A költészetben mindenki abból gazdálkodik, amije van. Weöres Sándor az egyéniség teljes feloldását vallotta, s ezért önmagára nézve - de általában is - hamis tanácsnak tartotta a „legyen egyéniséged” maximát. A „személytelenség” elve (amelyet ő valójában az egyetemesen fölfogott személyesség módján értelmezett) hasznára volt abban, hogy Próteusz alakváltásaival gyönyörködtesse olvasóit egyetlen, még oly vonzó szerep következetes végigjátszása helyett, és az időhöz, helyhez köthető feladatok helyett az univerzális költőiség végtelen - de nem úttalan - útjait járja.

 

Simonyi Imre az ellenkező póluson állt ugyanazon a glóbuszon: ó a saját egyéniségét választotta, mint egyetlen szereplehetőségét.

 

Akik a hatvanas évek végétől a kilencvenes évek elejéig - Simonyi haláláig – olyan irodalmi szerkesztőségben dolgoztak - mint e sorok írója is -, ahol a költő gyakran jelentkezett kézirataival, s időnként személyesen is megfordult (e tekintetben az akkori Élet és Irodalom állt az élen), azok fogalmat szerezhettek arról, hogy mi is az a költőegyéniség Simonyi Imre módra.

 

Ez az egyszeri, részben vele született, részben tudatosan kialakított és gondosan ápolt - és sok mindent tudatosan elhanyagoló - emberi minőség a következő összetevőkből állt össze.

 

Hazafi volt a szó tágabb és lokálpatrióta értelmében. Hazafi volt reggeltől estig és alighanem álmában is. Hazafi volt, ha tollat fogott, ha labdarúgó-mérkőzést látogatott, ha vendéglőben borozgatott, ha egy művelődési ház közönségének hirdette az igét - mint a régi, protestáló költők utóda -, vagy ha szűkebb hazája patriótájaként a gyulai vagy Békés megyei hatalmasságok ellen rendezett egyszemélyes flottatüntetést a kisvárosi korzón. Hazafi volt akkor is, amikor hosszú és erőszakos csengőhangot hallucinált, vagy nagy, fekete, állami rendszámmal ellátott gépkocsi érkezését vizionálta földszintes háza előtt.

 

Ha jól emlékszem, utolsó előtti lakása volt Gyulán a Dob utca 6. Forgácsok egy fakeresztről című versciklusában e lakcímet verscímnek használva, így határozta meg akkori lakóhelyét: „Egyszemélyes fegyenctelep”. Azt az üldöztetési tudatot vagy kényszerképzetet, amelyet sokáig szándékosan tápláltak benne ellenségei - különféle hivatalnokok, hatósági emberek és bértollnokok -, az őt rosszul ismerők (vagy éppen az egykori üldözők) paranoiás tünetnek igyekeztek föltüntetni a lejáratás és hitelfosztás szándékával. A küllemére nézve is Don Quijote-i megjelenésű, magas, szikár, spanyolosan nyírt szakállt viselő költőnek volt oka arra, hogy az ötvenes évek múltával is csengőfrászban éljen. Elhurcoltatástól ekkor már nem kellett tartania, de az állandó megfigyelésről, postája ellenőrzéséről, telefonja lehallgatásáról és környezetében különféle gyanús alakok settenkedéséről nem csupán képzelődnie volt oka. A Rákosi-érában ténylegesen megfosztották újságírói működésétől, és a koalíciós években megjelent, nemzeti szabadelvűséggel „jogosan” vádolt cikkeiért el- és meghurcolták, s évtizedekkel később is mellőzték. Arról pedig ő maga is szinte módszeresen gondoskodott, hogy hangosan szókimondó magatartása miatt még a nyolcvanas években is a gyanús elemek közt tartsák számon.

 

Kissé divatos szóval mondva, provokatívan egyértelművé tett és hangsúlyozott költő-imázsa nemcsak művészi és politikai, hanem köz- és magánéleti célokat is szolgált. Nemcsak politikai nézeteiért került összeütközésbe kisvárosi környezetével, hanem viselkedésmódjával és életvitelével is. Az általa elfogyasztott italmennyiség tekintetében meg sem közelítette kedvenceit, Adyt vagy Krúdy Gyulát - meglátásom szerint inkább Petőfire hajazott, akinek szüksége volt a borozás légkörére, de a mértéktelen italozás pusztító szenvedélybetegsége nélkül. A bordal ősi költői műfaj, mely Magyarországon mély gyökeret eresztve honosodott meg, és nem véletlen, hogy Kosztolányi egy helyen olyasféleképpen nyilatkozik, hogy a magyar vers általában vagy pohárköszöntő, vagy prédikáció formájában fejezi ki az emberi érzelmeket és gondolatokat (míg más népek költői - tőlünk nyugatra - a szerenád, a gyónás, a katonainduló vagy éppen a filozófiai meditáció változatait kedvelik).

 

Simonyinak szüksége volt arra, hogy avantgárd gesztusok nélkül is bosszantsa a nyárspolgárt, akit meggyőződéses agglegényként, a szebbik nem egészének hódoló férfiúként szívből utált. Nem a család szentségét sarazta be. Ilyesmi esze ágában sem lett volna: kevesen írtak olyan szépen a családjukról, mint ő, aki anyját nagyasszonynak nevezte igazi fiúi szeretetből és a régi udvarházak erkölcsi értéke iránti tiszteletből, noha tudomásom szerint maga a család az alsóbb néposztályból származott. (Ennek máig sem tudtam utána járni, de nem is tartom igazán fontosnak. Remélem, a filológiának lesz olyan fontos a filológusok által mindmáig erősen elhanyagolt költő, hogy ezt is pontosan kideríti.)

 

Funkcionáriusok és nyárspolgárok világában élve fokozottan szüksége volt az úr szerepére is. Nem tagadhatom, hogy erre sokkal kedvezőbb közéleti-politikai légkörben is szüksége lett volna: az elegancia költői munkaeszközei közé tartozott, mint a múlt század dendy-költőinek, Byronnak, Baudelaire-nek, majd nálunk Adynak, Kosztolányinak és Krúdynak, illetve a Simonyi által ugyancsak nagyra értékelt Szabó Dezsőnek és Márai Sándornak. Akármilyen szegény volt, inkább éhezett és nem fűtött, de cipője fénylő, nadrágja mindig pengeélesre vasalva. Mély megvetéssel viseltetett az állami kocsin furikázó főhivatalnok iránt, aki barna cipőt viselt sötétkék öltönyéhez. És adott arra is, hogy amíg volt konflis Gyulán, addig virággal a gomblyukában hajtasson végig a főutcán, lehetőleg a legszebb helybéli táncosnők, színésznők vagy más szépasszonyok oldalán.

 

Úriember volt a szónak egy sajátosan felfogott értelmében. Rengeteg értelmezése van ennek a hol túlértékelt, hol lejáratott, hol kárhoztatott szónak. Volt már az úr vagy nagyúr tragikus, mélymagyar nemzeti áldozat, mint Berzsenyi, Madách vagy Kemény Zsigmond a Simonyi által nagyra becsült Németh László felfogásában, vagy mint Katona Bánkja. Volt már deresre húzott gazember, vasvillára való kutyaeledel, mint Petőfi szótárában. Volt már a haladás kőszívű gátja, mint Baradlay Kázmér, és volt már három vonzó változatot kínáló, romantikus etikai példa, mint a fiai, Ödön, Richárd és Jenő. Az úr, a magyar úr volt már elegáns, büszke, hódító, szomorú örök vesztes, őserős és dekadens, mint Krúdy legkedvesebb hősei, mint Krúdy maga vagy mint Ady Endre. Vagy mint Arany János és Móricz Zsigmond nem is egy hőse - lett légyen földbirtokos, paptanár vagy feltörekvő parasztlegény. De volt már az úri huncutság alantas gonosztevője is, mint Jókai, Móricz, Mikszáth vagy Nagy Lajos számos figurája. Volt már Janus-arcú, gyönyörű önellentmondás is, mint Balassi Bálint, mint Móricz Báthori Gábrisa vagy mint Bajcsy-Zsilinszky Endre.

 

Simonyi tévedhetetlen biztonsággal nyúlt példaképeihez önképe kialakításában, elődei követésében. Az „Eb ura fakó, Ugocsa non coronat” magatartás éppúgy szerves része volt ennek az úriasságnak, mint az, hogy a szépasszonyok által megbecsült, gáláns férfiú hírében álljon, vagy az, hogy ő a szövetségi kapitánynál is jobban tudja, ki a legjobb magyar jobbösszekötő vagy balfedezet, vagy az, hogy - végre a lényegnél vagyunk - költő legyen a javából.

Végtére is ez a lényeg: hogy milyen verseket írt. Hogy műveit milyen takarékosan és okosan tudta művészien megszerkeszteni, a megfelelően összeválogatott szavakat a megfelelő rendbe rakni. Hogy magyaros ritmusú dalai mennyiben dalok, „nyugatos” formájú szonettjei mennyiben szonettek, elégiái mennyiben elégiák, epigrammái mennyiben epigrammák -, azaz hogy mindezek mennyiben versek, mennyiben felelnek meg a műnem hagyományos értékeinek, és miben áll újdonságértékük.

Simonyi pontosan annyit valósított meg a költészetből, amennyi egyénisége kifejezéséhez szükséges volt. Nem többet és nem kevesebbet. Célirányosan megszerkesztett, szabatos nyelvezetű, poénra kihegyezett verseinek igen magas az indulatszintje, de az indulatokat kordában tartó formafegyelme is. Az életmű karakteres egységét is, korlátait is a küzdelmekben bővelkedő életrajz és a lelki elkötelezettség határozza meg.

 

Pátosza és melankóliája, szerelmes elragadtatása és csalódottsága pontosan megfelel az életút kínálta léthelyzeteknek és lelkiállapotoknak. Ezek azonban valahogy mindig átlag fölöttiek: úgy élt, hogy élete minél alkalmasabb legyen a megverselésre. Más szóval: hogy lírai hőse minél érdekesebb legyen. Hol rajongó szerelmes volt, hol csalódott férfi, mint aki másféle állapotot nem ismer. Mintha ajtajának kilincse sosem hűlt volna ki az egymást váltó női kezek melegétől. Mondhatni, nem adott magának alkalmat arra, hogy élete szokványos mederben folydogáljon, és ehhez a szebbik nem őneki mindig jó partnerekkel szolgált, akárcsak az oly forgandó hazai történelem, vagy a hőskora óta folyamatosan hanyatló magyar futball. Két biztos pont létezett az ő számára számos szenvedélye közt: a huszadik századi magyar irodalom klasszikusai, és a saját, erős öntudatra alapozott véleménye a világ dolgairól.

 

A politikában is a veszélyhelyzeteket kereste, amelyeket rendre megtalált. Provokálta a hatalmat negyvennégyben, és provokálta a hatalmat ötvenegyben - és ötvenhétben és hatvannyolcban, s amikor csak alkalma volt rá. Nemzeti érzése úgy működött, hogy mindig a nemzet azon egyedeiben látta a fő nemzetmegtartó erőt, amelyik hátrányos vagy vert helyzetben volt. Ha valaki nem ismerné vagy félreértené Ady ideillő verseit, ő jól tudta, mi az üzenete ama nemzetostorozó műveknek, a Nekünk Mohács kell címűnek és a többinek. A negyvenes években Simonyi a sárgacsillagosokkal barátkozott, ötvenben-ötvenegyben egyházi emberekkel, volt arisztokratákkal és más deklasszáltakkal. Eszményképeit úgy melengette magában, mint aki Ady újságírói bátorságából, Szabó Dezső szabadszájúságából, Márai Sándor civil kurázsijából és Németh László műveltségeszményéből szeretne egy eszményi emberi gyurmát összehozni, meg nem felejtkezve arról, hogy a testi virtust is meg kell mutatnia, ha már rugalmas izmokat és vonzó küllemet kapott a természettől. Természetesen volt abban valami múlhatatlan kamaszosság, hogy még hatvanévesen is ugyanolyan szenvedéllyel beszélt Göröcs (neki „Titi”) cseleiről és góljairól vagy Pásztor becsúszó szereléseiről, mint Németh László esszéiről vagy Krúdy és Márai regényeiről. (Márainak, azt hiszem, ő volt a leghűségesebb hazai levelezőpartnere.)

 

A hozzá közelibb költői évjáratból nem szívesen hivatkozott senkire, de mintha Jékely Zoltán novelláiból és híres verséből, a Futballistákból lépett volna elő verseinek modellje. Tudatosan ápolt és rendben tartott fogalmai szerint volt benne valami eredendően és végzetesen magyar, aki nem tudta elviselni, hogy ez a szó - akár mint főnév, akár mint melléknév - rendes emberek számára gyűlöletessé váljon a negyvenes években. Ugyanígy nem tűrhette azt sem, hogy Rákosiék és utódaik csakis a gyűlöletet szítsák mindama érték ellen, amely eredetében és rendeltetésében magyar. Ugyanakkor nem hitte el a népieknek - köztük barátainak sem -, hogy csak az lehet magyar, aki és ami falusi vagy paraszti, és nem hitte el az urbánusoknak - még Reviczky Gyula jóra való utódainak sem -, hogy nincsenek sajátosan magyar értékek, csak „általános emberi” értékek vannak.

 Ha csupán „poeta minor”-ként tartja számon az utókor, ez annak tulajdonítható, hogy nem akart más lenni, mint jó magyar költő, azaz - hogy pontosabb legyek – egy olyan költő, akinek versei egy jó magyarról és tetőtől talpig férfiról tanúskodnak.

 

És ez - szentül hiszem - maradéktalanul sikerült neki.