„Ami gondom még volna hátra

az már nem csak az én ügyem,

hisz ami fáj, az úgyis fájna

ezen a tájon - nélkülem.”

(Simonyi Imre)

 

Én tizenhat éves koromig nem tudtam, ki az a Simonyi Imre. Akkor, 1980-ban költöztünk Gyulára. A várszínház miatt nyaranta sok színész volt, s van ma is a városban. Első találkozásunkkor azt hittem, ő is az. A gyulai strand volt Almásy-kastély melletti gyepszőnyegére, ahová akkor talán először terítettem törölközőt, hogy megszáradjak úszás után, egy hatvan év körüli és egy jóval fiatalabb férfi lépett. Tőlem huszonöt-harminc méternyire, a fűre ültek le. Az idősebb óriási gesztikulációval és nagyon hangosan magyarázott a másiknak, aki huszonöt éves lehetett. A magyarázós orgánuma egy színészé, mondatai élesek és pontosak, metszők és gúnyosak, ironikusak és szabatosak voltak. A férfi a huszonöt körülihez beszélt, de a szöveget számomra akkor még rejtélyes idegenekhez címezte, akiket következetesen csak „ezek”-nek nevezett. Engem, akkori csendes kölyköt, zavart ez az olykor dühös, emelt hang, zavart, de nem idegesített. Azt hiszi, színpadon van? Valami ilyet gondoltam, és ezzel helyre is tettem a persziflázst.

 

Hogy nem színésszel, hanem íróemberrel van dolgom, néhány perc múltán kiderült. Törölközőmhöz egy Zita nevű lány közelített, aki azokban az években ugyanabban a békéscsabai középiskolában tanult, amelyikben én. Ha leírnám, Zita milyen volt, a szép mint esztétikai fogalom szinonimái aránytalanul nagy hangsúlyt kapnának a szövegen belül, ezért legyen itt elég annyi, hogy Zita apró lila bikinit viselt. Hogy a bikini színe, vagy a lány mozgásának harmóniája, ahogyan a törölközőhöz jött, esetleg lényének egyéb jellemzői voltak e azok az okok, amelyek kiváltották a közelemben ülő két férfi érdeklődő tekintetét, nem tudtam, de erős sejtéseim voltak. Annyi bizonyos, hogy miután Zita elhelyezkedett a törölközőn, az idősebb férfi hangos monológja csendes diskurzussá vált a mellette ülő fiatalabbal, s hogy kissé korrigálták testhelyzetüket, így a továbbiakban kényelmesen figyelhették azt a lila bikinit.

 

Éppen túl voltunk egy középiskolai versíró pályázat eredményhirdetésén. Abban az időben, ha tehettem, ünnepélyes alkalmakon nem vettem részt, így azon az aktuson se. Zita akkor hozta a hírt, hogy én nyertem, s átadta a zsűri elnökének üzenetét, mikor és hol vehetem át a könyvjutalmat. Elárulta, hogy ő is adott be verseket a pályázatra, de az eredményhirdetéskor meg se említették a nevét, nagyon kíváncsi lenne hát, milyen verseket írok én, hogy azokkal nyerni lehet. Papírt és tollat tett a fűre, és mellém feküdt, én pedig, egy feltétel megszabását követően róni kezdtem egymás alá a verssorokat.

 

Az ifiember, ahogy szab, utána pedig ró.

 

A negyedik vagy az ötödik versnél jártunk, amikor megjelent a törölközőmnél a huszonöt év körüli férfi. Bemutatkozott, Sztán Péter, mondta, s átadta a színészforma ember üzenetét, ami egy kérdés volt: mit ír maga? Verseket, mondtam. Sztán Péter visszament a színészforma emberhez, néhány szót váltott vele, majd visszajött hozzánk. Milyen verseket, kérdezte. Saját verseket, mondtam. Erre megint visszament a színészformához, aztán meg vissza hozzánk. Azonnal üljek át azokkal az úgynevezett versekkel együtt, tolmácsolta a színészforma üzenetét, és felvilágosított, hogy ki az az ember, akivel ül.

 

Ő a Simonyi Imre, mondta.

 

Jó, feleltem, menjünk. Fogalmam se volt, kit rejt a név. A színészforma korábbi hanghordozásából és a lezajlott körülményes jelenetekből azonban sejtettem, fontos ember lehet.

 

Bemutatkoztunk egymásnak. A színészforma elkérte a verseket, és elém tette az aznapi Népszabadságot, egy Simonyi-versnél kinyitva.

 

Akkor értettem meg, hogy költővel van dolgom. Igazi költővel, olyannal, akinek közlik a verseit az újságok.

 

Az Öreg, ahogy később magunk közt neveztük, néhány sort elolvasott, aztán rám nézett, és azt kérdezte: hány éves maga? Akkor még következetesen magázott. Tizenhat, mondtam. Az Öreg tovább olvasott, aztán megint felnézett. Hány éves maga, kérdezte. Tizenhat, mondtam. Tovább olvasott, és megint felnézett. Mit mondott, hány éves maga, kérdezte. Tizenhat, feleltem.

Jól bebaszott ezeknek, mondta jó hangosan, és az egyik sorra bökött.

Be, mondtam.

Fogalmam se volt, miről beszél.

Mit is mondott, hány éves maga, kérdezte, és rám nézett.

Most, már lassan tizenhét, feleltem.

Az Öreg nevetett, és visszaadta a verseket. Én meg visszaadtam neki a Népszabadságot. Na mit szól, kérdezte. Jó vers, mondtam. Az Öreg felajánlotta, hogy megnézi a többi írásomat is, vigyem el hozzá a Dob utca 6. szám alá. Csak gépeljem le.

Sokáig nem mentem, mert nagyon lekötött Zita, aki meglepetésemre túlteljesítette a strandon megszabott feltételt. Talán fél év telt el, amikor üzenetet kaptam az Öregtől, akkor, egy téli napon, bekopogtam az albérlet ajtaján. Az első néhány órás ottlétemet követően, bár a strandon történtekről egy szót sem ejtettünk, már tudtam, minek tulajdonítható megismerkedésünk. Mert az Öreg már azon a koraestén is csak a számára fontos dolgokról beszélt: a hazáról, mancikákról, versekről és az Újpestről.

A kép összeállt.

A hazában egy lány, ahogy lila bikiniben verseket olvas.

 

*

 

A kapcsolatunk körülbelül hat éven át tartott. Voltak hónapok, amikor szinte mindennap nála ültem. Ha forduló után mentem, akkor Népsporttal, ha pénteken, akkor néha Élet és Irodalommal ( „Csak akkor vegyél, ha benne vagyok!”). Ellátott könyvekkel, javította a verseket, szerettem ott lenni, amikor olvas, spontán reakciói mutattak nekem a legtöbbet írásaimról. Késni csak nő miatt lehetett, csupán ezekben az esetekben volt a késés bocsánatos bűn. Amikor katona lettem, Márait vittem be a seregbe olvasni, a müncheni Újváry Griff Verlag könyveit és néhányat a még Magyarországon megjelent Révai-kiadás közül. Óvott, nem hitte el, hogy az elhárító tisztnek, viszonylag fiatal százados, fogalma sincs arról, ki az a Márai Sándor. Imre bácsi akkor már bizalmába fogadott, megmutatta a „kincseket” is, a Salernóból keltezett Márai-leveleket: a kortárs líráról írott kritikus sorokat, vagy azt, amelyikben a Mester megerősíti korábbi álláspontját, mely szerint amíg Magyarországon „kommunizmus” van, nem egyezik bele, hogy bármely írása bármilyen formában itt közzététessék, amennyiben mégis publikációra kerülne sor, a nemzetközi jogvédelem minden rendelkezésére álló eszközével tiltakozni fog ellene, és azt a két levelet is, amelyekben Márai közli, „megnyugvással” olvasta a postázott Simonyi-verseket.

 

Általában nála voltunk, de néha elkísértem az Alfa kávéházba, ahol „kis édest” ivott, s volt, hogy együtt ebédeltünk a Sörpincében vagy az Aranykeresztben. Sétáink során, ha történetesen aktualitásokról szólt is, a hely, ahol éppen jártunk, mindig előcsalta belőle a régi Gyulát. Akkor a Kék Macska-beli fiúkról, a Színkörről, vagy a Reinhardt cukrászdában megfordult asszonyokról beszélt. Az Otthon és a Komló kávéházról, „mancikákról”, és a lányról, aki a Vár utcában lakott, és akivel az Árpád utcán lehetett igen szép sétát tenni. Mesélt báró Apor Vilmos úrról és Blanár László orvosdoktor úrról, Krúdyról és Németh Lászlóról, Szabó Dezsőről, vagy éppen Sinkát védte meg az antiszemitizmus vádjától. Ha sétánk közben rendőrjárőrrel találkoztunk, mindig megemelte a hangját, s amikor elhaladtak mellettünk, mintha csak a történetben érne a tetőponthoz, kiszólt feléjük: „És akkor jöttek azok a szemetek!” Aztán, már csendesebben, Márait idézett. „Te Rendetlen, vigyázz, a Rend veszélyes: A szarvas a vadaskertben megőrül.”

 

Egy-egy történetet, az előadás öröméért, többször is elmondott, általában a könnyedebbeket, de csak olyat, amiben minimum keserű irónia bujkált ( „Imre bácsi, olvastam a vicceit az újságban. Azok nem viccek, Emma, hanem versek. Nem baj, a lényeg, hogy nagyon jót nevettünk.”). Egy alkalommal, amikor a Dob utcában hármasban mentünk, és ő a klasszikus ötcsatáros alakzat előnyeiről beszélt, valamint a Megyeri út 13-ról, Göröcs Titiről, Zsengellérről és Szuszáról, elmagyarázta és be is mutatta, hogyan kell rúgni azt a tizenegyest, ami százból százszor bemegy. A következőképpen csináljuk, helyezte el a képzeletbeli tizenegyesponton a képzeletbeli labdát, és jobb külsővel megrúgta, úgy, hogy a képzeletbeli kapust a mozdulattal szépen elküldte a képzeletbeli kapu jobb sarkába, a képzeletbeli labdában pedig a rúgástól akkora képzeletbeli kifli lett, hogy a képzeletbeli kapu bal sarkába csapódott. De pontosan a képzeletbeli kapufa mellé. Akkor az Öreg feldobta a képzeletbeli labdát, már a kapus szerepében, és dühösen a félpályáig rúgta.

 

Követtük a szemünkkel, mindhárman. A rendelőintézet előtt esett le.

 

Imre bácsi akkor még ott, a rendelőintézettel szemben, az általa egyszemélyes fegyenctelepként definiált Dob utca 6. alatt lakott. Később, a szüleim Trabantjával, költöztettem el a 48-as utcai házba. A Dob utcai albérletben évtizedek alatt összegyűlt iratcsomó között rengeteg érdekes dolgot találtam. Mindent, amire már nem volt szüksége, kidobtunk, ám néhány kéziratot, a negyvenes, az ötvenes, illetve a hetvenes évekből valókat, elkértem. „Szigorúan az utókornak, Imre bácsi.” „Szigorúan az utókornak, azt lehet.”

 

Jártak hozzá, ha ritkán is, írástudók, helyiek, környékbeliek, fővárosiak. E lap főszerkesztőjével is nála találkoztam először. Az utókornak megmentett kéziratok másolataiból néhányat közlésre átadtam neki, s ennyi kötelező bevezetés után, mondom az ígért történetet is.

 

A nyolcvanas évek elején, egy nyári délelőtt ketten voltunk az egyszemélyes fegyenctelepen. Az Öreg akkor már betegeskedett. Szokásához híven az ágyon feküdt, onnan beszélt, csak néha, egy-egy érdekesebb résznél, vagy a történet tetőpontjához érve ült fel, hogy szabaddá tegye a kezét, gesztusai emeljék a hatást. Kiváló előadó volt, akik ismerték, tudják. Kassáról vagy Gyuláról, a színésznőkről vagy a Színkörről, Kádár ’56-os szerepéről vagy a Rajk-perről, Benéről, Fazekasról, Zámbóról szólt-e az aznapi történet, már nem tudom.

 

Talán egy órája ülhettem ott, amikor kopogtattak. A vendéget én engedtem be, az Öreg bemutatott minket egymásnak. Sándor György humoralista, mondta a férfi. Én akkor még nem tudtam, ki ő. Sándor úr aznap este a szabadkígyósi kastélyban készült fellépni, oda akarta meghívni Simonyit. Az Öreg akkor már nem szívesen vállalt ekkora utat, kivéve persze a Csaba-meccseket, Pásztor Jóska miatt. Imre bácsi Sándor úr fondorlatai ellenére se akart bólintani a meghívásra. Fél óra múltán még mindig nem volt eredmény, ám Sándor úr nem adta fel, az apró albérleti szoba közepén kezdte mondani a szabadkígyósi műsort. Néhány perc kellett csak. Amikor Sándor úr ahhoz a részhez ért, hogy, idézem, Marx úr felébredt, mert rosszat álmodott, az Öreg bólintott. Jó, mondta, megyek. De csak két feltétellel: ha lesz autó, és ha én is elkísérem, nézett rám.

 

A régi Alfa kávéház vezetője vitt minket homokszínű Volgájával. Az Öreg a néhány tíz kilométeres úton elmesélte, hogyan ismerkedett meg Sándor úrral Pesten jó pár évvel azelőtt, s hogy ő hívta fel Sándor úr figyelmét Máraira, s hogy Sándor úrnak ma már nagyobb a Márai-gyűjteménye, mint az övé. Ez pedig nem normális állapot – fordult hátra a homokszínű Volga anyósülésről, és nézett rám, elégedetten.

 

Aztán Márairól beszélt, mint máskor is, sokszor, de akkor, ott, a Volgában olyan szemléletesen és érzékletesen, hogy kénytelen voltam kissé félrehúzódni: a Mester kényelmesen üljön.

 

Márai Sándor, ahogy utazik a Volgában Szabadkígyós felé.

 

A kastélyban pedagógus tábor volt, a nézőtér tanárnőkkel és tanárokkal telt meg. Az előadás előtt a büfénél „kis édest” ittunk. Műsorkezdés előtt a hallgatók Sándor úr kérésére körbeadtak egy papirost, hogy aláírásukkal szentesítsék részvételüket. Miután aláírtam és átadtam az Öregnek a lapot, láttam, biztos, ami biztos, saját neve alá odaírja még azt is: Márai Sándor.