Január vége volt, havas, havas esős, nyirkos hideg, épp olyan, mint amikor egy évvel később februárban elment mindörökre. Díjat vittünk neki hárman, profán háromkirályok, a TEKINTET című kulturális szemle alkotói díját: egy bekeretezett, okleveles művészi fotót, egy üveg márkás vörös bort és ötezer forint árva nettóját átvételi elismervénnyel.

 

Előtte levelezőlapokon, ritka telefonálásokkor türelmetlenül, szemrehányóan írta és mondta: látogassam, látogassuk meg. Ő nem jöhet, nem tud jönni, beteg, halálos beteg, nekünk meg semmibe sem kerül, üljünk autóba, vonatra, menjünk.

 

Nem volt telefonja, fölhívni nem lehetett, visszahívni is csak akkor, ha egyeztetett időben telefonos helyen volt - gyarló emlékezetem szerint a lakásától néhány tíz méterre levő hírneves cukrászdában. A leveleit és nyílt levelezőlapjait is egy idő után a Lány, gondozó őrangyala írta diktálás nyomán, ő csak aláírta egyre görcsösebb, szétesőbb betűkkel.

 

Egy órányit késtünk: Budapestről Gyuláig január végi havas esőben ez talán megbocsátható.

 

Ő nem bocsátotta meg. Derűsen, ahogyan messzi látogatóktól ildomos, kopogtatva nyitottunk a lakásba: nem jött elénk, senki sem jött elénk, azt hittük, üres, magára hagyott a sivár, szegényesnek ható, didergetően hűvös otthon, hangosan köszöntünk a kongó falak között, amire rekedtes, dühös hangon ordítani kezdett bentről, hogy hol a fészkes fenében voltatok eddig, két órája várok, mit képzeltek ti!

 

Ült a kis szobában az asztalka mögött, mint akit odaültettek, sötét öltönyben, mellényben, zakója szivarzsebében díszzsebkendővel, befűzetlen cipőben.

Nem érdekelték a magyarázkodások, a körülményekre való hivatkozások. Én itt várok már mióta, harsogta indulatosan, és köhögési roham tudta csak csillapítani. Nem csupán megszeppentünk, de Bor Ambrus hasonló, elfojtott indulattal meg is sértődött. Ne kiabálj, jöttünk, érted jöttünk, itt vagyunk, végigbumliztuk ebben a kietlen, randa időben a fél országot miattad. A kínos feszültség tétován megdermedt, esetlenül átadtuk a bekeretezett, okleveles művészi fotót, az üveg márkás vörös bort, a borítékba számolt nettó forintokat és a csokor virágot, amit már Gyulán vettünk - ez is késésünk oka volt, mert virágos boltot kerestünk. Simonyi Imre mogorván, nehézkesen állt, tegyétek le, mutatott az ajándékokra, a virágnak kerítsetek a konyhában valami edényt, közben a fényképek készültek, arcán engedett, enyhült a dühösség ránc-drótfonata, köszönöm, motyogta mosolytalanul, aztán kezet fogtunk, ahogyan gratulációkor illő a fényképezéshez, üljetek le, arcán végigvonaglottak hasító fájdalmak, ha megengeditek, én leveszem a cipőm és a zakóm, mondta, annyira fáj, kérdezte együttérzően Bor Ambrus, rettenetesen, üvölteni tudnék a fájdalomtól, válaszolta nyögve Simonyi Imre, és levette a díszzsebkendős sötét zakóját, s az asztalban, székben megtámaszkodva, kínlódva kibújtatta lábait a cipőből, kávét, kávés poharakat találtok a konyhában, a Lány mindent előkészített.

A Lány a gondoskodó őrangyal volt.

 

Majd ő is jön, most dolga van, mondta Simonyi Imre, és leült, mintha trónra ülne megfáradt királyként.

 

Hűvös volt, téli kabátjainkat levetettük ugyan, de nem melegünkben. A szemközti nagyobb szoba szinte üresen tátongott. Kiszolgáltuk magunkat kávéval, rágyújtottunk, beszélgetni kezdtünk. Simonyi Imre szidta a világot, a politikát, a kórházat, az orvosokat, a várost, a városi vezetést, fehér glasszékesztyűt mutatott, azt húzta föl, hogy ne kelljen árulóvá válnia, amikor kezet volt muszáj fognia az érdemtelenekkel a díszpolgári kitüntetésekor, így mégsem fogtam kezet, értitek, mert kesztyűben, ugye, jól megaláztam őket, nevetett füstfátyolos hangon, aztán legyintett, hogy nem érdekli semmi sem, már semmi sem, hogy elég volt, hogy ez meg az a költő miket írt ekkor meg akkor, és most ebben az új demokráciában fölmászott az uborkafára, őt meg le se szarják, pedig ő mindig egyenes volt, mindenkor, ő nem engedett soha sem Máraiból, sem Németh Lászlóból, sem József Attilából, sem Krúdyból. Ez a hála ettől a moslék országtól, és ócsárolta a fejedelemmé avanzsált költőpolitikust, városának vezetőit, csak bennünket nem ócsárolt. Bor Ambrus vitatkozni próbált vele, dörmögve, ingerülten próbálta csillapítani Simonyi Imrét, hogy ez az új rendszer mégis jobb és igazságosabb, mint ami korábban évtizedekig volt, de Simonyi Imre legyintett, kár, hogy elégtek Márai nekem küldött levelei, mondta, s egy összekészített füzetféléből papírpernyefoszlányokat emelt ki reszkető kézzel, remegő ujjai közt cigarettával, engem ezek igazolnak, mert nekem akkor is írt Márai, és újra csak legyintett.

 

Értelmét vesztette a politizálás. Nekem akkora honvágyam volt mindig is, hogy el se mentem innen, mert ez az én hazám, pedig nem érdemelte meg tőlem ezt a hűséget, mint Jeremiás próféta, úgy mondta, de csendes beletörődéssel, átkok felhangja nélkül, hiszen tudtuk mindannyian, mást se írt jószerivel, mint fájdalmas szerelmi vallomásokat a letűnt idők fájdalmas szépségeiről, a ringyó-anya szülőhazáról és történelemről, a kacér és szeplőtelen városról, a hervatagon tündöklő, szubrett és díva Gyuláról. Mondta, igyunk még kávét.

 

Aztán dünnyögős, nyögős párbeszédlicitálás következett: Simonyi Imre litániásan részletezte kibírhatatlan fájdalmait, Bor Ambrus tromfolt rá, hogy neki is, sőt, neki jobban, mire Simonyi jajdulva kihúzta az asztal alól a lábát, fölhúzta lábaszárán a nadrágot s mutatta, ezt nézd meg, látod, és Bor Ambrus is fölhúzta a nadrágjának a szárát: tessék, nekem randább, és úgy hasogat néha, hogy üvölteni tudnék, mire Simonyi: azt akarják, hogy feküdjek be a kórházba, ezt ni, soha, mind sarlatán, engem ugyan ne kínozzanak, Bor Ambrus bólogatott és hitetlenkedett: érszűkület, nekünk ez jutott, Imre, ez a kitüntetésünk. Simonyi Imre füstgomolyogva fölnevetett, nyírott szakállán mint olvadó jégvirág csillogott az ablakon beszűrődő kora délutáni napmocsaras fény.

Megjött a Lány, bemutatkoztunk, Simonyi Imre parancsolta, főzzön még kávét, mi szabadkoztunk, nem kérünk, elég volt, lassan megyünk is. Simonyi marasztalt, minek és hova mennénk, de azt is mondta, le kell dőlnie, ugye megértjük, annyira fáj a lába, és könyökölve ledőlt a díványon.

 

Még beszélgettünk megcsöndesedve keveset, talán az időjárásról, talán a semmiről.

 

Végül fölcihelődtünk, hogy mégis megyünk, a Lány kikísér benneteket, mondta Simonyi Imre, és ő is fölegyenesedett féligfektéből, majd kapaszkodva, vibráló fájdalommal az arcán, fogát vicsorítva hangtalanul fölállt, nem engedte, hogy segítsünk neki. Nem köszönök semmit, ti se köszönjetek semmit, megtettük, amit tehettünk ennek a nyomorult hazának, a cukrászdába menjetek be, műemlék, nézzétek meg a várost. Bor Ambrussal megcsókolták egymást, élj boldogul, szerbusz, mondta Simonyinak Ambrus, ölellek, mondta Simonyi Bor Ambrusnak.

 

Aztán elment Simonyi Imre, és elment Bor Ambrus is - mindörökre.