Latinóra


Apám szerette a sebességet, azért nem akart autót venni. Motorral robogtunk át a hegyen, amerre a szánok járnak télen, mert arra a legrövidebb az út. Sűrű sárga porfelhő eredt a nyomunkba, ahogy haladtunk a löszbe vájt szurdokban. Római pénzeket találtak egy vízmosásban a hegy túloldalán, azért kellett odasietnünk, nehogy valaki megelőzzön bennünket. Apám szerint igazi ritkaságnak számítottak a kétalakos ezüstök. Pedig inkább elvékonyodott alátétekre emlékeztettek, alig kivehető betűkkel és számjelekkel az egyik oldalukon. Apám felvilágosított, hogy nem az idő rágta a szélüket rojtosra, hanem ilyen volt a pénzverde, és ha fogkrémmel megtisztítja őket, akkor újra ragyognak, az utolsó római katona sem fényesítené jobban. Csak az alku volt hátra, és én tudtam előre, otthon megint családi veszekedésbe fullad a gyűjtemény szellemi értéke körüli érvelés. Anyám költséges és káros szenvedélynek tartotta a régi pénzek gyűjtését.
Apámban pedig túltengett a szakmai ártalom, talán éppen a megszállottsága miatt lett földrajz–történelem szakos tanár, hogy utánajárjon családi legendáknak, melyek addig csak szájhagyomány útján öröklődtek. Vörösmarton a várhegyi szőlőnk telepítésekor a nagyapám több jellegzetes római téglát talált. A lösz, a sárga föld egy hajdanvolt aranykor jelképének számított, ahol a legjobb bor terem, melyet ugyanezen a helyen kóstolgattak a németek, az oroszok, a magyarok, a partizánok, és mind nagyon dicsérték. Sokszor ismételtették velem a hegyoldalba vájt hosszú pincében a félrészegek patetikus túlzásával egészen kis koromtól kezdve, hogy én vagyok sorrendben az ötödik, akit a családban ugyanígy hívnak, mintha legalábbis fejedelmek hosszú sorának utódja lennék, pedig csak egy legendát örököltem. Apám levéltárakban és dohos anyakönyvekben búvárkodott, hogy a nyomára jusson a hiteles adatoknak. Szekrényében egy zárható részt tartott fenn magának, mintha aranyat rejtegetne, pedig csak fénymásolatokat és feljegyzéseket őriztek az irattartói. Szívós kutakodásával igazolta, ami nemzedékeken át tényként hagyományozódott nálunk Vörösmarton: ez pedig a római származás. Az impérium széthullása után a császárok a légiók katonáit meghagyták továbbra is azokon a területeken, ahol szolgálati idejüket töltötték. Nevük felbukkan családnévként a századokkal későbbi adóösszeírásokban is, különösen a törökök voltak alaposak abban, hogy éppen ezen a vidéken részletes jegyzékeket állítsanak össze a lakosságról. Minden családot egyetlen névvel és a létszámmal jegyeztek, és még C-vel írtak bennünket, heten voltunk akkor Vörösmarton, gyerekek és felnőttek összesen.
A rómaiaknak saját névrendszerük volt: használtak nemzetségnevet és személynevet, de nem beszélhetünk mai értelemben vett családnevekről, magyarázta apám, mintha ezt egyből értenem kellett volna, és mivel nem voltak tapasztalataim más apukákkal, nem tudtam értékelni, milyen nagyszerű volt ő, hogy tudta a tudományok alapelveit, és hogy meg tudta értetni velem azokat, láttatva, hogy mi van mögöttük, és miért érdemes foglalkozni velük, nem is firtattam, honnan tud ennyi mindent, gondoltam, az apukák már csak ilyenek.
Egyéves voltam, amikor apám a tizennyolc kilométerre fekvő Laskón kapott tanári állást, és ez a téma még rendszeresebben merült fel, hiszen a rómaiság ott dobogott naponta a fülünk hallatára, apám szakmunkákat publikált a rómaiak Dráva menti életéről, az eszéki múzeum meglehetősen gazdag tárgyi emlékekkel rendelkezett. Folyton azon zsörtölődött, hogy tanulmányai során sohasem volt alkalma arra, hogy latinul megtanuljon, a mi anyanyelvünkön, ahogy számtalanszor mondta. Hiába lapozgatta a grammatikakönyvet, akkor már nem volt türelme hozzá, hogy a nyelvet legalább kutatói szinten elsajátítsa, és hajdani dokumentumokat eredetiben tanulmányozhasson. Így egy eszéki régész fordította le neki a Notitia Dignitatumnak azt a részét, amelynek topográfiai tekintetben a legnagyobb hasznát vette, mert az auxiliariusok közül a lovascsapatokat földrajzi sorrendben tekinti át, és apám itt akadt ősapánk nyomára. De majd én megtanulok latinul, mutatott rám, és végigjárom azt az utat, amit neki nem sikerült, folyton ezt ismételgette az íróasztala körül keringve, melyen ebéd után mindig egy domborzati térképet tanulmányozott, úgy csapongott a Római Birodalom határai körül, mint egy esetlen, óriás rovar a lámpa fényében, mint akinek az a küldetése, hogy felderítse eredetünket; ezért döntött úgy, hogy a pécsi gimnázium lesz a legjobb hely, ahol a tanulmányaimat folytathatnám. 
A kutatásai rendszerint olyankor vettek újabb lendületet, amikor a téli tanítási szünet idejére a történelem és földrajz szakos általános iskolai tanárokat kéthetes kötelező kurzusok végighallgatására hívták be Eszékre. Gyerekfejjel is megértettem, hogy a Belgrádból érkezett előadók korántsem a régmúltról, hanem inkább a jelenről értekeztek. Ezt követően apám hosszú, szótlan délutánokra a jegyzeteibe temetkezett otthon, mintha igazolnia kellene önmagát, és menekülnie kellene, legalább időben lehetőleg minél messzebbre, erre emlékeztette támpontként a házunk fölé magasodó református templom, melyet az egykori castellum alapjaira emeltek, átalakították az építészek, ahogyan a szabók a régi ruhákat. Egy mediterrán jellegű kőív díszítette a templom hátsó bejáratát, egy Diocletianus idejéből származó tiszti eskükövet pedig a falba építettek. Apám az után nyomozott, hogy a birodalom bukása után miért őriztek meg babonásan minden emléket, ellentétben a limes más vidékeivel, ahol az alapokat zömmel széthordták, a temetőket felszámolták, a Drávaszögben viszont évezredre visszanyúló legendáját őrizték a rómaiaknak, és itt maradt fenn a legtöbb tárgyi és szellemi emlék. A templom környékén, a dörömbön néhány ásónyom után rendszerint csontok és fegyvermaradványok kerültek elő, még az én gyerekkoromban is folyton beomlott valahol a katakomba egy-egy szakasza, amelyek úgy kúsztak szét az erődítmény alatt, ahogyan a vakondok várfolyosói, valószínűleg sugárirányban, de sohasem derítették fel a régészek, valójában milyen elv szerint kapcsolódtak össze a folyosók. Annyi azonban bizonyos volt, hogy a déli Holt-Dunára és az északi mezőségre vezettek kijáratok.
Laskón minden gyerek tudta, hogy az utolsó római katonát a katakombákban hagyták az elvonuló lovasseregek, az életéért könyörgött, és megkegyelmeztek neki, különben árulásért felnégyelték volna, mert miatta esett el a helybeli véderőd. Azzal büntették, hogy az ingével az aranyakat fényesítse, amíg csapataik vissza nem térnek, akár az idők végezetéig. Bármilyen meseszerűnek tartottam is az utolsó római katona történetét, mégis elképzeltem, ahogyan ott ül a vaspántos ládán a mélyben, és egykedvűen fényesíti a császár Konstantinápolyban vert aranyait, mert addig tart a birodalom dicsősége, amíg keze nyomán fényesednek, amíg ingének utolsó darabja szét nem foszlik; akkor természetesen azt gondoltam, hogy az a Dalmáciából származó lovas katona még mindig él, hiába rakódott rá vastagon a sárga lösz, kitart a saját hite mellett, csak a hívó szóra vár, ahogyan Arthur király az ifjúság szigetén, hátha még egyszer szükség lesz rá; és álltam csendben a vízmosás felett, hátha meghallom, ahogy az esőcseppek visszhangjaival monoton jeleket ad a mélységből. De hiába találnánk rá, hiába mosdatnánk meg, és mesélnénk neki végig, mi történt azóta, egy szavunkat sem értené, mert az ő nyelve azóta elfogyott. Aztán arra gondoltam évekkel később, ha a partoldalban felhőszakadáskor ismét megnyílik a járat, talán le lehetne menni, és akkor rátalálhatnék a csontvázára, a hűség és szolgálat mintaképe lenne, akire nem létező hazája is büszke. Ilyennek képzeltem a mi ősapánkat, aki makacsul gondoskodott róla, hogy nevét és származását ne temesse be örökre a sárga lösz.
Apám íratott a neves pécsi gimnáziumba, mert felmenőink, a család férfi tagjai a Monarchia idején mindannyian ebben a közeli városban tanultak, hiszen közigazgatásunk székhelye volt. 
Latintanárnőnk az első órán azzal próbálta közelebb hozni a nyelvet, hogy először máig élő szólásokat gyűjtetett, persze hamarosan felfedeztük az Idegen szavak szótárát mint forrásművet, aztán olyan klasszikusok szövegeit fordítottuk, akiket még nem fordítottak le. Különösen a sikamlósabb szövegek jelentettek pirulós élvezeteket fordítás közben, irodalomról lévén szó, nem vonatkozott rájuk a „csak tizennyolc éven felülieknek” embargója. A római történelem válságai, győzelmei és szakadásai akárha a vízmosásból szálltak volna fel: in tanto discrimine, és a városok városának társadalmi életébe ezeken a szavakon keresztül próbáltam bepillantást nyerni: implere ollam denariorum, amelyeket imigyen plántáltam a magam nyelvére zengzetesen: megtölteni egy fazekat dinárokkal. A második év végéig eljutottunk odáig, hogy átültettünk egy magyar népdalt és a két nyelv hasonlóságát érzékeltetve egy olasz slágert is, aztán elénekeltük latinul, még a rímekre is ügyeltünk: Vinum rubrum bibi nocte, angela, stella et... valahogy így kezdődött a ,,vörös bort ittam az este”.
Sajnos a tanárnő szülési szabadságra ment, mi pedig választhattunk, hogy harmadiktól Tantinál folytatjuk-e a latint, és tanuljuk érettségiig, vagy a vas-fémes csapathoz csatlakozunk, és leköltözünk az alvilágnak nevezett alagsori pinceműhelybe könyvespolcot és virágállványt hegeszteni. Természetesen kötelességemnek éreztem, hogy a kisebb létszámú, jó előmenetelűnek számító csapathoz csatlakozzam, hiszen büszke származásom is erre kötelezett, amit akkor még mindig nagyon komolyan vettem.
Szeptemberben az első órákon kiderült, hogy Tanti tolmácsolásában a latin valóban halott nyelv, ennél ridegebb nem is lehetne, semmi dalolás borról és szerelemről, hanem csupa categoricus imperativus, csupa megoldandó táblázat és leosztályozandó házi feladat. A tanárnő folyamatosan ismerkedett a csoporttal, meglehetősen szeszélyesen, aznapi hangulatától függően mindenkitől azt kérdezte, ami éppen eszébe jutott, hogy kik a szülei, vagy hogy kinek mennyi a testsúlya, aminek a lányok egyáltalán nem örültek, tucatnyian voltunk mindössze, hamar sorra kerültem, mindjárt a harmadik latinórán, beatleses fekete garbót húztam aznap a kék egyenköpeny alá, melynek mellső zsebén ott aranylott az intézmény címere, tényleg semmi különös, említésre sem érdemes, mégis éppen ebbe kötött bele.
Nahát, éppen úgy nézel ki, mint egy kispap, te mindig így öltözködsz?
Nem is tudtam, hamarjában mit válaszoljak erre a furcsa artikulációval kísért kérdésre. A fekete nem piszkolódik olyan könnyen, motyogtam.
Te vagy a jugó gyerek, ugye? Pontosabban honnan jöttél?
Ez a kérdés jó szolgálatot tett, úgy éreztem magam, mint amikor áramszünet után újra fénybe borulnak a tárgyak, és kényszerű sötétségükből előbújva létezésük új dimenziókat nyer, ott lesznek a szem előtt az elfelejtettek is, most ezzel a hirtelen nyert erővel felhozhatnám a római katona történetét a mélyből, át tudnám adni a többieknek azt az érzést, amit csak régen élhettek át, amikor még hittek a mesékben, talán odafigyelnének rám, bizonyíthatnék valamit abból, hogy hozhattam én is magammal kincseket, csak sohasem volt eddig alkalmam, hogy eléjük tárjam, most éppen arra kérdeztek rá, ami régen kikívánkozott belőlem, egészen felvillanyozódtam:
Laskói vagyok, a rómaiak Albanónak nevezték el, mert az első telepesek a Róma melletti albanói hegyek közül érkeztek, ugyanabban az időben, amikor Pécs már Sopianae volt, próbáltam a beszélgetést a számomra megfelelőbb mederbe terelni, de nem sikerült meghatnom. Gyorsan a szavamba vágott:
És milyen gyakran jársz haza?
Mondtam, hogy általában havonta, ami szemlátomást nagyon meglepte. Közelebb lépett a padhoz, ahol ültem, hogy alaposan szemügyre vegyen. Akkor már láttam rajta, hogy mennyire élvezi, hogy azt tesz, amit akar, és minden el lesz úgyis felejtve. A megkeseredettséget is éreztem rajta, hogy milyen szívesen utazna ő is Jugóba, mint ez a gyerek, akit alaposan szemügyre kellett vennie, talán még a szagomat is érezni akarta.
Akkor magadnak kell mosnod is a kollégiumban, nem?
Hát, részben igen, habogtam kényszeredetten.
Csak nem szállítod állandóan a szennyes ingeidet, alsóneműdet meg a zoknijaidat át a határon?
Előfordul.
Mit szólnak hozzá a vámosok? Nem fordul fel a gyomruk, ha kinyitják a bőröndöt?
Kénytelen vagyok...
Miért, a kollégiumban lusta vagy kimosni a holmidat?
Kész cirkusz lenne, ha annyian...
Hányan vagytok egy szobában?
Ekkor már gyöngyözött a homlokomon az izzadság, nem állt módomban figyelmeztetni, hogy felettébb kínos erről beszélnem az osztálytársaim előtt, akik szinte kizárólag jómódú polgári családok sarjai, hiszen a miénk számított a város legelitebb gimnáziumának, és kárörvendő érdeklődéssel figyelték a közöttünk zajló párbeszédet, tekintetük a tanárnő megemelt orra és az én leszegett tekintetem között ingázott. A torkomban volt, de nem tudtam kimondani.
Még nem számoltad meg, kérdezett rá némi hatásszünet után.
Válaszolnom kötelező volt, felfogtam, mintha egy külföldi kihallgatása folyna.
Tizennyolcan.
Valaki az okádás hangjait szimulálta mögöttem. Egészen addig fogalmuk sem volt arról, hogy a szomszédos fiúkollégiumban milyen körülmények között élünk, mit adnak táplálék gyanánt, milyen matracokon alszunk, hogyan bánnak velünk, mert erről a saját érdekünkben sohasem beszéltünk; a bőrünkön éreztük, hogy kamasztársaink a fizikai és szellemi kegyetlenkedésben képesek a felnőtteken is túltenni mindkét intézményben; ráadásul a pécsiek különösen hajlamosak voltak arra, hogy a vidékieket és a kollégistákat lesajnálják, és ha az előítéleteikhez még egy tanár is adalékokkal szolgált, akkor azokon az órákon egyszeriben legitimitást nyert a kiközösítő kasztrendszer.
Mondtam neki, hogy tizennyolc embernek nincs lehetősége arra, hogy egyszerre mosson, teregessen, vasaljon, mert egyszerűen nincs hol, ott csak az emeletes vaságyak férnek el, és mi nem változtathatunk a feltételeken.
Micsoda disznóól lehet ott, állapította meg, majd visszasétált a tanári asztalhoz, cipősarkának koppanásai egymás után úgy szóltak a parketten, mintha szögeket ütöttek volna a fejembe, elhangzott szavainak visszhangjai voltak, és minél tovább tartott a csend, annál mélyebben vésődtek belém és nyilván mások tudatába. Tanti feltette sötét, csontkeretes szemüvegét, és belepillantott nyitva hagyott füzetébe, aztán krétával a kezében folytatta a ragozást a tábla előtt, mintha csupán egy feledhető epizódot hagyott volna a háta mögött.
Nem írtam le belőle semmit a füzetembe, koppanást hallottam, talán a kréta tört ketté egy latin szó közepén, vagy belülről jött, a római katona ejtette ládájába az utolsó aranyát, és rongyos ingével intett felém, hogy hallgassak, mert nem érdemes. Most láttam az igazi arcát, a saját vonásaimat.

Vissza a tetejére