Az alábbi beszélgetés 1992 nyarán hangzott el Gyulán, Simonyi Imre Százéves cukrászda udvarában lévő lakásán. A találkozót a költő kérte azzal, hogy egy nyugodt, tisztázó megbeszélésre szeretne találkozni – immár a sír szélén – 1956-os ügyészével, aki ismerete és informátora szerint a szabadon engedését is kijárta. A Békéscsabán élő egykori ügyész, dr. Sajti Imre nyugdíjas rendőr ezredes vállalta a beszélgetést, amelyen az érintettek mellett a költőhöz kirendelt gondozónő, Vaszkán Erzsébet és e sorok írója vett részt. (A könnyebb áttekinthetőség kedvéért Simonyi Imre szövegét normál, dr. Sajti Imréét dőlt betűvel szedtük.)

 

Simonyi: - Örülök, hogy eljött.

 

Sajti: - Szívesen találkozom magával, ilyen körülmények között, hogy nem én hívom...

 

- Ezt inkább én mondhatnám. Jól néz ki.

 

 

- Nem mondhatnám, nekem már végem. Maga hanyas?

 

 

- Maga református?

 

 

- Ne értse félre, ezt csak úgy kérdeztem, mert mint bizonyára tudja, engem soha nem érdekelt a vallás. Egy időben igen, talán még gyerekként, de hamar rájöttem a papok disznóságaira, és attól kezdve utáltam minden csuhást. A második világháború alatt zsidómentő voltam, ezért bolsinak számítottam. Szegény Blanár (Blanár László nagy köztiszteletnek örvendő orvos volt Gyulán - Á. Z.) azt hitte, én leszek majd az embere, a második, mögötte a pártjában. Amikor megtudta, hogy nem vagyok kommunista, többet nem állt velem szóba. Aztán ’50-ben, amikor ő maga is megcsömörlött az egésztől, odajött hozzám az utcán, kezet nyújtott és csak ennyit mondott: „Magának volt igaza!” Fél év múlva, 1951-ben öngyilkos lett. Elhíresztelték, hogy szívroham végzett vele, de tudom, hogy meghasonlott, elege lett az egészből, bevett egy csomó gyógyszert és kész.

Mondja, Erdődy Lajosról tudott valamit?

 

 

- Erdődy Lajos nagyon rendes ember volt (Erdődy Lajos közmegbecsülésnek örvendő ügyvéd volt Gyulán – Á. Z.). Ellene folyt az első koncepciós per Magyarországon. Talán a Demény Pál pere megelőzte az övét, de akkor is a második koncepciós per az Erdődy Lajosé volt. Azzal vádolták, hogy rendőrbesúgó volt, ami teljes képtelenség. A tárgyaláson azt próbálták rábizonyítani, hogy ’44 elején szervezték be, tizenhetedik őrizetbe vétele idején. Ez akkora hazugság volt, amekkorát a világ nem látott. Hát el lehet hinni, hogy valakit tizenhatszori őrizetbe vétellel nem tudnak megtörni, beszervezni, és majd a tizenhetedik alkalommal, 1944 elején – amikor már csak a hülye nem tudta, hogy a németek elvesztették a háborút – kötélnek áll? Ilyen nincs, a Lajosról meg végképp nem lehet ilyet elhinni. A tárgyaláson végül is a felvonultatott tanúk, hivatásos bűnözők ellene vallottak, és elítélték. Szegény Blanár is ellene tanúskodott. Ez volt talán az egyetlen folt az életében. Erdődy Lajost aztán kényszermunkára ítélték, kivitték az oroszokhoz, megjárta a Gulagot. Ötvenhatban szabadult, de nemsokára, talán ’61-ben meg is halt gyomorrákban. Tudja, az az érdekes, hogy soha nem lépett be a kommunista pártba, miközben mindenki úgy tudta, hogy párttag. Negyvenöt után azt mondta, hogy egy magyar kommunista pártba hajlandó belépni, de olyanba, amelyiknek az oroszok dirigálnak, nem. Ő volt az első eurokommunista. Ez volt a bűne, ezért kellett elítélni és kivinni az oroszokhoz lágerbe.

Erdődy Lajos volt az egyetlen bolsi, akire felnéztem. Összesen ketten voltak bolsik Gyulán a Blanárral. A többiek, akik köröttük voltak, csak csapódtak hozzájuk, azok nem voltak igazi bolsik. Váriból a Blanár meg az Erdődy Lajos csináltak kommunista helyet.

Visszatérve a vallásra: tudja, ha valamiben hinni kellett, attól nekem borsódzott a hátam. Ezért nem voltam vallásos és ezért utáltam a papokat. De borzasztó úrgyűlölő is voltam. Nagyon gyűlöltem az urakat, mígnem 1941 körül rá nem jöttem arra, hogy tulajdonképpen nekem nem is az urakkal, hanem a hivatalnokokkal van bajom. A köztisztviselőkkel, akiket Márai íróasztal-proliknak nevezett. Ezek egyébként ’45 után sem változtak meg, ezért az újakat is épp úgy utáltam, mint a régieket.

Hanem mondja, mi arról a véleménye, hogy a bolsik zöme nyilas vagy náci érzelmű volt? Tudja, mikor jöttem erre rá? Rákosi kecskeméti beszédének hallgatása közben, amikor azt mondta: a kis nyilas nem nyilas. Hát az hátborzongató volt.

 

 

- Tessék.

 

 

- Elmesélek én most valamit. Az oroszok ’44 október hatodikán jöttek be Gyulára. Akkor én már huszonegyedik napja bujkáltam. Megkaptam a behívót Debrecenbe, és basztam bevonulni. A kertünk végében volt egy fészer, oda bújtam el akkora helyre, mint ez az ágy. Szörnyű volt az a bezártság, a végén már alig bírtam, pedig anyám jött minden este és ellátott. Amikor kerestek a zsaruk, anyám azt mondta nekik, hogy elmentem Debrecenbe.

Október 5-én este aztán a Román Jancsi állított be hozzánk, egy csabai hekus, aki hét évig nekünk dolgozott. Én akkor már előjöttem a rejtekhelyemről, mert a reggel óta odahallatszó erős ágyúzúgás valószínűsítette, hogy az oroszok hamarosan bevonulnak. A szomszéd szobában voltam, amikor a Román Jancsi anyámmal beszélt, tehát mindent hallottam. Azt kérdezte, hogy otthon vagyok-e? Mondta anyám, hogy nem. Erre a hekus jó hangosan, szinte kiabálva, a következőket mondta: „Ha mégis itthon lenne, akkor mondja meg neki, hogy ma elutazunk a bús picsába a Dunántúlra.” Így akarta tudtomra adni, hogy nyugodtan előjöhetek, mert a hekusok engem többé már nem keresnek.

Másnap, hatodikán reggel fél nyolckor anyám kétségbeesve ébreszt: „Kelj már fel, valami katonafélék vannak az utcán, de nem olyanok, mint a mieink.” Ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy három-négy orosz katona jön az utca túloldalán. Picsa részegek, és lövöldöznek a levegőbe. Szembe velük néhány egyenruhás magyar gyerek ment. A levente alatt volt valamilyen félkatonai szervezet, ahhoz tartoztak. A mi házunk épp közöttük volt. Innen jöttek az oroszok, amonnan a magyarok. Ekkor odafordultam anyámhoz és a következőt mondtam neki: „A fia életében először és utoljára két percig szabad volt.”

Fél tizenegykor aztán megjelent nálunk az Enyedi – a későbbi polgármester – apja, aki valami hivatalsegédféle volt a városházán. A következőket mondta: „Szerkesztő úr, öltözzön fel, és jöjjön velem, a régi és az új urak, meg az orosz urak várják odafönn.” Hát fölmentem a városházára, az udvarán lehetett vagy ezerötszáz ember. Az emeleten egy hatalmas asztal körül ültek a régi urak, a Marik Dénes-féle új urak, meg az orosz városparancsnok, aki mellesleg később rendes embernek bizonyult. Egy darabig üldögéltem ott, figyeltem, mi történik. Két első világháborús hadifogoly – az egyik a Krausz bácsi – tolmácsolt nekik. Egy darabig ültem, figyeltem. Aztán amikor elegem lett az egészből, a képmutatásból – hiszen én mindenkit ismertem –, akkor odaintettem a Csermák Irmát.

Mondtam neki, hozzon valami aktafélét, mintha el kellene intéznem. Pár perc múlva meg is jelent, én meg felálltam és eljöttem. Amikor hazaértem, csak ennyit mondtam az anyámnak: „Nagyságos asszony, a fia a mai nappal ellenzékbe vonul.” Anyám szegény elejtette a kezében lévő kanalat, a fejéhez kapott és így szólt: „Apád is őrült volt...” Azóta én nem vagyok se jobboldali, se baloldali. Én nem vagyok oldali.

Na, hát a mi találkozásunk óta eltelt közel harminchat év. Mire emlékszik ön abból az időből? Három dolog érdekel engem: miért engedtek engem akkor, ’57-ben szabadon, és mire emlékszik ön az engem elbocsátó indoklásból; nagy harcot kellett vívnia a helyi pártbizottsággal a szabadon bocsátásomért, végül pedig az érdekelne, mit is kellett nekem 1967-ben aláírni magánál a rendőrségen. Ha emlékszik még ezekre. Egyáltalán, hogy került maga ebbe az egész ügybe?

 

- Mondja, nem emlékszik maga egy Harangozó nevű ügyészre? Amikor maguk átvették az ügyünket a rendőrségtől, akkor járt nálam a cellában ez a Harangozó azzal, hogy megtudakolja, hogy tört el a lábam. Mert mint bizonyára emlékszik rá, öt bordámat és a lábamat eltörték, és a veréstől agyrázkódást kaptam. Évekig kísért az agyrázkódás miatti egyensúlyzavar.

 

 

- Persze, hogy a rendőrségen. Szóval, jött ez a Harangozó nevű ügyész és kérdezte, hogy tört el a lábam. Én azt hittem, ez provokáció, ezért azt mondtam neki: „Menjen a picsába, leestem a lépcsőn, akkor tört el a lábam.” Csak nem tágított, tovább faggatott. Mondtam neki, hagyjon engem békén és elküldtem.

 

- Mondja, mennyire diktáltak felülről?

 

 

- Látja, erre nem emlékszem. De a börtön ebédlőjére, meg arra, hogy oda összetereltek bennünket, igen. De az iratismertetésre nem. Tudja, mire emlékszem? Arra, hogy amint ott álltunk, hátulról valaki átnyúlt a vállamon és kivette a kezemből a versemet.

 

 

- Pontosan így történt. Ez maga volt?

 

- Igen. De aztán visszaadtam a versét...

 

- Hát persze, hogy visszaadta.

 

 

- Várjon csak! Tudja, mi érdekelne engem, ügyészi szemmel bűnösnek látszottam én?

 

 

- Meghökkentett a szabadulásom...

 

 

- Jól emlékszem, a Durkóval együtt szabadultam...

 

 

- Került-e harcába a kiszabadulásom?

 

 

- Ezek szerint tehát ön eldöntötte, hogy nem voltam benne olyan mélységig az eseményekben, és szabadon bocsát. Mondott-e ön olyat, hogy ha Simonyit nem engedheti ki, akkor főbelövi magát?

 

 

- Hm. Akkor az informátorom rosszul tudta.

 

 

- Nem tudná nekem megmondani, hol tudnék én a szabaduló papíromhoz hozzájutni? Megvolt ugyan nekem annak idején, de elhagytam valahol ebben a sok költözködésben.

 

 

- Én úgy emlékszem, hogy külön szabaduló papírom volt, s az indoklási részben szinte magát fedezte. Az ’56-os dolgaimról alig esett benne szó, viszont nagy terjedelemben részletezte a Horthy alatti „vitézi” tetteimet. Ötvenhatról csak a szöveg végén írt pár szót, ebben az szerepelt – majdnem mellékesen –, hogy volt két szónoklatom, meg szerkesztettem egy újságot.

 

 

- A szabadulásomkor, amikor ismertette a határozatot, ült maga mellett egy nagy darab ember. Nem tudom, emlékszik-e rá? Nem a Legfőbb Ügyészségről volt ott? Nekem olyan érzésem volt, hogy igen, és azért hívta oda, hogy fedezze magát, amiért engem szabadon enged.

 

 

- Igen, egy nagy darab szőkére.

 

 

- Tudja, nem akartam elhinni, hogy szabadon fognak engedni. Amikor szólt a smasszer, hogy öltözzek, elküldtem a picsába. Egy idő után újra jött és szólított. Az volt a gyanús, hogy amikor elindultunk a folyosón, előttem ment. Amikor magához vezetett, és ön elkezdte olvasni a szabaduló papíromról a szöveget, az első mondatnál – „A Magyar Népköztársaság nevében...” – kis híján a torkának ugrottam. Aztán már csak arra figyeltem fel, hogy mondja: „szabadlábra helyezem”.

 

 

- Azt hittem, visznek kivégezni...

 

 

- A Nádházi-perben is maga volt az ügyész?

 

 

- Én arra emlékszem, hogy a bírónő a Nádházi oldalán állt. Egy szegedi bírónő vezette a másodfokú tárgyalást. V., a gépállomás igazgatója meg I. P., a harisnyagyári igazgató Nádházi ellen tanúskodtak. Két ritka szemét ember. A V. nagy nyilas volt, még most is látom magam előtt az egyenruhában, átvetett szíjjal a vállán. Nos, ez a V. testvér egy papírt akart átcsúsztatni az L-nek, nyilván össze akartak játszani, de a bírónő észrevette és elkobozta a papírt.

Mondja, mi a véleménye magának a Sal Pista bácsiról?

 

 

- Képzelje, egyszer beállított hozzám ez a Sarusi nevű csabai író a Sal Marival, a Sal Pista bácsi lányával. Azt kérdezi tőlem a Sal Mari, hogy milyennek ismertem az apját. Mondom neki: ha nem lennél itt, akkor minden jót elmondanék róla, mert akkor nem tűnne szembedicsérésnek. Egyébként talpig becsületes ember volt. Hát később derült ki, hogy azért jöttek, mert a Mány Erzsi húga azt nyilatkozta Sarusinak, hogy a testvére perében az ügyvéd, a Sal Pista bácsi összejátszott az ügyésszel. Ez a marha meg leírta a megyei hetilapba. Hát ezt jöttek tisztázni.

Még egy dolgot hadd kérdezzek. Nem tudom, emlékszik-e arra, hogy 1967-ben egyszer benn voltam magánál Csabán, az ÁVO-n.

 

 

- Ezt én értem, meg tudtam is. De elmondok én magának egy történetet. Egyszer valamikor, a Ne sírjatok című verseskötetem megjelenése után bementem a mostani Lídó helyén lévő presszóba. Volt ott egy asztaltársaság, amelynek tagjai rendszeresen a presszóban találkoztak. Heten voltak, többek között B. O., Sz., a volt elnökhelyettes apja, B., a SZOT-üdülő igazgatója, a Koszta Rozó volt férje, a nevére már nem emlékszem, de tudom, hogy később disszidált, meg még három szemét. Ahogy beléptem, odaintettek és elkezdtek provokálni. Viccesen mondták, de tudom, hogy komoly volt az egész. A kötetem egyik versében, amelynek Intelem a címe, Szabó Jánosról, mint átlag magyarról írtam. Nekem estek, hogy miért piszkálom Szabó Jánost, aki valami titkárféle volt akkor a gyulai pártban. Na én elküldtem őket a jó kurva anyjukba, és azzal el is felejtettem az ügyet. Hanem amikor magánál voltam, akkor eszembe jutott ez a másfél évvel ezelőtti találkozás. Ezek spiclik voltak, és feljelentettek az ÁVO-n. Arra válaszoljon nekem, emlékszik-e a mi találkozásunk indítékaira? Arra, hogy kik írták ellenem a feljelentést? Ugyanis én máig sem tudom, hogy miért kellett bemennem magához. Titokzatos volt az egész ügy.

Úgy kezdődött, hogy kaptam magától egy idézést. Persze nem mentem sehová, mert ’56 után megfogadtam: rendőr engem többet nem közelíthet meg, de ha mégis megteszi, akkor leütöm. Pár nap múlva újabb idézés jött, de már pénzbüntetéssel fenyegettek, ha nem megyek be magukhoz. Megint maradtam. Erre küldtek egy újabb felszólítást azzal, hogy ha nem megyek, elővezetnek.

 

 

- Nem mentem be, de felültem a vonatra, és megkerestem az írószövetséget, egyenesen Darvast. Mondom neki, hogy mi történt, meg micsoda dolog, hogy egy magyar írót ezek zaklatnak, és hogy nem megyek sehová. Azt mondja nekem: várj! – és a telefon után nyúlt. A csabai titkárt hívta fel, alacsony, zömök ember volt, később találkoztam vele, talán Szabónak hívták. Azt mondta Darvasnak, jelentéktelen ügyben hívnak, alá kell írnom egy papírt és kész. Mondom erre Darvasnak: értsd meg, hogy nem megyek sehová. Elkezd engem agitálni, hogy ne hülyéskedjek, menjek be nyugodtan ehhez a Szabóhoz, ő majd segít. Elfogott a düh és rátámadtam: „Nem megyek sehová! A jó kurva bolsi-oláh anyádat agitáld, de ne engem. Minek vagytok itt, ha még annyit sem tudtok elintézni, hogy ne zaklassanak?” Azzal rácsaptam az ajtót és eljöttem. Lenn az utcán várt a lány. Mondom neki: „Na, én most egy életre kibasztam magammal!” Aztán elmeséltem neki, mi történt Darvasnál. Két nap múlva csak bementem ehhez a Szabóhoz. Nagyon előzékenyen fogadott, és rögtön hívta magát. Átmentem, valóban nagyon rendes volt velem. Elém tett egy dossziét, és arra kért, hogy írjak alá egy papírt, miszerint a dossziéban írtak nem felelnek meg a valóságnak. Erre azt mondtam magának, hogy nem írok alá semmit, különben is látni akarom, hogy mi az, ami nem felel meg a valóságnak. Maga egyre csak azt hajtogatta, hogy nyugodtan írjam alá, nem lesz semmi bántódásom. Nem tudom, emlékszik-e rá, a végén már szinte térden állva könyörgött, hogy írjam alá. Vagy négy órát voltam benn, a végén megszántam magát, és aláírtam a papírt. De máig sem tudom, mi volt abban a dossziéban. Azóta is arra a hét szemétre gondolok. Ők jelenthettek fel.

- Még egy dolog érdekelne engem. Amiről kérdezem, az régen volt. Egyikünknek sincs veszteni- vagy nyernivalója a történtek felidézésén. Említette, hogy maga volt az ügyész a Mány lány perében. Érdekelnének a részletek.

 

- Pontosítsunk: halálbüntetést szabhat ki.

- Hogyan fogadták Mány Erzsiék az ítéletet?

- És amikor a kivégzésük előtt felolvasták a kegyelmi kérvény elutasítását? Gondolom, maga ott volt...

 

- Visszatérve az én ügyemre, mondja, mennyire látszottam én akkor a „nép ellenségének”?

- Mondja, maga hitt a rendszerben?

- Volt maguknak egy nagyon nagy hibájuk: nem becsülték a polgári értékeket. Maguknak például az volt az értelmiségi, aki íróasztal mögött ült. Pedig az értelmiségi mibenlétet nem az íróasztal határozza meg, hanem az értelem. Hiába van valakinek egyeteme, ha egyébként hülye a szakmájához, nekem az nem értelmiségi. Viszont én értelmiséginek tartom azt az utcaseprőt, aki tisztességes, művelt, pontos, érti a munkáját. Na, sokat beszéltem már. Örülök, hogy eljött.

- Rendben. Viszontlátásra!