Gyalogosan az alagútban (Petőcz András: A visszaforgatott idő)

Petőcz András: A visszaforgatott idő. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2019
 
Az idő ősi téma és motívum az irodalomban. Hol így jelenik meg: „az eltűnt idő nyomában” (Marcel Proust), hol „szárnyas idő”-ként (Berzsenyi Dániel), hol jóslásként „a te idődről” (Csoóri Sándor)… És még sokáig folytathatnánk a sort. Érthető ez, s tegyük gyorsan hozzá: a hétköznapi ember is küzd az idő gyors múlásával, fogyásával. Az is igaz, hogy az események látszólagos sorrendjénél is fontosabb, ami a szubjektív, a belső idő észlelésével kapcsolatos. Különösen így van ez egy érzékeny és elmélyült gondolkodású ember, például egy költő esetében. Egyrészt a mindennapi életben ő is viaskodik a „rohanó” idővel, másrészt viszont mindinkább átéli az ezzel kapcsolatos mélységeket. Áttételesen akár az idő visszaforgatásával is kísérletezhet.
Így van ezzel Petőcz András is. Új verseskötetének az idő a központi eleme, miközben az emlékezésnek igencsak sok verssort áldoz. Nosztalgia nélkül, ám úgy, hogy a múlt vizsgálata szerves részét képezi a jelennek. Ahogy legújabb pályaszakaszában oly gyakran, itt is találunk fontos és számára egyre elemibb biblikus vonatkozásokat, ebben a kötetben is jelen van sajátos istenélménye.
Foglalkoztatja az eltávozás misztériuma, miközben elsiratja szeretteit. Ne tagadjuk, a központi téma akár közhelyveszélyes terület is lehet, ám a minőségi költészet és irodalom túllép a frázisokon. Így tesz Petőcz András is immár egyre inkább kiteljesedő életművében. Meditatívan, a kétségkívül jelen levő fájdalom érzékeltetésével. Elégikus hangulatok jelzik az emlékek átlényegülését. A hajdani avantgárd túlsúly már a múlté, de a korábbi kísérletek és újítások beépülnek a legújabb korszak műveibe is, s ezáltal páratlanul izgalmas szintézist teremt a költő. Mindezekhez járulnak a szakrális elemek, már rögtön a kötet élén: a Jelenések könyvéből vett mottó szerint „az idő közel van”, ezt követi egy átvett sor József Attila Ars poeticájából: „Az idő lassan elszivárog”, ám úgy folytatódik, hogy „szaporodnak a halálok”. (Az idő és a költő) Majd ezt olvassuk: „Az idő múlik, múlik egyre. / Nem vagy méltó kegyelemre. / Feléd nyújtva Isten ujja, / mégsem mehetsz / a magosba…”  Puritán nyelvezet és stílus. Később pedig igen szemléletes sorában ezt találjuk: „Az idő fehér szakállt növeszt.” Ez az idő körbeveszi az embert, és ebben van valami vészjósló.
A fentiekhez kapcsolódik az emberi viszonyok rajza, például az apa elvesztéséről vagy éppen egy társ elengedéséről. Csöndes elmélkedés uralja a szövegeket, a létezéssel kibékülni akaró ember reakcióival találkozunk. A vissza-visszatérő gondolat, a kötetcímben jelen levő visszaforgatás is több helyen megjelenik, a Most akkor című versben például tagadásképpen: „visszaforgatni az időt semmiképpen sem lehet, soha, soha…” Ezáltal is érzékeljük a belső küzdelmet, a drámai feszültséget és némi keserűséget.
Az újdonság erejével hatnak, valamint jelentős olvasmányélménnyel gazdagítanak a Boldog, magányos szöveg című ciklus versei, közelebbről a „jazz-versek”. Petőcz korábbi pályaszakaszaival érintkező, az avantgárd dinamikáját őrző, vérbő és éteri tisztaságú művek ezek. A zene végtelen lehetőségeivel kel versenyre mindegyik szöveg, igencsak magával ragadóan. Helyenként igazi katarzissal, mint például a What A Wonderful World befejezésében: „mert érzem, hogy valakinek velem még dolga van, / nem hullok ki a világból, dologtalan, / köszönöm azt is, ha szeretsz, Uram, / és köszönöm azt is, ha megversz, Uram”.
Ady híres „köszönöm, köszönöm, köszönöm” versét idéző létösszegző vallomás ez, melyben élvezhetjük a líra zeneiségét, a testvérmúzsák találkozását. E tekintetben is felidézhetők az előzmények, gondoljunk csak Petőcz repetitív verseire, azok kivételes ritmikájára! Vagy akusztikus műveire. Egyértelmű, hogy a zenének kivételes helye van a költő szellemi világában. Egyrészt fogyasztója, másrészt lírai pályájának is fontos szereplője. (Nem véletlen, hogy számos alkalommal dolgozott együtt zeneszerzőkkel, többek között Sáry Lászlóval, de mások is zenésítettek meg Petőcz-verseket.) Most azonban minden eddiginél fontosabb szintézis jött létre, ötvözve a korábbi eredményeket és az új megszólalás értékeit. Gondolatiság és érzékiség ölelkezik néhány részletben (Sing, sing, sing, Benny Goodmannek). Merész asszociációk, a képzelet játékai, a mindenség érintése – együtt teszik teljessé a képet.
Ám megszólalnak a magányosság és az elhagyatottság tapasztalatai is. Az egyik legerősebb költemény ebben a tekintetben (is) a Duke Ellingtonnak ajánlott Minden egyszerre üzen. Ott lüktet benne a létezés örökérvényűsége, összes jellemzőjének együttes jelenléte, méghozzá szenvedéllyel, érzelmi gazdagsággal, katartikus erővel. Az újra átélt gyerekkor üzeneteivel. A költő torokszorítóan mutatja be az élmények sokszínűségét, az elárvultság és az elhagyatottság állapotát. Gyönyörű a befejezése: „velem van minden, az apám, az anyám, újra, igen, rohanás az egész, / add meg nekem, uram, a csendet, a zajt, az erőt, az örömet, a zenét, / főleg a zenét add meg nekem, kiáltom, és rohanok tovább a csendben, / rohanok egyre, egyre, egyre csak rohanok”. És tudjuk: a rohanásnak sosincs vége. Bámulatos Petőcz termékenysége, miközben igencsak megnyugtató, hogy a mennyiség nem megy a minőség rovására.
A kötet címadó ciklusának versei az időmotívum kiteljesedését igazolják. Egyik kulcsversének talán legfontosabb részlete: „szerettem volna legyőzni az időt, hogy ne múljon el semmi, / ne múljon el soha semmi, mindannyian megmaradjunk…” (Várakozás). A feltételes mód jelzi a szándék lehetetlenségét, de az igényt is. Az „összegörnyedt”, szomorú várakozás állapotát. Arról a felismerésről szól, hogy az ember nem lehet úrrá a természeten és a múló időn. A címadó vers (az előbbi „ikerverse”) pedig jól érzékelteti az ember belső küzdelmét a „hűvös és távoli szél” képében, s egyben utal a múltra és a jövőre, de legfőképpen a bizonytalanságra.
Az emlékversekben epikus elemekben gazdagon, de a személyesség hitelével idézi meg Petőcz Erdély Miklós, Papp Tibor és legfőképpen Tandori Dezső alakját. Hozzájuk különös érzelmi és szakmai szálak fűzik. Tandorinak kivételes hely jut az összeállításban. Ezek még nagyon friss búcsúversek. Megrendítő, ahogy a furcsa öregemberről ír, aki már alig tudott lépni a buszmegálló felé, és aki olyan volt, mint egy hajléktalan (Utolsó kép – Tandori). Szaggatott lírai beszédmódban szól az esendő zseniről. Kivételes élményt nyújt a 10 koan Tandorinak ciklus a maga nyelvi játékosságával, a „-gatunk, -getünk”-féle állapotrajzával. Keserédes szövegek ezek, a keleties bölcsesség hátterével. Ugyanakkor a költői én legalább annyira fontos itt, mint a megénekelt költőtárs alakja. Azért akad kakukktojás, bár ritkán. Ám a Hajnali kocsma szójátékát mintha már hallottam volna valahol („Így lesz vigasz, / majd Las Vegas”).
Általában jellemzi ezt a kötetet a részösszegzés és a szellemi leltárkészítés igénye, a tényekkel való őszinte szembenézés sok-sok példája. Hasonlóképpen a magányosság vissza-visszatérő érzésének kifejeződése. Vagy a várakozás pillanatainak rögzítése. Gyakori szavai: csend, hallgatás, várakozás, üresség, szomorúság. Természetesen ezek a szavak meg is adják az alaphangulatot. Kötetzáró, összegző verse – nyilvánvalóan nem véletlenül került a hátlapra is – finom líraisággal elénk tárt vallomás és állapotrögzítés. A befejezése: „Évek óta gyalogolok valami alagútban, / nem tudom, hova vezet. / Valaha volt valami, ami volt, / az enyém. / Talán erre lehet.”
Az olvasó pedig reméli, hogy ennél nagyobb a bizonyosság: költőnk tudja az irányt. Sok műfajú életművének újabb kötetei mind ezt igazolják. Közéjük tartozik A visszaforgatott idő is.
 

Vissza a tetejére