Valamikor az ötvenes évek elején ismertem meg Simonyi Imrét, barátja, az ugyancsak gyulai származású zeneesztéta, akkor persze még csak egyetemi hallgató Zoltai Dénes mutatott be neki egy budai kisvendéglőben, ha jól emlékszem, a Zöld Hordóban. Simonyi ritkán rándult fel Pestre – akkor már nem volt újságíró, verse is alig jelent meg, nemigen telt útiköltségre – hacsak nem vonzotta mágneses erővel egy-egy új donna. (Frauendienst ist Gottesdienst, mondtam, Dénes le is fordította, Imre pedig sűrűn bólogatott.) Mutatta verseit, rajongva beszélt mestereiről és példaképeiről, Krúdyról, József Attiláról, Villonról, Márairól, dicsekedett gáláns kalandjaival, elpanaszolta, hogy már túl van a krisztusi koron és még nem jelent meg verseskötete, és úgy rajzolta elém a gyűlölve-szeretett Gyulát (akkor még nem jártam ott, nagy felháborodására), hogy szinte legendába bugyolálta.

Vidéki költő volt és maradt haláláig, abban az értelemben véve, ahogyan Babits Mihály használja a terminust. A régi Magyarországon szinte minden nagyobbacska városnak volt egy – olykor több – költője, gyakorta jó, kitűnő költője: Nagyváradnak Horváth Imre, Debrecennek Oláh Gábor és Gulyás Pál, Berettyóújfalunak Nadányi, Kaposvárnak Takáts Gyula, s a legnagyobb Szegednek: Juhász Gyula. „Alig van magyar költő, aki annyira azonosodott volna egy várossal, egy tájjal”, írta róla Babits. „Egy város és egy táj költője lett, vidéki költő, s egyre tudatosabban az. E vidéki végzet úgy nehezült rá, mint egy eredeti bűn, mely magában hordja büntetését...” Simonyi eleinte talán elvágyott a városból, Ady Párizsába vagy legalábbis Pestre, de aztán egyre jobban körülfogta, befonta a város, ahol volt ugyan, aki támadta, de ismerte mindenki, igen sokan szerették is, becsülték, büszkék voltak a város teljességgel korszerűtlen „bohém”-jére, „utolsó bohém”-jére. És Simonyi Imre a követelményeket, a publikálási lehetőségeket semmibe véve írta a magyar költészet nagy hagyományaiban gyökerező, de a századforduló francia lírájához is kapcsolódó verseit szerelmeiről, eszményeiről, nyomoráról, mestereiről, egy hajdanvolt életformáról - és a városról. (Aki majd összeállítja az új Szerelmes földrajzot, Szabó Zoltán nyomán, az Gyuláról szólva Simonyit fogja idézni.)

Nevezhette volna magát ő is, akárcsak Somlyó Zoltán, akinek szerette és idézte a verseit, magyar pauvre Léliannak, Verlaine viharvert, barázdait arcú, szikár keleti rokonának.
 

A 80-as évek legvégén néhány barátommal megindítottuk a Holmit. Persze Imrétől is kértem verset. Akkoriban még ritkábban járt fel Pestre, szegény volt most is, ráadásul öreg és beteg. De a versei jöttek: 1991 szeptemberétől ’93 végéig kilencet közöltünk, köztük a Krúdyt, amely portré is, önportré is:

Magányos volt, még magányosabb, mint addig. Hosszú levelekkel kísérte versküldeményeit, legalább így közlekedett a világgal. Hadd idézzek nehezen kisilabizálható soraiból:

„Kedves Pali! Kérlek, olvasd el ezeket. Ha megfelelnek, kérlek: együtt hozd le a hármat.

Egyazon iszonyodás hörög mindháromból.

P. S. Most már nem szoktam felkelni. Így van ez rendjén.”

„...Most pletykálok: egy lány él körülöttem, aki ápol, etet, mosdat, takarít... A legutóbbi időben több lapnál próbálkoztunk, nem a „hír”, nem a „dicsőség” – hanem a pénz miatt, lenne Őtet etetnem. (Állásából fél éve ugyanis kirúgták – miattam.)”

„Én meg fogok dögölni rövidesen.

Elegem is volt belőlem.

Palikám, írjad meg, melyik számban jön a másik kettő?”

Utolsó levelét, mintegy jelképesen, keltezte is (noha ez nem volt szokása): Gyula, 1993. október 22.

„Ha néha-néha majd eszedbe jutok, ne kergesd el az emlékemet.

Nékem egyre többször jut eszembe a negyven év előtti ifjú Réz úr.”

Utolsó verse, ami a Holmi-ban megjelent, a Szálfa:

3

Huszonöt évvel előbb, 1968 nyarán vidáman rám köszönt a Váci utcán. Beültünk a Rémy Martinbe (vagy még Nárcisznak hívták?), rendeltünk két konyakot. Imre elővette új verseit – „véletlenül van nálam három is”, mondta önirónikus mosollyal ľ, én meg, aki nemrég jöttem haza Párizsból, végeláthatatlanul beszéltem a „kis forradalom”-ról, a felszedett utcakövekről, barikádokról, lángoló autókról, a forradalmi lázban égő gyönyörű – és igencsak naiv – francia diáklányokról. A márványasztalon hevert a sapkám, vadonatúj svájcisapka, nemrég vettem Párizsban. Imre felemelte, forgatta, kibetűzte a címkéjét: vrai béret basque.

– Add nekem!
– Dehogyis adom.
– Én költő vagyok, te csak egy vacak irodalomtörténész, nekem jár!
– Jár, nem jár, az enyém, én vettem.
És kértem még két konyakot. Most, hogy visszagondolok rá, sajnálom, szégyellem is, hogy nem adtam neki azt a nyomorult sapkát. És látom, ahogy mosolyog:

– Milyen érzelmes lettél öregkorodra!