(Torkolat, irodalmi antológia, Szolnok, 2000)

Amikor a hetvenes években országszerte egyre sűrűbben jelentek meg szépirodalmi antológiák, sokan fanyalogtak a szakmában: dilettánsok, amatőrök sereglését emlegették.

Voltak ilyenek is, amiként minden korban akadnak, de korántsem ez volt a lényeg. Az antológiáknak, a fiatalabb évjáratúak szárnypróbálgatásainak, a különböző nemzedékek együttes jelentkezésének - eltekintve most a reprezentatív kiadványoktól - legalább két fő haszna mindig volt. Az egyik az utánpótlás biztosítása. A tehetségek kiválasztódását semmilyen területen nem lehet pusztán laboratóriumi körülményekre hagyni, szükség van a futballpályákra, a tanulmányi versenyekre, a képzőművészeti kiállításokra, az antológiákra. S természetesen az önálló kötetekre is. A másik lényeges feladat egy-egy régió, kisebb közösség felmutatása. A világirodalmon belül a magyar, sajnos, csak kuriózumszerű színfolt a nem magyarok számára, de nekünk ez a legfontosabb. A magyar irodalmon belül egy-egy kisebb régió, megye, tájegység kultúrája, irodalma ugyan szintén csak részecskéje a nagyobb egésznek, mégis, az egy nyelven túl is elszakíthatatlan kapcsok kötnek hozzá. Lehet Magyarországot teljes egészében szeretni, mégis bizonyára mindenkinek vannak kedvesebb helyei, tájai. Lehet az egész magyar irodalmat becsülni, mégis sok embernek vannak olyan kedves alkotói, művei, amelyek nem tartoznak a „legnagyobb” klasszikusok közé, ámde értékek, s egy-egy személy számára nagyon sokat jelentenek. Az irodalom nem csupán remekművek összessége: a tisztességes mestermunka eredményét itt is illik számon tartani, s érdemes is. Mint a zenei életben, itt is szükség van a „zenekarra” is: nem csak szólistákból áll a világ.

S a hetvenes évektől kezdődően az irodalmi antológiáknak lehetett s volt is még egy szerepe. Ma már köztudottnak tekinthető, hogy 1948, a fordulat éve után a polgári életben kialakult önszerveződő kisközösségeket, egyleteket, önképzőköröket felszámolták, működésüket gátolták. Az irodalmi életet is teljesen központosították, csak állami kiadóknál lehetett megjelenni. Még az 1960-as évek második felében is abszurd ötletnek számított az, hogy néhány fiatal költő saját antológiát szándékozott megjelentetni. A Kilencek ez irányú törekvése több éves küzdelem után sikerülhetett csak: az Elérhetetlen föld 1969 karácsonyára jelenhetett meg, még szoros kivételként. A hetvenes évektől megjelenő városi, megyei antológiák, igaz, hogy az állami hivatalok, a KISZ-bizottságok védőszárnyai alatt s korlátozottan, de mégis lehetővé tették, hogy bizonyos mérvű önszerveződés megindulhasson. Ennek lett aztán következménye a Mozgó Világ c. folyóirat, a fiatal írók József Attila Köre, amelyek aztán egyre inkább próbálták magukat függetleníteni az országos hatalmi központoktól. Ha talán szerény mértékben is, de ezek az egykori antológiák az 1990-es társadalmi változások előhírnökei voltak, mégiscsak felkészítettek az akkor még elképzelhetetlenre.

Ez az utóbbi, irodalompolitikai szerep ma már nemigen lehet feladata egy régió antológiájának, de annál fontosabb az, ami e mögött is ott volt: a helyi közösség szerveződése. Nyilván ezt is szem előtt tartotta Szolnok város önkormányzata, amikor elhatározta, hogy Szolnoki Téka címmel könyvsorozatot indít, s ennek első darabjaként a városban élő, a városhoz szorosabb szálakkal kötődő írók antológiáját adja ki. Így jelenhetett meg a Torkolat Jenei Gyula és P. Nagy István szerkesztésében, velük együtt összesen tizenegy szerzőt mutatva be. Nagyobb részükkel az irodalmi élet átlagos ismerője már korábban is találkozhatott, hiszen a legfiatalabbat kivéve mindegyiküknek megjelent már egy vagy több kötete, némelyiküknek éppen a közelmúltban. „Szolnokiak” tehát, s ugyanakkor a magyar irodalom képviselői. Szolnoknak - a városnak, a megyének - nincsenek túl gazdag irodalmi hagyományai, nincs bölcsészkara, tanárképző főiskolája, így arra csak hosszabb távon számíthat, hogy országos értelemben is irodalmi központtá válhat. A rendszeres könyvkiadás és a jó - az egyre jobb – folyóirat ehhez elengedhetetlen előfeltétel. Ha az utóbbi évtizedek miskolci, kecskeméti vagy székesfehérvári történéseire gondolunk, belátható, hogy bármely megyeszékhelyen

megteremthető az igényes és folyamatos irodalmi élet.

Az új szolnoki antológia önmagában is tanúsíthatja, hogy a város jó úton jár, s nem csak a szándék nemes, hanem a tehetségek is adottak. Ezzel az antológiával sehol sem kellene szégyenkezni. Igaz, a cím kissé előreszalad: az Ady-féle, az Értől az Óceánig tartó úton a torkolat, azaz az Óceán még távol van, de ha ez igénybejelentés, akkor nem kifogásolható.

A szerzők három nemzedéket képviselnek. Négyen hatvan év körüliek (Bistey András, Iluh István, Molnár H. Lajos, Rékasy Ildikó). Hárman negyven felé járnak (Jenei Gyula, P. Nagy István, Seprősi-Czárán György). Ugyancsak négyen pedig huszonévesek (Benedek Szabolcs, Haklik Norbert, Lázár Balázs, Mrena Julianna). Egészséges arányú a nemzedéki korfa, magas színvonalú az „utánpótlás”. Talán csak az elszomorító, hogy ketten is áttelepülni kényszerültek: Molnár H. Lajos Erdélyből, P. Nagy István a Vajdaságból. Ám ami ott veszteség, az itt az antológiát gazdagító nyereség.

A kortárs irodalmi antológiáknak, főleg a regionálisaknak legáltalánosabb gondja a prózaanyag szegényessége szokott lenni. A Torkolat olvasói aligha panaszkodhatnak: óvatosan fogalmazva is egyenrangúnak nevezhető a lírai és az epikai anyag. Az előbbit hat, az utóbbit öt szerző képviseli.

Bistey András lassan már ős-szolnokinak számít, fél tucatnyi prózakötete folyamatos és egyenletes színvonalú munka eredménye. Itt közölt két elbeszélése az utóbbi években ismét föltámadni látszó tárcanovella mai változatára lehetne példa. A mai életből ellesett jelenetek, típusok, konfliktusok is bőséges példatárat kínálhatnak, tanúsítva, hogy minden műfaj megtölthető élettel.

Molnár H. Lajos egy regényrészletet publikál. A történet feltehetően önéletrajzi jellegű: egy erdélyi városba, Marosvásárhelyre beköltöznek a csak románul tudó milicisták. Kezdeti tétovaságuk, majd fokozatos magukra találásuk rajzát számos elem hitelesíti, s jól fejezi ki a részlet azt a tapasztalatot, amit az egész regény alighanem még árnyaltabban fog közvetíteni: a beköltözők felemelkedésével párhuzamosan az őslakók sorsa szélsebesen vált egyre reménytelenebbé.

Seprősi-Czárán György egy-két oldalas kisprózákat közöl. Valahol a líra, a filozofikus kisesszé és az epika határvidékén található e műfaj, vagyis a legnehezebbek közé tartozik. Érettséget, igen nagy pontosságot követel meg nyelvi szinten is. Egyelőre inkább kísérleteknek érzem ezeket az írásokat egy rokonszenves törekvést próbálgató műhelyben.

A két huszonéves prózaíró közül Benedek Szabolcs az idősebb. Most jelent meg a harmadik kötete. Két elbeszélést és egy „útinaplót” olvashatunk most tőle. A Tatjana E-mailje Anyeginhoz már címével felkelti a figyelmet. A jelenkor Anyeginje nőket futtat, velük kereskedik, Tatjánát egy magyarországi lokálba - nyilvánosházba - hozza el, adja el. A lány innen írja levelét. Az ötlet elsőrangú, a kidolgozása is ígéretes. Azért fogalmazok így, mert a Tanulmányút esetében inkább egy elrontott ötletről vagy emlékről beszélhet a kritikus olvasó: nem sikerül feszültséget kelteni. A szerzőnek mintha túl könnyen menne az írás, mintha nem eléggé érezné még, hogy minden bekezdésért, minden mondatért keményen meg kell küzdeni. A posztmodern prózaíró szerette hangoztatni, hogy a nyelv minden, a nyelven kívül nincs semmi „valóság” az irodalomban. Úgy látszik, hogy a huszonévesek egyre kevésbé akarnak posztmodernné válni, visszatérnek a hagyományosabb történetmondáshoz, de jó volna, ha a nyelvi igényességről, kidolgozottságról nem mondanának le.

A mindössze huszonnégy éves Haklik Norbert elbeszélésével kapcsolatban indokolatlan efféle aggodalom. A radlavenici könnyező Mária története nemcsak az antológia legjobb elbeszélése, de a „legigényesebb” mai antológia is örömmel közölhetné. A szerző született elbeszélő-mesemondó, a homéroszi fajtából. Története realista mítosz, itt játszódik a szomszédunkban, de játszódhatna akárhol, történhetne évszázadokkal ezelőtt is és néhány esztendeje is. Rólunk szól, emberekről, akiken ott a Káin-bélyeg és akik Ábel-áldozatok, megváltottak és megválthatatlanok. Céltudatos cselekményvezetés, hiteles jellemformálás, reális és mítoszi pontos egymáshoz illesztése, és mindehhez szervesen illő nyelvi megformálás jellemzi az elbeszélést.

A lírikusok közül Iluh István a rangidős, ő is ős-szolnoki. Hosszú munkás évek tapasztalataival jelentkezett annak idején verseivel, amelyeknek mostani, húsz darabos válogatása mintegy keresztmetszetet is ad törekvéseiről. Váci Mihály s talán még inkább Ladányi Mihály említhető hajdani mesterekként, s az ő érzelmességük, illetve ironikusan lázadó magatartásuk nélkül, csöndesebben, elégikusabban, szikárabban, a földközeli kisvilágban mindvégig bennmaradva szólalnak meg ezek a szövegek, amelyek részben már történelmivé vált évtizedek szociológiai dokumentumai is.

Rékasy Ildikó nyugdíjas könyvtárosként vált újonc költővé. Nem tudható, melyik munkája mikor keletkezett, bár mind érett kori alkotásnak mutatkozik. „Konzervatív” lírai eszmények jegyében dolgozik, némelyik verse mintha egy múlt századi remekmű pontos e századi magyar fordítása lenne, ugyanakkor kezdi „megkedvelni lassan / e mai furcsa versszokást: / e némiképp dallamosabb / prózában művelt, csattanóra / kihegyezett és bizarr ötletekkel / tűzdelt, laza beszédet.” Csak látszólag amatőr, hiszen igazi verstudó ember, s így 2000 táján ódonságának is varázsa van. A Kedvenc képem például bárhol megállja a helyét.

P. Nagy István az antológia legérettebb költője. Kényszerűségből kellett kétlelkűvé válnia, szülőföldje és mai otthona nem földrajzi értelemben van messzire egymástól. Mint négysorosa, A hely grammatikája megfogalmazza: „A hely, amely megfelel - / az a megfelelő hely. / Értelmezőjével, minőségével / együtt veszítetted el.” Számára a jeles költői példa - érthetően - Tolnai Ottó. Hozzá hasonlóan viaskodik ő is a vajdasági létezés különös abszurditásával. Elsősorban az imént emlegetett dallamosabb prózájú laza beszédet műveli, számára ez igazán testhezálló, ön- és korkifejező. Olyan, mint a többi ember a Kiűzetés után: „védtelen” és „sebezhető”.

Jenei Gyula verseiben a legnagyobb létélmény az idő múlása, az ifjúkor végleges lezárulása. Szinte meglepi őt, hogy a harmincas életévek mennyire más horizontúak, s mennyire másnak mutatják a megélhető jövőt, mint a huszasok. Egy természetes, de az ember számára nehezen elfogadható életfordulatot kell a maga valóságában felmutatnia egy olyan életkorban, amelyben az ember még nem szokott ehhez hozzá, a személyiség szereti magát halhatatlannak képzelni. Hol az apró részletekben sikerül ezt megragadnia, mint a Kikopnak az ízek kamra-leltárában, hol a tenger-képzet sokoldalú kiaknázásával a négyrészes Palackpostákban. Költői világképe mozgásban van, akár a személyiség, s ezt találóan így fejezi ki: „arcaim közül kiválasztok egyet / s mint saját tévedésemet mutatom / hogy lássad / olyan is lehettem volna” (Majd megérkezel).

Lázár Balázsnak most jelent meg első verseskönyve is. Tehetsége vitathatatlan, de még forrongó. Kifejezetten intellektuális alkatnak mutatkozik, filozofikus válaszokat keres. A Konkluzió egyelőre ennyi: „Jelenlétem nem érvényes. / Rejtőzködöm formára várva / az akármilyenség lárvájában.” Mindezt ugyan egy „színész” jelenti ki, ám a költői mű is, s bizonyos értelemben minden emberi élet is szerepjátszás. Esztétikai értelemben a keresés és az érlelődés kora a huszonéves költő léte. Lehet, hogy mint felismerhető mestere, Bertók László, ő is későn fog „megérkezni”, de erre jó esélye van.

Egyértelműen tehetséges a mindössze huszonegy esztendős Mrena Julianna is. Ő szerepel a legkevesebb, mindössze hat verssel, de ennyi is bizonyít: igazi lírai alkat, kicsit virágénekes, kicsit tündéries, kicsit boszorkányos: „Gitárszó, hegedűszó. Közel-távol senki / nincs már, csak egy borjúnagy / tücsök, táncra kér, nemet intek, / talpamat fű csiklandja, és már / szaladok -” (Két hold 2.)

Legegyértelműbben éppen ezek a versek - és Haklik Norbert elbeszélése bizonyíthatja ebben az antológiában, hogy az irodalom „ősi” formái és funkciói nem haltak meg véglegesen a posztmodernnel, hanem annak elcsöndesedésével párhuzamosan újra feltámadnak, megújulnak az örök visszatérés szellemében.