyira vén.
Ugyanennek az ellenkezője is bejön, persze, mert Tapolcán az ottani TESCO áruházba akarok bemenni délelőtt 11 órakor, erre megállít a biztonsági őr, hogy csak 12 után jöhetek, várjak egy órát, ha lehet.
Tréfás dolog a karantén, gondolom magamban.
Szepezden meg a strandra nem tudok bemenni, a frissen és újonnan megválasztott polgármester láncot és lakatot tett a bejáratra, mondván, hogy a járvány miatt most ne látogassuk a strandot, nem mintha fürödni akarnánk, sétaképpen szoktam (volt) oda menni korábban, hogy ennek mi az értelme, azt nem tudom, mármint annak, hogy lezárnak egy nyitott területet, ahol egyáltalán nincsenek sokan, és nem is lennének. De biztos tudják a szakemberek, ez miért jó.
Orsi mindenesetre nem törődik a lezárással meg a hideggel, mint valami fitneszbajnok, bemegy a vízbe, úszik, elúszik vagy száz méterre, majd jön vissza, kicsit aggódom, de ő azt mondja, ezt szereti.
Most, amikor ezeket a sorokat írom, hallom, hogy a korlátozásokat feloldják, mehetünk, ahova akarunk, megint kitört a szabadság. Nem tudom, hogyan lesz, amikor megint szabadok leszünk, már egészen megszoktam a bezártságot.
Tegnap viszonylag későn mentünk le a strand melletti részre, ahol Orsi úszni szokott. A szokásos száz métert leússza befelé, nézni is szörnyű, ebben a hidegben, rajtam pulóver meg zakó. Aztán sietünk fel, mert 20.15-kor adásom van, ahogy mindig is. Az Ancika felolvasását már befejeztem, most a húsz évvel ezelőtt írt „amerikai” verseket olvasom, azokat, amelyeket az 1998-as utazásom kapcsán írtam, pontosabban abból a kötetnyi versből olvasok ötöt.
Aztán ma reggel arra ébredek, hogy már 1300-an látták a tegnapi bejelentkezésemet.
Ez is a karantén hozadéka, mondom magamban jólesően.
Vissza a tetejére