„Amiről beszélgettünk, az már történelem”

Az alábbi beszélgetés 1992 nyarán hangzott el Gyulán, Simonyi Imre Százéves cukrászda udvarában lévő lakásán. A találkozót a költő kérte azzal, hogy egy nyugodt, tisztázó megbeszélésre szeretne találkozni – immár a sír szélén – 1956-os ügyészével, aki ismerete és informátora szerint a szabadon engedését is kijárta. A Békéscsabán élő egykori ügyész, dr. Sajti Imre nyugdíjas rendőr ezredes vállalta a beszélgetést, amelyen az érintettek mellett a költőhöz kirendelt gondozónő, Vaszkán Erzsébet és e sorok írója vett részt. (A könnyebb áttekinthetőség kedvéért Simonyi Imre szövegét normál, dr. Sajti Imréét dőlt betűvel szedtük.)
 
Simonyi: - Örülök, hogy eljött.
 
Sajti: - Szívesen találkozom magával, ilyen körülmények között, hogy nem én hívom...
 
- Ezt inkább én mondhatnám. Jól néz ki.
 
- Maga is.
 
- Nem mondhatnám, nekem már végem. Maga hanyas?
 
- Huszonhétben születtem Sarkadon.
 
- Maga református?
 
- Persze, a Sajtiak általában reformátusok, különben is Sarkadon zömében reformátusok élnek.
 
- Ne értse félre, ezt csak úgy kérdeztem, mert mint bizonyára tudja, engem soha nem érdekelt a vallás. Egy időben igen, talán még gyerekként, de hamar rájöttem a papok disznóságaira, és attól kezdve utáltam minden csuhást. A második világháború alatt zsidómentő voltam, ezért bolsinak számítottam. Szegény Blanár (Blanár László nagy köztiszteletnek örvendő orvos volt Gyulán - Á. Z.) azt hitte, én leszek majd az embere, a második, mögötte a pártjában. Amikor megtudta, hogy nem vagyok kommunista, többet nem állt velem szóba. Aztán ’50-ben, amikor ő maga is megcsömörlött az egésztől, odajött hozzám az utcán, kezet nyújtott és csak ennyit mondott: „Magának volt igaza!” Fél év múlva, 1951-ben öngyilkos lett. Elhíresztelték, hogy szívroham végzett vele, de tudom, hogy meghasonlott, elege lett az egészből, bevett egy csomó gyógyszert és kész.
Mondja, Erdődy Lajosról tudott valamit?
 
- Nem.
 
- Erdődy Lajos nagyon rendes ember volt (Erdődy Lajos közmegbecsülésnek örvendő ügyvéd volt Gyulán – Á. Z.). Ellene folyt az első koncepciós per Magyarországon. Talán a Demény Pál pere megelőzte az övét, de akkor is a második koncepciós per az Erdődy Lajosé volt. Azzal vádolták, hogy rendőrbesúgó volt, ami teljes képtelenség. A tárgyaláson azt próbálták rábizonyítani, hogy ’44 elején szervezték be, tizenhetedik őrizetbe vétele idején. Ez akkora hazugság volt, amekkorát a világ nem látott. Hát el lehet hinni, hogy valakit tizenhatszori őrizetbe vétellel nem tudnak megtörni, beszervezni, és majd a tizenhetedik alkalommal, 1944 elején – amikor már csak a hülye nem tudta, hogy a németek elvesztették a háborút – kötélnek áll? Ilyen nincs, a Lajosról meg végképp nem lehet ilyet elhinni. A tárgyaláson végül is a felvonultatott tanúk, hivatásos bűnözők ellene vallottak, és elítélték. Szegény Blanár is ellene tanúskodott. Ez volt talán az egyetlen folt az életében. Erdődy Lajost aztán kényszermunkára ítélték, kivitték az oroszokhoz, megjárta a Gulagot. Ötvenhatban szabadult, de nemsokára, talán ’61-ben meg is halt gyomorrákban. Tudja, az az érdekes, hogy soha nem lépett be a kommunista pártba, miközben mindenki úgy tudta, hogy párttag. Negyvenöt után azt mondta, hogy egy magyar kommunista pártba hajlandó belépni, de olyanba, amelyiknek az oroszok dirigálnak, nem. Ő volt az első eurokommunista. Ez volt a bűne, ezért kellett elítélni és kivinni az oroszokhoz lágerbe.
Erdődy Lajos volt az egyetlen bolsi, akire felnéztem. Összesen ketten voltak bolsik Gyulán a Blanárral. A többiek, akik köröttük voltak, csak csapódtak hozzájuk, azok nem voltak igazi bolsik. Váriból a Blanár meg az Erdődy Lajos csináltak kommunista helyet.
Visszatérve a vallásra: tudja, ha valamiben hinni kellett, attól nekem borsódzott a hátam. Ezért nem voltam vallásos és ezért utáltam a papokat. De borzasztó úrgyűlölő is voltam. Nagyon gyűlöltem az urakat, mígnem 1941 körül rá nem jöttem arra, hogy tulajdonképpen nekem nem is az urakkal, hanem a hivatalnokokkal van bajom. A köztisztviselőkkel, akiket Márai íróasztal-proliknak nevezett. Ezek egyébként ’45 után sem változtak meg, ezért az újakat is épp úgy utáltam, mint a régieket.
Hanem mondja, mi arról a véleménye, hogy a bolsik zöme nyilas vagy náci érzelmű volt? Tudja, mikor jöttem erre rá? Rákosi kecskeméti beszédének hallgatása közben, amikor azt mondta: a kis nyilas nem nyilas. Hát az hátborzongató volt.
 
- Nézze, valóban voltak a pártban egykori nyilasok. Én is tudnék magának mondani néhányat. Azok, akik a leghangosabbak és a legvonalasabbak voltak, s gondolkodás nélkül kiszolgálták a rendszert, azok más rendszert is ugyanígy hajlandók voltak kiszolgálni.
Hanem én is kérdezhetnék magától valamit?
 
- Tessék.
 
- Mondja, mikor került maga szembe ezzel a rendszerrel?
 
- Elmesélek én most valamit. Az oroszok ’44 október hatodikán jöttek be Gyulára. Akkor én már huszonegyedik napja bujkáltam. Megkaptam a behívót Debrecenbe, és basztam bevonulni. A kertünk végében volt egy fészer, oda bújtam el akkora helyre, mint ez az ágy. Szörnyű volt az a bezártság, a végén már alig bírtam, pedig anyám jött minden este és ellátott. Amikor kerestek a zsaruk, anyám azt mondta nekik, hogy elmentem Debrecenbe.
Október 5-én este aztán a Román Jancsi állított be hozzánk, egy csabai hekus, aki hét évig nekünk dolgozott. Én akkor már előjöttem a rejtekhelyemről, mert a reggel óta odahallatszó erős ágyúzúgás valószínűsítette, hogy az oroszok hamarosan bevonulnak. A szomszéd szobában voltam, amikor a Román Jancsi anyámmal beszélt, tehát mindent hallottam. Azt kérdezte, hogy otthon vagyok-e? Mondta anyám, hogy nem. Erre a hekus jó hangosan, szinte kiabálva, a következőket mondta: „Ha mégis itthon lenne, akkor mondja meg neki, hogy ma elutazunk a bús picsába a Dunántúlra.” Így akarta tudtomra adni, hogy nyugodtan előjöhetek, mert a hekusok engem többé már nem keresnek.
Másnap, hatodikán reggel fél nyolckor anyám kétségbeesve ébreszt: „Kelj már fel, valami katonafélék vannak az utcán, de nem olyanok, mint a mieink.” Ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy három-négy orosz katona jön az utca túloldalán. Picsa részegek, és lövöldöznek a levegőbe. Szembe velük néhány egyenruhás magyar gyerek ment. A levente alatt volt valamilyen félkatonai szervezet, ahhoz tartoztak. A mi házunk épp közöttük volt. Innen jöttek az oroszok, amonnan a magyarok. Ekkor odafordultam anyámhoz és a következőt mondtam neki: „A fia életében először és utoljára két percig szabad volt.”
Fél tizenegykor aztán megjelent nálunk az Enyedi – a későbbi polgármester – apja, aki valami hivatalsegédféle volt a városházán. A következőket mondta: „Szerkesztő úr, öltözzön fel, és jöjjön velem, a régi és az új urak, meg az orosz urak várják odafönn.” Hát fölmentem a városházára, az udvarán lehetett vagy ezerötszáz ember. Az emeleten egy hatalmas asztal körül ültek a régi urak, a Marik Dénes-féle új urak, meg az orosz városparancsnok, aki mellesleg később rendes embernek bizonyult. Egy darabig üldögéltem ott, figyeltem, mi történik. Két első világháborús hadifogoly – az egyik a Krausz bácsi – tolmácsolt nekik. Egy darabig ültem, figyeltem. Aztán amikor elegem lett az egészből, a képmutatásból – hiszen én mindenkit ismertem –, akkor odaintettem a Csermák Irmát.
Mondtam neki, hozzon valami aktafélét, mintha el kellene intéznem. Pár perc múlva meg is jelent, én meg felálltam és eljöttem. Amikor hazaértem, csak ennyit mondtam az anyámnak: „Nagyságos asszony, a fia a mai nappal ellenzékbe vonul.” Anyám szegény elejtette a kezében lévő kanalat, a fejéhez kapott és így szólt: „Apád is őrült volt...” Azóta én nem vagyok se jobboldali, se baloldali. Én nem vagyok oldali.
Na, hát a mi találkozásunk óta eltelt közel harminchat év. Mire emlékszik ön abból az időből? Három dolog érdekel engem: miért engedtek engem akkor, ’57-ben szabadon, és mire emlékszik ön az engem elbocsátó indoklásból; nagy harcot kellett vívnia a helyi pártbizottsággal a szabadon bocsátásomért, végül pedig az érdekelne, mit is kellett nekem 1967-ben aláírni magánál a rendőrségen. Ha emlékszik még ezekre. Egyáltalán, hogy került maga ebbe az egész ügybe?
- Emlékszem ezekre a dolgokra, amelyeket ön említ. De először arról, hogy kerültem én oda.
Engem 1953. június 15-én, a Nagy Imre-kormány hivatalba lépése után neveztek ki ügyésznek. Mivel én láttam és tudtam, hogy milyen törvénytelenségek történtek ebben az országban a korábbi években, megfogadtam, hogy szigorúan a törvényesség betartásával fogok dolgozni. Két évvel később, 1955-ben hazakerültem Gyulára városi járási vezető ügyésznek. Ötvenhat októberében a „forradalmi bizottság” állásomból felfüggesztett, több ügyésszel együtt.
 
- Mondja, nem emlékszik maga egy Harangozó nevű ügyészre? Amikor maguk átvették az ügyünket a rendőrségtől, akkor járt nálam a cellában ez a Harangozó azzal, hogy megtudakolja, hogy tört el a lábam. Mert mint bizonyára emlékszik rá, öt bordámat és a lábamat eltörték, és a veréstől agyrázkódást kaptam. Évekig kísért az agyrázkódás miatti egyensúlyzavar.
 
- Magát még a rendőrségen verték meg, nem akkor, amikor már nálunk volt...
 
- Persze, hogy a rendőrségen. Szóval, jött ez a Harangozó nevű ügyész és kérdezte, hogy tört el a lábam. Én azt hittem, ez provokáció, ezért azt mondtam neki: „Menjen a picsába, leestem a lépcsőn, akkor tört el a lábam.” Csak nem tágított, tovább faggatott. Mondtam neki, hagyjon engem békén és elküldtem.
- Ez nem volt provokáció. Hírét vettük, hogy a rendőrségen verték a fogva tartottakat, és azt ment kivizsgálni ez a Harangozó. Aki egyébként egyike volt a velem együtt felfüggesztetteknek.
Felfüggesztésem után – talán egy hónap múlva – Oláh István csabai helyőrségparancsnok, a későbbi honvédelmi miniszter üzent nekem és még két ügyésztársamnak, hogy menjünk át a katonai ügyészségre a széthurcolt katonai anyagokat összeszedni. Mert az események alatt vitte boldog-boldogtalan a ruhákat, ágyneműket, technikai eszközöket, fegyvereket. December 11-én aztán statáriumot hirdettek, engem meg kijelöltek az első ügyhöz ügyésznek.
A statáriumot, mint bizonyára emlékszik rá, a fegyveres köztörvényes – tehát nem a politikai – cselekmények visszaszorítására hirdették ki: a gyilkosság, a szándékos emberölés elkövetői és a fegyverekkel való visszaélés ellen. Elő kell venni az akkori újságokat és bárki meggyőződhet róla, hogy gomba mód megszaporodtak az idő tájt a fegyveres rablások és a nem politikai indítékú gyilkosságok. Nem tagadható persze, hogy voltak politikai indítékú fegyveres cselekmények is a Kádár-rendszer ellen, de a zöme nem ilyen volt.
Az ügy, amit rám bíztak, Mány Erzsébet-Farkas Mihály elleni per néven vált ismertté. December 17-én Gyulaváriban az ottani fiatalok egy csoportja – élükön Mány Erzsébettel és Farkas Mihállyal – feltörték a határőrlaktanyát és fegyvereket zsákmányoltak: géppisztolyokat, golyószórókat, puskákat és nagy mennyiségű lőszert. A fegyverekkel felsorakoztak a vári hídhoz és várták a karhatalmistákat, akik a környék településeit járták. Úgy tudták, aznap Váriba mennek. Időközben Sarkadra vezényelték őket, így az ütközet elmaradt. A vád nem is politikai természetű volt, hanem fegyverekkel való visszaélés.
1957 márciusában visszakerültem Gyulára, így találkoztam később többek között magával is.
 
- Mondja, mennyire diktáltak felülről?
 
- Akkor erős központi irányítás volt. A rendőrséget bízták meg az ügyek vizsgálatával, az ügyészség kezdetben csak látszólagos törvényességi felügyeletet gyakorolhatott. A rendőrség tehát erősebb volt.
Meg kell jegyeznem: az ügyészek akkor nagyon fáztak a politikai ügyektől. Én sem vállaltam örömmel, de tulajdonképpen természetes volt, hogy a megyei főügyész engem, mint városi járási vezető ügyészt kijelölt a gyulai „ellenforradalmárok” ügyének intézésére.
Ötvenhármas fogadalmamhoz tartva magamat, azon voltam, hogy szigorúan a törvényesség – hozzáteszem, az akkori törvényesség – talaján állva, a lehető leghumánusabban csináljam végig ezeket az ügyeket. Amikor megtudtam például, hogy bántalmazták a fogva tartottakat a rendőrségen, az ügy vizsgálatát átvettem a rendőrségtől, és a továbbiakban az ügyészség más dolgozóival együtt fejeztük be a nyomozást. A gyanúsítottak újbóli kihallgatását és az iratok ismertetését is mi végeztük. A gyanúsítottak eközben jegyzeteket készíthettek és lehetőségük volt észrevételeik utólagos megtételére is. Nem tudom, emlékszik-e arra, hogy a börtön ebédlőjében sorakoztattuk fel magukat az iratismertetésre.
 
- Látja, erre nem emlékszem. De a börtön ebédlőjére, meg arra, hogy oda összetereltek bennünket, igen. De az iratismertetésre nem. Tudja, mire emlékszem? Arra, hogy amint ott álltunk, hátulról valaki átnyúlt a vállamon és kivette a kezemből a versemet.
 
- És azt kérdezte: „Ezt itt írta?”
 
- Pontosan így történt. Ez maga volt?
 
- Igen. De aztán visszaadtam a versét...
 
- Hát persze, hogy visszaadta.
 
- Az ügyekről az iratismertetés után kellett döntenünk.
 
- Várjon csak! Tudja, mi érdekelne engem, ügyészi szemmel bűnösnek látszottam én?
 
- Ön érzékelhette az akkori politikai légkört. A rendőrség kíméletlen eljárást szorgalmazott, a későbbi internálások ezt jól mutatták. Tulajdonképpen szerencsés helyzetben voltam, mert megyei főügyészi felhatalmazásom volt az ügyek intézésére, ami nagyfokú önállóságot jelentett. A maguk ügyében is érvényesíteni tudtam az önállóságomat. Szabadon bocsátásukat egyeztettem a megyei főügyésszel és bementem a várost pártbizottságra is, ahol egyetértésüket kértem álláspontomhoz. Ez nem volt előírás, de megtettem, mert akkor egyedül a pártbizottság tudta megfékezni azokat, akik mindvégig kemény fellépést követeltek. A pártnál aztán intézőbizottság elé vitték a maguk ügyében kialakított álláspontomat. Ezt követően kerültek szabadlábra Bányász Vincével (ügyvéd volt Gyulán - Á. Z.) és másokkal.
 
- Meghökkentett a szabadulásom...
 
- A többieket is.
 
- Jól emlékszem, a Durkóval együtt szabadultam...
 
- A Btk. 56. paragrafusa alapján figyelmeztetéssel, mert cselekménye enyhe volt.
 
- Került-e harcába a kiszabadulásom?
 
- Egy emberrel kellett megküzdenem, az akkori rendőrkapitánnyal. Ő is tagja volt az intézőbizottságnak, és ott nem értett egyet velem. A többieknek lehetett ellenszenves az álláspontom, de nem voltak ellene.
 
- Ezek szerint tehát ön eldöntötte, hogy nem voltam benne olyan mélységig az eseményekben, és szabadon bocsát. Mondott-e ön olyat, hogy ha Simonyit nem engedheti ki, akkor főbelövi magát?
 
- Nem, ilyet nem mondtam. Olyat viszont mondhattam – mert kemény tusa folyt –, hogy ha nem fogadják el az álláspontomat, akkor leadom a maguk ügyét, nem leszek hajlandó tovább folyatni.
 
- Hm. Akkor az informátorom rosszul tudta.
 
- Két „bűne” volt magának tulajdonképpen. Írt két cikket. Az egyikre emlékszem, Két pogány közt – egy hazáért! volt a címe. Valamelyikben József Attila-idézet szerepelt. Akkor az volt a hivatalos álláspont, hogy forradalmi költők verseit is felhasználhatják ellenséges, ellenforradalmi érzület kiváltására. Ön ugyan azt vallotta, hogy nem akart ezzel hangulatot kelteni, mi viszont úgy értékeltük, hogy a József Attila-sorok idézésével olyan mértékben keltett hangulatot, hogy azért egy figyelmeztetést megérdemel. Úgy emlékszem, hogy az ön ügyében hozott megszüntető határozatban ez szerepel.
 
- Nem tudná nekem megmondani, hol tudnék én a szabaduló papíromhoz hozzájutni? Megvolt ugyan nekem annak idején, de elhagytam valahol ebben a sok költözködésben.
 
- Nem volt külön szabaduló papírja. Egyszerre többöket engedtük ki, ezért közös határozatot hoztunk a szabadulásukról.
 
- Én úgy emlékszem, hogy külön szabaduló papírom volt, s az indoklási részben szinte magát fedezte. Az ’56-os dolgaimról alig esett benne szó, viszont nagy terjedelemben részletezte a Horthy alatti „vitézi” tetteimet. Ötvenhatról csak a szöveg végén írt pár szót, ebben az szerepelt – majdnem mellékesen –, hogy volt két szónoklatom, meg szerkesztettem egy újságot.
 
- Nézze, lehet, hogy tévedek, és mégis külön indokoltam a szabadulását.
 
- A szabadulásomkor, amikor ismertette a határozatot, ült maga mellett egy nagy darab ember. Nem tudom, emlékszik-e rá? Nem a Legfőbb Ügyészségről volt ott? Nekem olyan érzésem volt, hogy igen, és azért hívta oda, hogy fedezze magát, amiért engem szabadon enged.
 
- Nem. Egy nagy darab szőke emberre emlékszik?
 
- Igen, egy nagy darab szőkére.
 
- Horváth Mihály lehetett, az ügyészség egyik dolgozója. A saját intézkedésemért mindig vállaltam a felelősséget akkor is, nem kellett nekem támasznak a Legfőbb Ügyészségtől senki.
 
- Tudja, nem akartam elhinni, hogy szabadon fognak engedni. Amikor szólt a smasszer, hogy öltözzek, elküldtem a picsába. Egy idő után újra jött és szólított. Az volt a gyanús, hogy amikor elindultunk a folyosón, előttem ment. Amikor magához vezetett, és ön elkezdte olvasni a szabaduló papíromról a szöveget, az első mondatnál – „A Magyar Népköztársaság nevében...” – kis híján a torkának ugrottam. Aztán már csak arra figyeltem fel, hogy mondja: „szabadlábra helyezem”.
 
- Mik derülnek ki, kis híján az életembe került a szabaduló határozat felolvasása. Min múlt az életem...
 
- Azt hittem, visznek kivégezni...
 
- Visszatérve arra, amit az indoklásról mondott: nagyon meg kellett indokolni a szabadlábra helyezését, mert olyan eljárás után, amilyen maga ellen folyt, csak úgy engedhettem ki, ha minden jót elmondok magáról. Meg kell mondanom, még így is nagy visszhangja volt a szabadlábra helyezésének. A szélsőséges kommunisták kígyót-békát kiabáltak rám, keményebb ítéleteket követeltek. Később a szabadon engedettek egy részét internálták is, főleg október 23-a körül, de ehhez nekünk már semmi közünk nem volt, ezt a rendőrség önállóan végezte.
 
- A Nádházi-perben is maga volt az ügyész?
 
- Igen, én képviseltem a vádat. A részletekre már nemigen emlékszem, csak arra, hogy Nádházival az volt a baj, hogy túl sokat szónokolt azokban a napokban. Na, arra is emlékszem, hogy a nagyteremben volt a tárgyalás, rengetegen voltak, főleg olyanok, akik súlyos ítéletet akartak. De látja, nem emlékszem a bíróra sem, meg az elsőfokú ítéletre sem. Azt tudom, hogy a másodfokú tárgyalás idejére jelentősen enyhültek a viszonyok.
 
- Én arra emlékszem, hogy a bírónő a Nádházi oldalán állt. Egy szegedi bírónő vezette a másodfokú tárgyalást. V., a gépállomás igazgatója meg I. P., a harisnyagyári igazgató Nádházi ellen tanúskodtak. Két ritka szemét ember. A V. nagy nyilas volt, még most is látom magam előtt az egyenruhában, átvetett szíjjal a vállán. Nos, ez a V. testvér egy papírt akart átcsúsztatni az L-nek, nyilván össze akartak játszani, de a bírónő észrevette és elkobozta a papírt.
Mondja, mi a véleménye magának a Sal Pista bácsiról?
 
- Nagyon tiszteltem, rendes embernek tartottam.
 
- Képzelje, egyszer beállított hozzám ez a Sarusi nevű csabai író a Sal Marival, a Sal Pista bácsi lányával. Azt kérdezi tőlem a Sal Mari, hogy milyennek ismertem az apját. Mondom neki: ha nem lennél itt, akkor minden jót elmondanék róla, mert akkor nem tűnne szembedicsérésnek. Egyébként talpig becsületes ember volt. Hát később derült ki, hogy azért jöttek, mert a Mány Erzsi húga azt nyilatkozta Sarusinak, hogy a testvére perében az ügyvéd, a Sal Pista bácsi összejátszott az ügyésszel. Ez a marha meg leírta a megyei hetilapba. Hát ezt jöttek tisztázni.
Még egy dolgot hadd kérdezzek. Nem tudom, emlékszik-e arra, hogy 1967-ben egyszer benn voltam magánál Csabán, az ÁVO-n.
 
- Persze, hogy emlékszem, de én soha nem voltam ávós. Akkor, amikor találkoztunk, a vizsgálati osztályt vezettem a megyei főkapitányságon.
Azt kell általánosan elmondanom, hogy minden rendszer figyel a potenciális ellenségeire. Azokra, akik részéről arra lehet számítani, hogy támadják a rendszert vagy lázítanak ellene. Ezeknek a személyeknek a feltérképezése a politikai rendőrség, nálunk az úgynevezett III/III. feladata volt. A III/III. gyűjtötte az adatokat róluk, többek között az 56-osokról is, akiket általában ide soroltak. Így került megfigyelés alá maga is. Külön embert szerveztek be a megfigyelésére. Amikor mi ’67-ben találkoztunk, akkor már rég nyilvántartásban volt.
 
- Ezt én értem, meg tudtam is. De elmondok én magának egy történetet. Egyszer valamikor, a Ne sírjatok című verseskötetem megjelenése után bementem a mostani Lídó helyén lévő presszóba. Volt ott egy asztaltársaság, amelynek tagjai rendszeresen a presszóban találkoztak. Heten voltak, többek között B. O., Sz., a volt elnökhelyettes apja, B., a SZOT-üdülő igazgatója, a Koszta Rozó volt férje, a nevére már nem emlékszem, de tudom, hogy később disszidált, meg még három szemét. Ahogy beléptem, odaintettek és elkezdtek provokálni. Viccesen mondták, de tudom, hogy komoly volt az egész. A kötetem egyik versében, amelynek Intelem a címe, Szabó Jánosról, mint átlag magyarról írtam. Nekem estek, hogy miért piszkálom Szabó Jánost, aki valami titkárféle volt akkor a gyulai pártban. Na én elküldtem őket a jó kurva anyjukba, és azzal el is felejtettem az ügyet. Hanem amikor magánál voltam, akkor eszembe jutott ez a másfél évvel ezelőtti találkozás. Ezek spiclik voltak, és feljelentettek az ÁVO-n. Arra válaszoljon nekem, emlékszik-e a mi találkozásunk indítékaira? Arra, hogy kik írták ellenem a feljelentést? Ugyanis én máig sem tudom, hogy miért kellett bemennem magához. Titokzatos volt az egész ügy.
Úgy kezdődött, hogy kaptam magától egy idézést. Persze nem mentem sehová, mert ’56 után megfogadtam: rendőr engem többet nem közelíthet meg, de ha mégis megteszi, akkor leütöm. Pár nap múlva újabb idézés jött, de már pénzbüntetéssel fenyegettek, ha nem megyek be magukhoz. Megint maradtam. Erre küldtek egy újabb felszólítást azzal, hogy ha nem megyek, elővezetnek.
 
- Ilyenkor ez a rend...
 
- Nem mentem be, de felültem a vonatra, és megkerestem az írószövetséget, egyenesen Darvast. Mondom neki, hogy mi történt, meg micsoda dolog, hogy egy magyar írót ezek zaklatnak, és hogy nem megyek sehová. Azt mondja nekem: várj! – és a telefon után nyúlt. A csabai titkárt hívta fel, alacsony, zömök ember volt, később találkoztam vele, talán Szabónak hívták. Azt mondta Darvasnak, jelentéktelen ügyben hívnak, alá kell írnom egy papírt és kész. Mondom erre Darvasnak: értsd meg, hogy nem megyek sehová. Elkezd engem agitálni, hogy ne hülyéskedjek, menjek be nyugodtan ehhez a Szabóhoz, ő majd segít. Elfogott a düh és rátámadtam: „Nem megyek sehová! A jó kurva bolsi-oláh anyádat agitáld, de ne engem. Minek vagytok itt, ha még annyit sem tudtok elintézni, hogy ne zaklassanak?” Azzal rácsaptam az ajtót és eljöttem. Lenn az utcán várt a lány. Mondom neki: „Na, én most egy életre kibasztam magammal!” Aztán elmeséltem neki, mi történt Darvasnál. Két nap múlva csak bementem ehhez a Szabóhoz. Nagyon előzékenyen fogadott, és rögtön hívta magát. Átmentem, valóban nagyon rendes volt velem. Elém tett egy dossziét, és arra kért, hogy írjak alá egy papírt, miszerint a dossziéban írtak nem felelnek meg a valóságnak. Erre azt mondtam magának, hogy nem írok alá semmit, különben is látni akarom, hogy mi az, ami nem felel meg a valóságnak. Maga egyre csak azt hajtogatta, hogy nyugodtan írjam alá, nem lesz semmi bántódásom. Nem tudom, emlékszik-e rá, a végén már szinte térden állva könyörgött, hogy írjam alá. Vagy négy órát voltam benn, a végén megszántam magát, és aláírtam a papírt. De máig sem tudom, mi volt abban a dossziéban. Azóta is arra a hét szemétre gondolok. Ők jelenthettek fel.
- Visszatérve az előbbi gondolatmenetre: amikor a III/III. befejezte valakiről az adatgyűjtést, akkor nekem, mint a vizsgálati osztály vezetőjének kellett lezárnom az ügyet. Az operatív munkát belső, titkos szabályok írták elő. Eszerint az adatgyűjtést be kell fejezni, ha bűncselekmény nem történt vagy egyéb megítélésű cselekményt követtek el. Ez utóbbi esetben a megfigyelt személyt figyelmeztetni kellett, és lezárni az ügyét. Évente 20-30 ügyet adott át nekünk az operatív osztály, közülük mindössze két-három ügyben rendeltünk el nyomozást, és általában csak egy-kettő került bíróságra. A magáról gyűjtött operatív anyagra nem emlékszem. Egyszerűen nem tudom, mi volt benne. Csak azt tudom, hogy jelentéktelen dologról lehetett szó, mert amit elmondott, abból az következik, hogy a jelentéktelen ügyek lezárásakor szokásos eljárás történt: figyelmeztettük, és ennek aláírásával való tudomásul vételét kértük.

- Még egy dolog érdekelne engem. Amiről kérdezem, az régen volt. Egyikünknek sincs veszteni- vagy nyernivalója a történtek felidézésén. Említette, hogy maga volt az ügyész a Mány lány perében. Érdekelnének a részletek.
 
- Összesen tizenheten vettek részt a cselekményben Gyulaváriban. De tulajdonképpen hárman indították az egészet. Szilágyi István fodrász volt a fő hangadó, aztán Mány Erzsébet és Farkas Mihály. Ők hárman hangoztatták a tanácsházánál összegyűlt fiatalok előtt azt a valótlanságot, hogy Gyulán összeszedték a fiatalokat és viszik Szibériába, és hogy a karhatalom belelőtt a tömegbe. Meg kell akadályozni, hogy Gyulaváriban is ezt tegyék. Ehhez viszont fegyvereket kell szerezni.
 
A fegyverszerzést már Mány Erzsi és Farkas Mihály irányította, de hangsúlyozom, a tippet Szilágyi adta. Mintegy 25-30 golyószórót, géppisztolyt és puskát, valamint rengeteg lőszert szereztek a határőrlaktanyából. A fegyverekkel tüzelőállást vettek fel a vári híd mellett, és várták a karhatalmistákat, akikről úgy tudták, hogy oda készülnek. Katonailag – ha lehet így mondani – Farkas Mihály irányította őket, mert leszerelt katonatiszt volt, és rendelkezett elemi harcászati ismeretekkel. A „parancsot” is ő adta ki: ha jönnek a pufajkások, össztűz! A karhatalmisták azonban nem mentek, mert időközben elvezényelték őket Sarkadra. A két Mány lány, az Erzsi meg a húga és még néhányan elmentek felderíteni Gyula felé. A Dugó-hídig jutottak, mivel nem találkoztak a karhatalmistákkal, hazamentek. Közben a gyulavári szülők felocsúdtak, és mentek a gyerekekért. Többségüket sikerült is hazaküldeniük. Egy részük a fegyvereket, lőszereket eldobta vagy eldugta. Néhányan visszavitték a határőrségre. Másnap a rendőrség az eljárást megindította, és az elkövetőket őrizetbe vették. A dátumok itt nagyon fontosak. Mint ismeretes, 1956 decemberében az elszaporodó fegyveres cselekmények visszaszorítására hivatkozva, statáriumot hirdettek. Egészen pontosan december 11-én. A cselekmény pedig december 17-én történt Váriban. A statárium alapján fogták Mány Erzsiéket perbe. A vád ellenük – amint korábban is említettem – nem politikai természetű volt. Fegyverrel való visszaélés vádjával ültek a vádlottak padján. Összesen tizenheten kerültek a bíróság elé. A történteknek nagyon rossz visszhangja volt Váriban, a Szilágyi és a Mány családot meg akarták lincselni a szülők, akiknek gyerekei Szilágyi, Mány Erzsi és Farkas Mihály mellett a vádlottak padjára kerültek. Őket tették ugyanis felelőssé azért, hogy gyerekeiket perbe fogták. Még a tárgyalásra is rendfenntartó erőket kellett vezényelni, hogy a Szilágyiékkal szembeni hangulatot kordában lehessen tartani.
Mint már említettem, a katonai ügyészségen az ügyet rám szignálták. A tárgyalást ’57. január 12-én, 13-án és 14-én, a csabai városházán tartották, a zsúfolásig telt nagyteremben. Az ügyet a Kecskeméti Katonai Bíróság tárgyalta. Csak kitérőként jegyzem meg: a tárgyalás nyilvánossága miatt Marosántól nagyon kikaptunk. A bíróság a nyilvános tárgyalást azért tartotta szükségesnek, hogy minél többen lássák, hogy az eljárás teljesen törvényesen folyik. A statárium rendelkezései szerint ha a bűnösség megállapítható, akkor a bíróság halálbüntetést szab ki.
 
- Pontosítsunk: halálbüntetést szabhat ki.
 
- Nem, pontosan fogalmaztam, „halálbüntetést szab ki”. A szervezőkre halált, akiket bevontak, azokra pedig 15 évig terjedhető börtönt. Szilágyinak – aki az egész akció és fegyverszerzés értelmi szerzője volt – az volt a szerencséje, hogy mindvégig a háttérben maradt, magában a fegyverszerzésben, majd a fegyveres kivonulásban nem is vett részt.
Az ítélet közismert: Mány Erzsit és Farkas Mihályt halálra, Szilágyi Istvánt 15 évi, a többieket ennél kisebb börtönbüntetésre ítélték. A halálbüntetés kihirdetése után a statárium rendelkezései szerint az ügyésznek – de egyedül neki! – lehetősége volt kegyelem kezdeményezésére. Ezt nyilvánosan kellett kérni a halálbüntetés kihirdetése után.
Ezért az ítélet elhangzása után felálltam, és kezdeményeztem a kegyelmet. A bíróság elvonult a javaslatot megtárgyalni, majd visszatérve kihirdette, hogy kegyelem gyakorlására tesz előterjesztést az Elnöki Tanácshoz. Az ügyvéddel együtt az volt az álláspontunk, hogy nem kellene végrehajtani a halálos ítéleteket. Sőt, maga a bíróság sem akarta a halálbüntetés végrehajtását, de más ítéletet a statárium rendelkezései szerint nem hozhatott.
Az elítélteket a szegedi börtönbe szállították. Sal István volt Mány Erzsi védője, rendszeresen jött hozzám már a tárgyalás előtt is a védence érdekében. A halálbüntetés kiszabása után pedig volt, amikor együtt mentünk fel Pestre, hogy kijárjuk a kegyelmet. Ő az Igazságügyi Minisztériumban, én pedig a Legfőbb Ügyészségen. De kétnaponként jött Nagy Károly országgyűlési képviselő is. Vele vagy ötször hívtuk a Legfőbb Ügyészséget, egyszer pedig fel is utaztunk, hogy személyesen próbáljuk kijárni a kegyelmet. Az ügy elég jól állt, mert az Igazságügyi Minisztérium is, meg a Legfőbb Ügyészség is azt javasolta: az Elnöki Tanács adjon kegyelmet. A furcsa csak az volt, hogy amíg a kegyelmi ügyekben általában négy-öt nap alatt döntöttek, a Mány Erzsiék kegyelmi ügyét három hétig is elhúzták. Úgy tudom, hogy háromszor tárgyalták és harmadszorra elutasították a kegyelmi kérvényt. Az ítéletet azt követően azonnal végrehajtották.
 
- Ön szerint mi lehetett az oka annak, hogy végül – hosszas huzavona után – az elutasítás mellett döntöttek?
 
- Ki tudja, talán belpolitikai okok játszhattak közre.
 
- Hogyan fogadták Mány Erzsiék az ítéletet?
 
- A halálbüntetés kihirdetésekor mindketten összetörtek, sírtak. Meg is értettem őket. A többiek fellélegeztek, hogy börtönbüntetéssel megúszták.

- És amikor a kivégzésük előtt felolvasták a kegyelmi kérvény elutasítását? Gondolom, maga ott volt...
 
- Hát nézze, olyankor már nem beszámítható az ember.
 
- Visszatérve az én ügyemre, mondja, mennyire látszottam én akkor a „nép ellenségének”?
 
- Ha Simonyi Imre az akkori törvények szerint bűnös lett volna, akkor oda került volna Nádháziék mellé.
 
- Mondja, maga hitt a rendszerben?
 
- Én Sarkadon éltem, nagy család volt a miénk. Két-háromszáz rokonom volt, csaknem valamennyi irtózatos nyomorban, kisemmizetten élt, uradalmi cselédek vagy napszámosok voltak. Jobbra vágytak. Nekik a felszabadulás jobbat hozott. Nem csak nekik, hanem nekem is és mindenkinek, aki a környezetemben élt. Azt láttam, hogy aki dolgozik, az boldogul, az emberek összességében jobbat kaptak. Ezért én hittem a rendszerben. Nekem az a szó, hogy kommunista vagy szocialista, semmit nem mondott. Én azon mértem le a rendszert, hogy az egyszerű ember, a dolgozó ember hogy boldogult, mekkora jólétben élt. Ezért a szélsőségeseket, a dogmatikusokat, a hatalmaskodókat nem szerettem, ellenük – ha lehetett – felléptem. De hát azt kell mondanom, nem sok eredménnyel. Az utóbbi tíz évben itt nagyon elromlott minden, kiéleződött a feszültség.
 
- Volt maguknak egy nagyon nagy hibájuk: nem becsülték a polgári értékeket. Maguknak például az volt az értelmiségi, aki íróasztal mögött ült. Pedig az értelmiségi mibenlétet nem az íróasztal határozza meg, hanem az értelem. Hiába van valakinek egyeteme, ha egyébként hülye a szakmájához, nekem az nem értelmiségi. Viszont én értelmiséginek tartom azt az utcaseprőt, aki tisztességes, művelt, pontos, érti a munkáját. Na, sokat beszéltem már. Örülök, hogy eljött.
 
- Szívesen jöttem, azt hiszem, amiről itt beszélgettünk, az már történelem. Ha úgy gondolja, máskor is beszélgethetünk.
 
- Rendben. Viszontlátásra!
 
- Viszontlátásra!

Vissza a tetejére