Szedres


– De hát honnan jött?
– Szedresről – mondtam nagy kínban.
A vizsgáztatómat rögtön megbabonázta a név. Elterpeszkedő, hatalmas szederbokrok, köztük hajladozó, kékesfekete hajú lányok, sudár hajadonok, vagy ki tudja, mit képzelt a név mögé. Én nem képzeltem a világon semmit. Mindig a IX. kerületben éltem, de Szedresre voltam bejelentve. A szüleim kiraktak, én pedig egy szedresi panzióban dolgoztam hónapokig. És ami azt illeti, gyűlöltem a szedret.
– Szedres! Mi van abban?
A vizsgáztatóm megbűvölten méregetett.
A hármasom teljesen lelombozott, úgyhogy nem volt kedvem magyarázkodni. A jövőt már első évben úgy képzeltem el, hogy bármi áron az egyetemen maradok. Hogy végigjárom a szokásos szamárlétrát: tanársegéd leszek, adjunktus, docens. Nagyon is tetszett nekem ez a stabilitás és a kiszámíthatóság. Hogy majd a tévében magyarázom a nézőknek a kettős végvári rendszert. Hogy a végén igazi történész leszek.
Lackner Gyuri, a vizsgáztatóm felajánlotta, hogy mellém áll. Hogy segít bepótolni a hiányokat. Hogy kitágítja a nézőpontomat. Hogy majd biztat, felügyel, tanácsot ad.
És tényleg mellém állt. Egész nyáron tanulságos cikkeket küldözgetett nekem. Segített a TDK-dolgozatomban. Megmondta, hogy hogy kéne hordanom a hajamat. Hogy milyen nyelveket tanuljak. És minden levél végén pajkoskodva megkérdezte: na de mi újság a szedresiekkel.
És én nem fukarkodtam az információkkal. Leírtam, hogy hogy főzik nálunk a szilvalekvárt, elmeséltem, hogy mit mondott a templomban Laci atya, kicsit szégyenkeztem a nagymamán, aki azt hiszi, hogy a holdra szállás csak kitaláció, kommunista ármány. Elmeséltem, hogy van egy kút a kertünkben, ahova a legenda szerint belefojtottak egy gyereket. A hazudozással kicsit kiegyenlítettem a köztünk lévő erőkülönbségeket. Persze fogalmam sem volt, hogy hogyan főzik a szedresiek a szilvalekvárt, hogy kiket temettek a kutakba, ha egyáltalán. Anyám kirakta a harmadik férjét, én meg visszaköltöztem hozzá, és a Mester utcából írogattam Gyurinak az élménybeszámolókat.
Miatta döntöttem úgy, hogy nem jövök át Pestre, hanem maradok a vidéki egyetemen.
Mert Szedres megszépített, Szedres ellenállhatatlanná tett. De Szedres gondoskodott arról, hogy Gyuri mellett örökké kiskorú maradjak. Hogy Gyuri kész legyen nyesegetni a hiányaimat. Mikor már a nyelvjárási sajátosságaimat elemezgette, közel álltam ahhoz, hogy nevetve bevalljam: összesen két hónapot töltöttem Szedresen. Szedres csak egy játék. Egy illúzió, egy kitalált valóság. A valódi Szedrest nem is ismerem. Az ottani panzió pincérnőjeként legtöbbször csak németekkel találkoztam.
És már bűntudatom is volt: többször álmodtam arról, hogy a nyelvem ragad a szeder édeskés levétől, és akárhogy sikálom, mindig kékesfekete a tenyerem.

Egy szedresi lánynak persze óriási megtiszteltetés, ha Lackner professzor barátnője lehet. Kölcsönösség, tolerancia, megértés. Én hozom a szedret, Gyuri a civilizációt. Na, de miért nem hordasz fogszabályzót, Tündikém? Miért nem edzel többet? Miért nem edzel rendszeresebben? Hát nem tudod, hogy a karod súlyzózás nélkül petyhüdt lesz? Nem okos dolog, hogy Dórával laksz a kollégiumban, hisz igazából Móni lennevaló hozzád. És nem veszed észre, hogy a fekete mennyivel jobban áll neked, mint a sötétkék?
Szerencsére Gyuri mindent időben észrevett. Mindent időben szóvá tett. Azt is világosan látta, hogy a szedresi rokonaimat miféle ellentétek osztják meg. Hogy kinek kivel kéne nálunk jóban lennie. Szerencsére én nem vihettem őt el Szedresre. A nagymama nem tudná elviselni, hogy viszonyom van egy idősebb, nős emberrel… És még Laci atya is hogy kikelne magából… Gyuri sóhajtozva megértette.
Szerencsére hamarosan vendégtanárnak hívták Bolognába, és én is mehettem vele. Már nem kollégiumi szobákban, rossz bérelt lakásokban szerettük egymást, hanem egy XIII. századi palota földszintjén. És ahogy egyre jobban megtanultam olaszul, úgy virágzott, úgy gabalyodott Szedres története is, a Baloghok, a Tenkék, a Gombosok egymásba indázó históriái. A rengeteg szerelem, bűn, csalódás, félreértés szinte benőtte Bologna belvárosát. Gyurit megnyugtatta Olaszország. Nem akart mindent jobban tudni, és könnyebben elviselte, hogy a hajam nem tökéletes, hogy nem súlyzózok eleget, hogy még nem tudok jól franciául, hogy huszonnégy éves koromig soha nem voltam hangversenyen… Bolognában még azt is eltűrte, ha valamit jobban tudok nála. Az egyetem levéltárában megtaláltam a nagy térképész és katona, Luigi Ferdinando Marsigli egy elveszettnek hitt, csapongó beszámolóját a töröktől feldúlt Duna-vidéken való bolyongásáról.
Ahol nincs semmi, oda az emberi elme könnyen képzel varázslatos romokat, eltűnt várakat, nehezen kiismerhető lényeket, akiknek furcsa beszédét mintha értené… Marsigli élménybeszámolója persze nem került bele a tudományos összefoglaló művébe, de én nagy sikert arattam vele a legkülönfélébb konferenciákon.
De hát honnan jöttél? Milyennek látta volna Marsigli, a nagy utazó Szedrest, az „én falumat”? Mit írt volna róla tudományosan? Mit írt volna róla éjszaka a képzelet árnyai közt csapongva?
Már a védésem előtt megszületett a lányunk. Gyuri felesége hosszú levelet írt nekem – a szedresi cafkának, a velejéig rohadt aranyásónak, aki felkapaszkodott Lackner György hátán, és most „kéjeleg” abban a biztonságban, amit ő teremtett meg a több évtizedes szakadatlan önfeláldozásával… – Akár el is válhatok – mondta Gyuri. – Így Pesten mind a hármunknak könnyebb lesz.
Megint azt álmodtam, hogy fekete a tenyerem. Hogy csúnyán ragadnak az ujjaim. Akárhogy sikálom, akárhogy dörzsölöm, nem tudom magamról a szedret lemosni.
Mi hárman, igen. Lackner György, Lackner Györgyné, Lackner Pici. Persze nem ez lenne az igazi nevünk, de mégis. Gyuri, a hajdani konzulensem majd bevezet a pesti életbe, kis térképeket rajzol, hogy a könyvtárból hazafelé el ne tévedjek, és megint aggódni kezd, hogy mi lesz a karizmaimmal, ha nem edzem eleget. Nyilván félreértettem a legelső személyes kérdését. Ő nem azt akarta tudni, hogy hol lakom jelenleg, hogy hova vagyok bejelentve, hanem hogy honnan jöttem. A honnan jöttél kérdésnek csak a gazdagok közt van értelme. Én még túl ostoba voltam, hogy elmagyarázzam, akár jöhettem volna Szedresről is, múltja csak a hazugoknak vagy a gazdagoknak van, az én családomnak csak mindennapjai. Jöhettem volna Szedresről is, de a semmiből jöttem, és a Mester utcában lakom. Anyám, igen, ő jött valahonnan, de oda soha nem vágyott vissza. Nyergesújfalu nem Szedres. Csak egy unalmas és közönséges falu.
A szavak segítenek, hogy a valóságban megkapaszkodjunk. Szerette volna-e ennyire Szabadkát Gyuri kedvenc költője, ha ez a városnév nem emlékeztet egy kicsit egy csélcsap, mégis oly igen szeretetre méltó unokahúgra? Bázakerettyét nem lehetne egy életen át gyászolni.
Szedres. Mi lehet ebben a névben, ami Gyurit annyira elbűvölte? Te honnan jöttél? Honnan jöttél, kicsim? Mi az, ami csak Szedresen, a vad gyümölcsökkel teli faluban ízlelhető meg? A mindenkori végvárak mögött, jó messzire, ahol még a precízen megbízható, nagy Marsigli is összezavarodott? Miért érzi az én Gyurim kötelezőnek, hogy minden városban kiválasszon egy diáklányt, akit elbűvöl azzal, hogy segít pótolni a hiányait? Mellek, combok, fenekek, történetek. Pótolni, mindig csak pótolni. Igen, Bolognában is. Ott Gyuri kedvence egy Macedóniában született albán lány volt, akit elhozott a védésemre. Hogy miért? Talán, hogy lássa, milyen fekete a tenyerem. Hogy hiába állok a bizottság előtt talpig kosztümösen, képtelen vagyok az ujjaimat rendesen megmosni. Hogy mindenki láthassa, mire viszik az ő kedveskéi.
De mire viszik? Minket Gyurival Szedres kötött össze. És a kékesfekete nevű, ellenállhatatlan Szedres választ szét minket mindörökre. Mert mit kezdhetnék én Gyurival Pesten? Ha a Vígszínház előtt szembejönnek az igazi unokatestvéreim? Ha el kell hoznom a Mester utcában maradt könyveimet?
Ha ki kell találnom egy szegény, hiszékeny nagymamát az esküvőnkre?
Szedres, Szedres, Szedres. Mi lesz, ha képtelen leszek elviselni Gyuri fölényeskedéseit? Ha sikítozni kezdek a Nagykörúton, mikor jóságosan megint rákezdi: tudod, Tündikém… Tudom, hogy tudod, hogy tudom. De micsodát?
– Tudod, Gyuri, én a legszívesebben Nápolyba mennék. Ott foglalkozhatnék tovább Marsiglivel, és talán állást is kapnék az egyik múzeumban.
Gyuri dühösen fölcsattant. Esztelen terv ez, Tündike. Nápolyt nem érdeklik a magyar végvárak. És mit csináljon ő ott, hisz Nápolyban se barátai, se ellenségei. Ő ott senkit sem ismer. Nápolyban csak a borzasztó hőség van. Meg a maffia.
– Egyedül mennék a gyerekkel. Majd mi megleszünk a forróságban.
Megleszünk, megleszünk, megleszünk. Gyuri hamarosan elköltözött tőlünk. Többen írtak nekem azóta. Az otthoni OTDK-témavezetőm. A bolognai konzulensem. Még Gyuri felesége is. Mindegyik levélben szerepelt a Szedres szó. A kis falu neve, ahonnan Gyuri, a végvári hős oly önfeláldozóan kimentett.

Nápoly káprázatos város. És nagyon nem panaszkodhatunk a hőségre sem.
Ha Magyarországról álmodom, nem a Ferencváros jut az eszembe és nem az alföldi egyetem, ahol diplomát szereztem. Hanem mindig csak Szedres. A maga sötétkék húsú gyümölcseivel

Vissza a tetejére