A fülsüketítő csengetés éppen a vasárnapi ebédet zavarta meg. Az ellentmondást nem tűrő hosszúságú berregésből kiérződött, a látogató elképzelhetetlennek tartja, hogy dolga végezetlenül kellene a lépcsőház kapujában sarkon fordulnia. Aki ismeri saját csengőjének hangját, tudja: különbözőképpen szólalhat meg. Diszkréten, durván, és úgy, ahogy most: türelmetlen magabiztossággal. Ahogy leírom e sorokat szinte öntudatlanul, és röpke ellenőrzést tartva végigolvasom, rájövök, anélkül jellemeztem valakit, hogy ez szándékomban állt volna.

 

- Apád itthon van? - kiabált a csengető férfi.

 

Amilyen könnyű lett volna rávágni - a nyilvánvaló tényt -, hogy igen, pontosan olyan nehéz volt. A szélben és autók zajában három emelet magasról azonban a szapora bólogatás tette egyértelművé a nem hallható, vagy úgy is mondhatnám: a hallhatatlan igent.

 

- Simonyi jön! - szaladtam az erkélyről a konyhába riadtan, és az izgalom, amit magammal hoztam az erkélyről átragadt az asztalnál ülőkre. Apám még vágott egy szeletet a rántott húsból, és amikor kérdő tekintettemmel összeakadt a szeme, szelíd értetlenséggel rázta a fejét, jelezve: számára legalább akkora talány a különös ember jövetele, mint nekem.

 

*

 

Nem könnyű ezt megmagyarázni. Gimnazista voltam, akkor azt hittem verseket írok, ám az tény, hogy éjszakánként ájulásig olvastam. Aki nem sétált még Gyulán napszállta után, nem sejtheti, mint jelentett nekem zugó fejjel és kicsit fáradt szemmel róni az utcákat. Egy csúnya sportsérülés után lábadoztam, és fogalmam sem volt arról, hogy soha nem gyógyulok meg. Legalábbis abból az állapotból, amibe a betegség segített. Az állandó edzések híján a délutánok beláthatatlan hosszúságukkal kínálták fel magukat, mint soha azelőtt. Éppen a Gróza-park fái alatt baktattam, amikor szembejött Simonyi sötét öltönyben. Ő beszédtéma volt a városban. Elkapott szófoszlányokból értesültem róla, hogy költő, és ennek a mivoltának a tudatában egészen hihetetlennek tetszett, hogy itt él. Évekkel később mesélte el, hogy egy kislánnyal megismerkedve, miután pironkodva bevallotta neki foglalkozását, kerekre nyílt szemekkel, angyali ártatlansággal afelől tudakozódott a csöppség: - És te még élsz? Ezen mindig jókat nevettünk, pedig tudtuk: az irodalmi értékítélet olyan, mint a sápadtarcúak gondolkodása. Vagyis, csak a halott indián a jó indián.

 

Soha senki nem mutatott rá, hogy „nézd, ő Simonyi”, ám amikor keresni kezdtem tévedhetetlenül azonosítottam. Persze ez nem volt nehéz. Úgy voltam aztán vele hónapokig, vagy évekig, mint azokkal az emberekkel, akiktől nagyon akarunk valamit, de éppen ettől még a bemutatkozásig is képtelenek vagyunk eljutni. Távolról néztem, az utcán felé közeledve még a szememet sem mertem ráemelni. Egy kamasz félénksége - szűröm le magamban tizenöt év távlatából. Lassan értem meg, miért kellett annak a csengőnek a vasárnapi ebéd közepén megszólalnia, és amiről később tudtam meg, hogy mást is megzavart, mint azt az apró családi eseményt.

 

*

 

Már majdnem azt készültem papírra vetni, hogy Simonyi leírhatatlan. Ami azért sem igaz, mert karakteresebb, kontúrokkal jobban körülrajzolható embert azóta sem ismertem meg, hogy a nappalinkban a mély sárga fotel egyikében megelevenedett előttem az addig távolról bámult ember. Róla mindenki, aki e kisváros flaszterjét koptatta, tudni vélt valamit. Halála másnapján az akkori egyetlen megyei napilapban a róla szóló nekrológot olvasva egyet kellett értenem a szerzővel abban, hogy Gyula, a város, vagy ahogy ő mondta szívesen: az urbs már soha nem lehet ugyanaz nélküle, mint volt vele. Az ikertestvérem írta ezt a búcsúztatót. Tudtam, amit csak egy testvér tudhat. Azt, hogy a mondat így, vagy úgy idézet Márai Féltékenyek című regényéből. A regény két szereplőjét csak úgy Péternek és Tamásnak hívják, mint minket, akiket apjuk (ezt lehet, hogy nagybetűvel kellene írnom) halálának másnapján kerít hatalmába az az érzés a szülőváros fölébe magasodó hegyről szemlélődve, hogy az elmozdult a helyéről. Ez pedig alapvető változások közeledtét jelezte. Gyula környékén nincsenek hegyek, regényesen így nem lehet lenézni rá, ám a nekrológ olvasása újból szembesített azzal a ténnyel, hogy szűk egy évvel azelőtt halt meg apánk.

Ez a nekrológ különös és egyben természetes is volt. Megismerkedésünk után nem sokkal a csikorgó télben láttam, ahogy enyhén koszos ballonjában (ez a plusz húsz fokra temperált kabát nem csak fazonjában volt ijesztően időszerűtlen februárban) átvágott a Csabai úton egy akkor neki kedves kiskocsmába, aminek nevében - ma már nem tudom hogyan, csak azt, hogy félrevezetően - ott szerepelt a kávéház szó. Néztem ezt a félig kísértet, félig nagyon is valóságos alakot, szememet nemcsak a hóesés homályosította el. Anélkül, hogy bármire gondoltam volna az futott át a fejemen: egyszer majd én írok róla nekrológot. Ezt baráti unszolásra néhány nappal a fenti cikk megjelenése után megtörtént a városi hetilapban, mint valami önbeteljesítő jóslat. A Simonyi-holdudvarba tartozó helyi literátor értelmiség hiánytalanul megjelent a temetésén. Ugyanígy hiánytalanul mind talált kifogást, amivel elhárították a szerkesztői felkérést. Így lettem a maradék, amiből elvet faragtam. Pedig halála előtt négy-öt évvel minden kapcsolatot megszakítottam az öreggel. Lett volna okom nemet mondani a sokszorosan kikosarazott szerkesztőnek. A varázskörből szabadulva, még ha magamban szépítgetem is elválásunk történetét, vaskos kis árulás volt. Róla írni egy hitehagyott keresztény gyónásához mérhető képmutatásnak tűnt. Csakhogy azon a péntek délután, amikor garzonom előszobájában toporgott a kéziratot kérő szerkesztő, tudtam, hogy a látszatokkal nem szabad törődni.

 

*

 

Imre bácsi - mert mindenki így hívta - temetésén döbbentem rá, hogy életem legfontosabb szereplőit nem láthatom soha többé. Apámat és Simonyit. Huszonhat évesen észre sem vettem, mekkora űrt hagytak maguk után - bennem. Nemlétük csak később kezdett sajogni. Az utolsó nyáron az öreg egyik ápolóját küldte el értem, mert mindenképpen beszélni akart velem. Merev voltam és hajthatatlan: kereken megtagadtam a kért látogatást. - Félek? - kérdezte nem minden együttérzés nélkül a küldönc. Hirtelen válaszolni sem tudtam. A félelem érzése ugyanis soha nem hiányzott kapcsolatunkból. Olyannyira nem, hogy amikor fellázadtam ellene, amikor emberi fogalmaink szerint bátor voltam vele szemben, akkor is - sőt csak akkor igazán - féltem. Tőle. Fél évvel apám halála után, ezen a nyári napon értettem meg, hogy már nem félek. Sem Simonyitól, sem mástól. A halál tett bátorrá. Ezt persze a hölgynek nem tudtam, és nem is akartam elmagyarázni. Valami olyasfélét mondhattam neki, hogy olyan dolgok történtek velem, ami után már nem fél az ember. Micsoda haláltánc az élet. Valaki meghalni készül, és közben arra döbbenek rá, hogy egy másik ember halála a félelmet szüntette meg bennem. Rondó, körtánc, aminek akkor is része vagyok, ha nem tudom.

 

*

 

Kapcsolatunkban időről-időre elérkezett az a pont, amikor két fogalom, és a hozzá tartozó magyarázat meghallgatásától nem mentesülhettem. Hogy Simonyi önismétlése, vagy pedagógiai szándéka rejtezett mögötte, ezt utólag is nehéz volna eldönteni. Szerette kettéosztani a világot, ami szemléletes és kellően leegyszerűsítő módszer. E szerint létezik ő, a „túlparti”, és létezik a Föld valamennyi más lakója, aki metodikailag sem tartozhat immár máshova, mint az innenső parti kategóriába. Bár ez utóbbi elnevezést nem használta. A túlparti szűk csapatába nevezte még Márait, Krúdyt, ritkábban Németh Lászlót és Sinka Istvánt. A fogalommagyarázatokra mindig akkor kerített sort, ha úgy érezte: megsértettem, megsértettünk valamilyen, az ő világához tartozó törvényt. Ez elég pontosan összefoglalható abban az egyetlen mondatban, hogy a körülötte élőknek mindenben alá kellett rendelniük magukat neki. Ez mindenestül kizárta, hogy önálló élete legyen az embernek. Ám erről egy nagyúr fölényével egyszerűen nem vett tudomást. Mindkettő súlyos problémákat vetett fel. Simonyi környezetének története ezért lehet egyben a dezertálások története. A temetésén szinte mindenki ott volt, aki dobbantott mellőle. Sokan voltunk, amiből akaratlanul is adott a következtetés, hogy egyikünk szerepe sem lehetett olyan jelentős az öreg életében, mint néha-néha gondolni véltük. Azt azonban a nyitott sír mellett nagy biztonsággal sejteni lehetett, hogy a megfoghatatlan - és ez persze szép! - Simonyi-örökségért, ha nem is marakodni fognak a valaha volt holdudvar tagjai, de szelektív emlékezetük óhatatlanul átrajzolja a múltat. Mindez azonban megmaradt a kis gusztustalankodások szintjén. Főként azért, mert Simonyit, ahogy életében, úgy halálában sem lehetett semmire használni. Utolsó lakóhelyét emlékszobává alakították át, amit azt hiszem, senki nem látogat. Gyulán kívül nem ismerik az öreget. A híresen rendetlen, minden nyárspolgári tulajdonság híján lévő ember mindennapjaiból lényegében nem lehet semmit bemutatni. Talán senkire nem igaz annyira, mint rá, hogy a jelenség nem érhető tetten a tárgyi világban. Élete végéig albérletből-albérletbe költözött, egy semmitmondó koloniál bútorgarnitúrán, negyven-ötven Révai kiadású Márai köteten kívül semmi egyebe nem volt, pár Kohán képet leszámítva. Életművében egyszerűen még kéziratok sem mutathatóak be, mert azokat sem őrizte meg.

 

Életében a város legendájává vált Simonyi. Önkéntelen tiszteletet ébresztett iránta, hogy olyan nagy tekintélyű lapoknak volt állandó szerzője, mint az Élet és Irodalom, vagy a Népszabadság. Ez utóbbinak annak ellenére, hogy nála szókimondóbb antikommunistája 1989 előtt aligha volt az országnak. Kevesen olvasták őt szűkebb hazájában is, mégis a jelzett fórumok Gyulán kanonizálták írásait, a kortárs irodalomban meg egyszerűen jelen volt, ahogy ma is jelen van több száz alkotó, akikre nem fogunk utóbb emlékezni. Legendája - amelyért megküzdött - egyszerre bizonyul szívósnak és illékonynak. Aki nem volt tagja a varázskörnek, keveset sejthet meg a titokból, aminek személyisége a nyitja. Ez nem pótolható kötetei végigolvasásával és a róla szóló történetek meghallgatásával. A kismesterek nagy átka az övé, mert a mű sokkal inkább következik a személyiségéből, mint amit az utókor még érteni képes. De kismester mivoltában nem annyira érdekes, hogy bíbelődnének vele.

 

*

 

Simonyi haragos pillanataiban többször nevezte magát négernek. Olyan embernek, aki mások számára rövid ideig érdekes lehet. Hozzátette: a fővárosban látott életében először feketebőrű embert, és álmélkodva követette. A mellőle dezertálók mindegyike hallhatta ezt a történetet, amely a példabeszédek módjára azt kívánta megvilágítani, hogy az átlagtól elütőnek tartjuk őt, de a mélyebb valójának megismeréséig nem jutunk el, mert nem juthatunk el. Mert - egyszerűen - a túlpartiak és az innenső partiak között nincs átjárás. Tombolt benne a személyiségkultusz, ami irodalmilag annyira túlhaladott volt, hogy a megértőbb kritikusok valószínűleg a múlt egy itt felejtett darabjának vélték. Nekem azonban ez a párját ritkítóan sok hibát felvonultató személyisége volt közel egy évtizeden át a jelenem. A maga szabálytalan és éppen ezért furcsa módján ő értette meg velem, hogy a személyiségnél nincs fontosabb, és hogy talán az minden. Mert csak ez a mienk. A nyolcvanas évek közepén egy nagy szellemi izgalmakat nem tartogató magyarországi kisváros álpolgári és egérszürke miliőjében ez nagyobb ajándék volt, mint amit remélhettem. Sokat fizettem érte. Hazudtam, csaltam, hűtlen és engedetlen voltam másoknak és másokkal. A nagyúr ajándékát viszonozni kellett, és meg is kérte az árát.