A porcelánbaba


Amikor benyitott hozzá, a nagymamája nagy, fényes levelű fejes salátákat pakolt egy kosárba, óvatosan, hogy ne törjenek. Csak pillanatra nézett fel, szeme megtelt melegséggel, szervusz, te gyermek!, aztán folytatta munkáját. Amióta az eszét tudta, mindig így köszöntötte a nagyanyja, s bár már a tizennyolcat is elrúgta, s a községi szakközépiskolából kicsengették, Kristófnak jólesett ez a szervusz, te gyermek!: erő és ragaszkodás volt benne.
– Látom, piacra készül, mama.
Magázta a nagyanyját, mert így tanították, igaz, mára ez ódivatúvá vált.
 – Igen, fiam. Jól megnőttek a saláták, van még zöldhagymám, kaprom, csomborom, a múltkor a káposztapalántának csak felét tudtam eladni…
Nyolcvanéves elmúlt, de tavasztól őszig még most is szinte minden kedden felutazott a korai távolsági busszal a megyeközpontba, a zöldségpiacra árulni, ahogy ő mondta: egy kicsi pénzt csinálni. Nem is próbálták meg lebeszélni, tudták, ha nem mehetne, tán meg is halna.
Így szokta meg Kristóf is: kisgyerekkorától élete visszatérő motívuma volt, hogy előző este átfutott (csupán hét házzal laktak lejjebb, az utca végében), segített a mamájának összekészíteni az árulnivalót, s másnap szívrepesve várta haza, mert a csomagban mindig volt számára valami finomság. Rajongott vállalkozó kedvű nagymamájáért, a vonzalom kölcsönös volt: ő lett a kedvenc, az aranyszaró unoka, aki mindig ott seftetett, hol ezt, hol azt segített, akinek mindig dugtak valamit a zsebébe. Persze, ahogy serdülni kezdett, s belépett a haverok, buli, pampam korszakába, megritkultak a találkozások, de a ragaszkodás, a bizalom maradt.
– Még mindig szeretik a salátáját a városi nagyságák, mama?
– Hogyne szeretnék, fiam. A horgas inukat fossák le, amikor meglátják… Ki se tudom pakolni rendesen, már elkapkodják…
Így beszélt, darabosan, ahogy inkább a férfiak beszélnek faluhelyt. Igen, volt valami férfias keménység a jellemében, s nem csak azért, mert nem volt egy konyhatündér, inkább olyasmivel szeretett foglalkozni, amiből pénz is csurrant. Alkata is inkább férfias volt, erős, vállas, abból a fajtából, aki kilencvenkilósan nem kövérnek látszik, csak olyannak, aki jól bírja a strapát. Fiatalabb korában magabiztosan felvette vállára a kukoricás zsákot, ha kellett: mivel férje szívbeteg volt, gyakorta kisegítette a nehéz munkában. Kristóf viszont inkább az anyja alkatát örökölte: vékony volt, már-már filigrán, csupán nagy, mélybarna szemei hasonlítottak a nagyanyjáéra.
– Nem jössz el velem? Jó bért számolok… – mosolygott unokájára cinkosan az öregasszony.
Ezt az évődő, játékos hangot nagyon szerette Kristóf. Ezúttal mégis kedvetlenül, vontatottan felelt:
– Elmehetek… De igazából máshová szeretnék…
– S hát hova, te?
– Mit tudom én, ki a világból…
– Na, te!
– Meg kellene pattanni innen, mama! – tört ki Kristófból a hetek óta gyűlő feszültség. Kezével idegesen hátrasimított egy szemébe lógó tincset: félhosszú haja volt, melyet nem volt hajlandó bekötni, csak azért sem, hogy feltűnőbb legyen. Szakadt farmerjével és kinyúlt pólóival szintén azt hirdette, hogy ő más. Azt még nem tudta pontosan, hogy milyen, csak azt, hogy más.
– Eredj, láss világot, fiam…
– Nem úgy értettem, hanem végleg… Mert itt mi van? Várom a munkanélküli-segélyt, s közben majd egy-egy hónapra kimegyek Németbe epret vagy almát szedni néhány haverral… Aztán veszek egy autót, összetoldozok egy házat… s élek egyik napról a másikra ebben a… ebben a híg szarban… Ehhez egyáltalán nincs kedvem…
Izgatottan beszélt, hangjában némi fájdalommal. Látszott rajta, érzékeny típus, olyan, akinek majdnem férfi létére könnybe lábad a szeme kedvenc zenéjétől vagy egy érzelmesebb filmjelenettől.
– Nem volna jó tanulni még valamit? – kérdezte a nagyi, ezúttal nem fejtve ki alaptételét, miszerint az életben vagy sokat kell tanulni, vagy sokat kell dolgozni.
– De. De ahhoz is el kellene menni…
– Mire gondoltál?
– Buddhizmusra…
– Azt eszik-e vagy isszák? – kerekedett ki a nagymama szeme.
– Budapesten van buddhista főiskola, mama.
– S hát oda mennél?
– Én oda…
– S mit akarsz kezdeni ezzel az izével… a…?
– Mindegy! A legfontosabb, hogy kimozduljak innen. Mama is mindig azt mondta, Budapest jó hely.
– Jó biza! – bólogatott az öregasszony. – Igazából most is sajnálom, hogy el kellett jönnünk. Mennyivel másabb életem lehetett volna…
Kristóf kisgyerekkorában tucatszor végighallgatta nagyanyja Budapest-történeteit, betéve tudta kalandjait, látta maga előtt a bérházat az Andrássy úton, melynek alagsorában laktak, a leányiskolát, ahol megrángatta egyik osztálytársa copfját, amiért az leszékelygóbézta, a Vígszínházat, ahová bejáratos lett, mert a színészeknek egy kis baksisért kiflit és korsós sört vitt…
Az 1920-as évek második felében ment ki a család, amikor itt, a Romániához szakadt Székelyföldön egyre nehezebb lett az élet. Szentannay Mózes hajógyári munkás lett Csepelen, felesége, Jolán bejárónősködött. Szentannay Ágnes itt született meg 1930-ban, őt két másik lány követte, Ilona és Eszter. 1941-ben, miután a második bécsi döntéssel Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, hazatértek. A megspórolt pénzen földet vásároltak, amit aztán 45-ben a kommunisták elvettek. A hazatérés Ágnes számára trauma volt, s nemcsak azért, mert a túlzsúfolt vonaton betörött emlékül elhozott porcelánbabájának feje, hanem azért is, mert budapesti lányként nehezen szokta a sáros székely falut, nem értette, szülei mit vannak úgy oda érte. Mindig nosztalgiával gondolt Budapestre, s ezt a nosztalgiát a sok mesélés révén Kristóf lelkébe is elültette.
– Gondold el, amikor a harmadik polgárit végeztem, hányban is, 1938-ban vagy 39-ben, mint az iskola legbátrabb szavalója a Petőfi téren tízezer ember előtt mondtam el a Talpra, magyart. Nem kellett nekem mikrofon, úgy kiáltottam, visszhangzott a tér! Mindenki dicsért, hogy ez igen, leányka, Horthyné kézen fogott, elvitt cukrászdába, s még kabátot, cipőt is vett nekem…
Kristóf mosolyogva hallgatta az unalomig ismert történetet, s közben arra gondolt, lám, a helyzetek ismétlődnek (ezek szerint a sorsok is?): negyedikes korában, amikor az iskola előtt a Petőfi-szobrot avatták, a műsort összeállító tanító meghagyogatta nekik, hogy úgymond, tátsák ki a szájukat, amikor szavalnak: amikor rá került a sor, úgy beledördült a mikrofonba, hogy a hallgatóság összerezzent, hogy utána mosolyogva bólogassanak, milyen kicsi gyermek, s mekkora hang jön ki belőle…
– Sokáig reméltem, hogy visszaköltözhetek… – folytatta a nagyanyja révedezőn. – Aztán kiderült, a román kommunisták erősen megátalkodottak… Ha valaki kiszökött, a magyar hatóságok ki kellett adják a románoknak. Egyezmény volt. Bele kellett nyugodjak… Kétévente lehetett menni látogatóba, turistaútlevéllel. De mentem is minden második esztendőben! Mennyi jó kávét s mindent hazahordtam… A nagynénémék kint maradtak, ugye… Ők jobban jártak… Az én szüleimnek bezzeg viszketett a seggük… De már ezt is tudod… – halkult el.
Kristóf megadóan bólintott, hogy igen, tudja, de azért meghallgatja újra.
– Én azt mondom, eredj, ha tudsz! Próbáld ki magad! – folytatta felélénkülve a nagyanyja. – Amiben tudlak, segítlek. Amit holnap árulok, azt a pénzt is odaadom… – kacsintott.
– Szuper vagy, mama!
Kristófnak jólesett a biztatás. Szüleinek egyelőre nem mert szólni tervéről, serdülőkora óta kapcsolatuk hűvös, távolságtartó volt. Apja elvileg az asztalosműhelyben számított rá, bár ő többször jelezte, nincs ínyére a dolog. Néhány parcella földdel is küszködtek még, olyan alapon, hogy több lábon kell állni.
– S Budapesten hogy gondoltad el? Nekem már nincsenek kapcsolataim, kivénültem…
– Kint van egy barátom, egyelőre őhozzá mennék, azt ígérte, beszervez a céghez is pizzafutárnak. Azt lehet csinálni délutáni műszakban, amellett a buddhistákhoz is el tudok járni.
A nagymama lelkesen bólogatott. Az ilyen embert szerette ő: aki egykettőre intézkedik, aki megél a jég hátán is.
– Ha még egyszer húszéves lehetnék… – mondta aztán, fejét ingatva.
– Ketten vágnánk neki Budapestnek? – kérdezte Kristóf mosolyogva.
– Vagy a világnak…
– Egyelőre ezt a piacolást bonyolítsa le, mama…
– Igazad van, fiam. Egyebet nem is készítek össze, elég lesz ez csomagból – bólogatott, s az előkészített négy tábla szalonnából kettőt visszatett a helyére, a kiszuperált tejeskannába. Ilyen huszonöt literes alumíniumkannákban tartotta a disznóköltséget, lesózva, a pince hűvösében. Az volt a meggyőződése, hogy a fagyasztóban ízt vált. Férje halála után mondogatni kezdte, hogy immár ejsze nem tart több disznót, mert nincs értelme, de valahogy minden tavasszal bekerült a pajtába az a malac, télire meg is nőtt szépen, mert kukorica, tök volt bőven. Karácsony tövében aztán összehívta három gyermekét családostól (kettőből városi lett, csak Kristóf szülei maradtak a faluban), s tartottak egy nagy disznótort.
Kristóf csak nézte komótosan pakoló nagyanyját, s ábrándozott:
– Alig várom, hogy budapesti levegőt szívjak… – pillanatra elhallgatott, majd folytatta –, ez a hely olyan, hogy csak elhagyni érdemes.
– Milyen rég nem gondoltam én ezekre a pesti dolgokra. Most egyszerre minden eszembe jut… Amióta a kommunizmus megbukott… mennyi ideje is annak…? – nézett unokájára bizonytalanul.
– Az 89 telén volt, ugye, most 2010-ben vagyunk, tehát több mint húsz éve – számolgatott Kristóf.
– No, én ez alatt a húsz év alatt csak egyszer voltam Magyarországon, mindjárt a változás után. Aztán ahogy nagyapád mind betegebb lett, már nem mertem itt hagyni… Nénémék közben kihaltak, az egy szem fiuk eladta a lakást az Üllői úton, s kiköltözött valahova külföldre… Most immár nincs kihez menni, tán nem is tudnék…
– Vegye úgy, mama, hogy maga helyett is megyek!
Az öregasszony meghatottan mosolygott az unokájára. Aztán elfordult, mert nem szerette, ha gyengének látják, s erőt véve magán, szárazabb hangon folytatta:
– Gyere el megint holnap ilyentájt! Piacolás után megfordulom magam a bankban, hátha annak is hasznát látod…
Kristófnak fülig ért a szája:
– Addig én is pénzzé teszem a bringámat, megvan már a vevő rá…
– Nono, hát ilyen hirtelen? – ütközött meg a nagyanyja.
– Ha az ember rászánta magát, ne sokat totojázzon! – heveskedett Kristóf.
– Jól mondod, fiam!
Özvegy Szentannay Ágnes portáján másnap csend honolt. Csak a tyúkok káricsálása hallatszott. A szomszédok nem csodálkoztak: tudták, kedd van, piacnap a megyeközpontban, Ágnes néni a hajnali busszal oda utazott, haza csak estefelé várható, a félhetessel.
Kristóf hét után érkezett, ahogy kinyitotta az utcakaput, valami megmagyarázhatatlan feszültség lett úrrá rajta. Körülnézett az udvaron, mozgást nem észlelt, pedig a nagyanyja ilyenkor rendszerint az esti teendőit végezte: az állatokat kúrálta, tűzgyújtót tört (a fát egy ideje már ő hordta be, két nagy polyvahordó kosarat lerakott a tornácon, abból eltüzelgetett egy hétig a nagyanyja). Rosszat sejtve berohant a házba. A konyhaasztalon ott álltak a piacolásra előkészített csomagok, a saláta már veszített élénk, csillogó színéből. Benyitott az első szobába, és megpillantotta földön heverő, felakadt szemű nagyanyját. A nagyszekrény ajtaja, melyben féltett dolgait őrizte, nyitva volt. A padlóra ki volt teregetve a teljes budapesti emlékbazár: középen a törött fejű porcelánbaba némiképp kopott, színehagyott öltözetben, körötte képeslapok: Halászbástya, Parlament; iskolai bizonyítványok, fényképek, dísztányér „Üdvözlet Budapestről!” felirattal, koronaimitációban végződő aranyozott kávéskanalak, Lánchidat formázó irattartó…
Kristóf csak nézte, le nem tudta venni a szemét a tárgyakról. Utóbb állapította meg: nagyanyja halotti arcára nem is emlékszik, csak erre a Budapest-kiállításra, legfőképpen a babára, a törött fejű porcelánbabára.
Miután lejárt a temetés, némi felárral visszavásárolta biciklijét. Úgy döntött: marad.
 

Vissza a tetejére