Az egzisztencialitásról

Tandori Dezső emlékének
 
Egy Sopronhoz közeli faluban születtem, ott nőttem fel. Ezerkilencszázhatvankilenc és ezerkilencszázhetvenhárom között bejáró diák voltam, Sopronban érettségiztem. Gyerekkoromban túl elzártan éltünk ahhoz, hogy ott akarjuk leélni az életünket, ahova megszülettünk – most generációm kitörni akaró tagjairól beszélek –, ezért aztán érteni akartuk a dolgokat, olvasni, tanulni. Soha nem volt elég az, ami nekünk a világból jutott.
Nekem önmagában a szöveg sem volt sohasem elég, érteni akartam a körülményeit, a meghatározottságait, azt, ami életre hívta mindazt, ami olvasnivalóként a szemem elé került. Érteni és értelmezni akartam mindent, a társadalmiság tudatosítása nélkül az olvasásaimat elképzelni sem tudtam. Tapadt hozzám a társadalmiság minden mozzanata az állandó mérlegelésekkel együtt. Tandori azt mondja, az egzisztencializmusból inkább maga az egzisztencialitás foglalkoztatta, s megkérdezi: „hogy ha az egzisztencialitás a tematizálatlan, hogyan is van ez konkrétan”. Ezzel kapcsolatban én azt mondom, hogy az egzisztencialitáshoz a társadalmi meghatározottságoktól jutottam el.
Azok között kerestem azt, aki vagyok.
„A gondolat mint érzet” – mondja T. D.
Az írás mint tapasztalat – mondom én.
A gondolat számomra az azt megteremtő feszültségekkel létezik.
Az egzisztencialitással kapcsolatban nincs mit mondanom. Ha T. D. nem nevezi meg, akkor soha nem használtam volna a magam írásaival kapcsolatban ezt a kifejezést. Egyáltalán, az írásaimmal kapcsolatban semmiféle kifejezést nem tudok használni.
Az egzisztencialitás kifejezés mégis erősnek tűnik. Az embereknek ezer arcuk van, ezer arccal fordulnak a világ felé, ebből az ezerből mindig azt az egyet mutatják meg, amelyikre az adott helyzetben szükségük van. Kompromisszumokkal, álegyetértésekkel, előre kialakított gondolkodói formulák átvételével megyünk előre az időben.
Időbe telt, de megértettem, hogy az életem fontos fordulói között vannak másokéval rokon s vannak csupán a magam életéhez kötődő fordulatok is.
A leginkább általánosítható vonásnak a faluból való kilépésemet tartom. Nemzedékem tagjai közül sokan járták az általam is bejárt utat, vagy én az övékét, mindegy, hogy kinek a nézőpontjából nézzük a történéseket. A mi tanulásunkat nagyban segítette, ez némileg sajátos vonás a kilépés jelenségén belül, hogy vonaton könnyen megközelíthető város közelében éltünk, állomásokhoz közel, így bejárók lehettünk, középiskolás korunkban még nem kellett egészében kiszakadnunk az otthoni világunkból.
A hetvenes évtized számomra a szellemi és társadalmi útkeresés éveit jelentette. A soproni érettségit követően előfelvételisként katonásdit játszattak velem Hódmezővásárhelyen, ottani társaim, akárcsak később az egyetemi évfolyamtársaim, barátaim kiváló értelmiségiek lettek. Feleségemet az egyetemen ismertem meg, ő városi környezetben nőtt fel, de hozzám hasonlóan az első generációs értelmiségiek életét éli.
Ezerkilencszázhetvennégy és ezerkilencszázhetvenkilenc között a szegedi egyetemen, magyar–történelem szakon tanultam, szinte az első pillanattól Ilia Mihály tanár úr tanítványaként. Szemináriumán, majd hosszú beszélgetéseink során számos irodalmon túlmutató témát érintettünk. Tanárom az ország egyik legszélesebb körű kapcsolatokkal, hatalmas tájékozottsággal bíró embere volt, a korszak meghatározó irodalmi folyóiratának, a Tiszatájnak a főszerkesztője, majd ezerkilencszázhetvennégytől leváltott főszerkesztője. Kapcsolatai révén magam is kapcsolatba kerültem az erdélyi és a vajdasági magyar szellemi élet jelentős alakjaival. Ezerkilencszázhetvenkilenctől egy Sopronhoz hasonló, igaz, megyeszékhelyként funkcionáló város, Eger egyik középiskolájában tanítottam. Ezerkilencszáznyolcvankettőben egy Egernél jóval mozgékonyabb, befogadó szellemű városba, Kecskemétre kerültünk. Az elmondottak alapján mondom azt, hogy a hetvenes években határhelyzetben éltem, az évtized elején még egy, a hagyományos közösségi tartását éppen elveszítő faluban, az évtized közepén már az ország egyik legerősebb egyetemén tanultam, akkor fontosnak tartott szakon, tanári munkámat viszont egy hagyományos, zártságát erősen őrző kisvárosban kezdtem el.
Abban, hogy a nyugati határ mellől Szegedre kerültem, a véletlen játszott szerepet, abban az évben a pesti egyetemen nem indítottak magyar–történelem szakot, amit akkor sem értettem, s ma sem értek, hiszen ez a szakpár akkor az egyik legfontosabb, sokakat foglalkoztató szakpár volt a bölcsészeten belül. Az említett véletlen ellenére abban, hogy Sopron közeléből Szegedre kerültem egyetemre, nem voltam egyedül. Példaként mondom el az alábbi történetet. Miután emlékezéseim egyik tömbjét elolvasta a Kőszegen élő Varga B. Imre tanár úr, a következő levelet írta nekem: „Varga B. Imre vagyok, a kőszegi Jurisich Miklós Gimnázium tanára. Kedves házaspár kollégáim, Molnár Tibor és felesége, Polgár Katalin (akit a könyvében is megemlít a Cipőfűző vers kapcsán, és aki a megsárgult Szegedi Egyetem azon számát meg is mutatta) megajándékoztak legutóbbi kötetével, mondván, ismerhetem Önt, hiszen földik vagyunk, Ön fertőszentmiklósi, én kapuvári, ahová egy focimeccs kapcsán átbiciklizett. Őszintén szólva meglepődtem.
Jómagam is Sopronban jártam gimnáziumba, igaz, a Berzsenyibe. Én nem bejáró voltam, hanem kollégista, 1972–76 között. Hódmezővásárhelyen voltam előfelvételis katona, majd a JATE-n földrajz–orosz szakos, és 1982-ben végeztem.
Végig a Herman kollégiumban laktam, így néha össze is futhattunk. Könyvét nagy élvezettel olvastam a téli szünetben, sok kedves emléket hozott vissza a régi időkből, az én családi hátterem is hasonló az Önéhez.
Ha Kőszegen jár, bármikor szívesen látjuk kollégáimmal, annál is inkább, mert a tantestület 70%-a a JATE-n végzett, sokszor nosztalgiázunk.”
Látható, még földrajzi vonatkozásban is többen járták azt az utat, amelyiket én is. Kecskeméti barátaim között tartom számon azt a kapuvári születésű magyar szakos tanárt, aki, igaz, pár évvel alattam, szintén a szegedi egyetemen végzett, azóta pedig Kecskeméten tanít.
Az otthontól való távolságot mégis meg kell említenem a saját történetem másokéval is rokon, de mégiscsak egyéninek tűnő vonásai között, hiszen ez a távolság az otthoni világtól való elszakadást felgyorsította, s véglegessé is tette. Szociológiai helyzetemet meghatározó sajátos vonása van annak is, hogy bölcsészkaron végeztem a tanulmányaimat, ezzel a nyolcvankilences fordulat előtt erős társadalmi presztízzsel bíró rétegbe kerültem, ám ezt a presztízst ez a réteg a rendszerváltást követően szinte azonnal elveszítette.
A magam szellemi kiéhezettségét és kíváncsiságát a határhelyzeti létből vezetem le, noha lehet, hogy csak alkati tulajdonságról van szó. Kezdetektől foglalkoztatott a magam és a közösségem helyzete, az, hogy hogyan élünk, s hogy hogyan élnek másutt, milyen helyet foglalunk el a társadalomban, s hogy miképpen működik a társadalom, s miképpen működnek más társadalmak.
Feltehetően olvasni is ezért kezdtem. Olvastam regényeket, tanulmányköteteket, s olvastam gimnazista éveimtől kezdve az irodalmi folyóiratokat, majdhogynem valamennyit, határainkon innenről és túlról, most nem sorolom fel őket. Ezt ma egyrészt természetesnek tartom, mert a társadalomban élő ember viszonyairól, kapcsolódásairól a legtöbbet talán az irodalom mondhatja, másrészt némileg megkésett jelenségnek is, mert sem gazdaságtörténeti, sem más, mondjuk politológiai munkákat nem olvastam. Igaz, akkor még nem is nagyon olvashattam ilyeneket. Gazdasági kérdéseket taglaló írásokkal nem találkoztam, filozófiai írásokkal sem, a művészeten belül a képzőművészettel sem kerültem kapcsolatba, még a képzőművészet társadalmi vonatkozásaival sem. Minden, amit említettem, s amit említetlenül hagytam, csak később került be a látókörömbe. Diákként és kezdő tanárként az irodalom, főképpen pedig az irodalomban megmutatkozó szociológiai, később jó ideig az irodalomban megmutatkozó politikai tartalmak foglalkoztattak. Az irodalom központi szerepét, a szellemi életet uraló súlyát mindenképpen a hetvenes évek egyik meghatározó jelenségének tartom. Leegyszerűsítő módon, s vállalva most ezt a leegyszerűsítést, azt gondolom, nem az a hibás, aki a felkínált lehetőségekkel él, hanem maga az a kor, amelyik megkésett szerepekkel kínálja meg az embereket. Ugyanakkor nyilván nem véletlen, hogy mindazok a jelenségek, amelyeket a hetvenes évek végének prózafordulataként emlegetünk, ekkor már megmutatták magukat.
Az előbb jelzett irodalomérzékelésből következett az is, hogy tájékozódásomat erősen segítette a szociográfiai irodalom fellendülése, itt az Élet és Irodalom, a Forrás, a Valóság, később a Mozgó Világ írásaira utalok, s megemlítem a Magyarország felfedezése című sorozat köteteit és az Írószemmel címen megjelentetett antológiákat is. Akkor egyszerű olvasóként még nem éreztem a csapdákat, azt, hogy a fennálló rendszer segíteni akarta az ún. valóság megismerését, ám ha a szociográfus eljutott a rendszer lényegéig, s megfogalmazta annak alapvető ellentmondásait, akkor retorziókat alkalmazott. Később aztán szembenézhettem ezzel a jelenséggel és a következményeivel is. Barátaim, munkatársaim élete, Zám Tiboré, más vonatkozásban Hatvani Dánielé is erre a jelenségre ment rá.
A rendszer működését már korábban megismertem, merthogy a hetvenes éveket annak a megkeményedése jellemezte. Az otthoni világ szemben állt a hatalommal. Az a lenti világ, úgy gondolom, mindent, ami fölötte volt, idegenkedéssel szemlélt. Ebben a vonatkozásban mindazt, ami az ún. fenti világ működéséhez tartozott, folytatásnak tekintettem. Azt is, amiről Ilia tanár úr beszélt nekem egy teljes szombati délelőttön, hogy miért kényszerült lemondani a Tiszatáj főszerkesztői posztjáról, azt is, amikor – ma már tudom, hogy így hívták őket –, a III/III. emberei megjelentek nálunk, hogy kísérletet tegyenek a beszervezésemre, s számos más jelenséget is, egészen sokáig, egészen a rendszer működésének számos túlélő jelenségéig.
Ma úgy látom, hogy a szocialistának nevezett világ spirálszerű mozgással haladt önnön végkifejlete felé, közben nyolc-tíz-tizenkét éves ciklusokban követték egymást a hol a nyitottság, hol a bezárkózás és a rendteremtés irányába mutató időszakok. Ezerkilencszázhatvannyolcra így következett egy hosszabb balos időszak, ez nagyobbrészt egybeesett a hetvenes évtizeddel. De már ebben az időszakban megteremtődtek a későbbi forrongás mozgatói, a hetvenes években például a demokratikus ellenzék csírái ugyanúgy kialakultak, mint az ún. népi ellenzéké. A Charta ’77-et, a csehszlovák ellenzék ezerkilencszázhetvenhétben közzétett nyilatkozatával való szolidaritásukat kifejező iratot harmincnál többen írták alá, két évvel később pedig kétszázötvennél is többen azt a Kádár Jánosnak írott levelet, amelyikben a kelet-európai politikai perek újabb hullámának megakadályoztatását kérték. Ezerkilencszázhetvenkilenc májusában Lakiteleken került sor a fiatal írók találkozójára, többen ezt az ezerkilencszáznyolcvanhetes lakiteleki találkozó előzményének tartják. A magyar irodalmi sajtó a nyolcvanas évek elején erősen radikalizálódott, erre válaszként számolták fel a Mozgó Világot ezerkilencszáznyolcvanháromban, szankcionáltak több vidéki folyóiratot, ez a folyamat már-már tragikomikus módon ezerkilencszáznyolcvanhatig eltartott, onnantól már újabb történet kezdődött.
A magam életútjának sajátos vonásaként tartom számon a vidéki világhoz való kötődésemet. Falun születtem, Szegeden voltam egyetemista, eddigi életem nagyobbik részét Kecskeméten éltem le. Miközben menthetetlenül városlakó lettem, s a magam céljai szerint használom a város nyújtotta lehetőségeket, az ország fővárosához csak alkalmi kapcsolatok fűznek. Igaz, akkor is kerülhettem volna vidéki városba tanítani, ha történetesen Budapesten végeztem volna az egyetemi tanulmányaimat, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis úgy érzem, hogy az említett esetben a Pesten maradásnak nagyobb lett volna, talán nem is az esélye, hanem az eshetősége. Budapesten, ezt nem előnyként s nem hátrányként, nem negatívumként és nem pozitívumként említem, még nem dolgoztam, és nem is laktam egyetlen pillanatig sem. Azt, hogy milyen lehetőségeket adott volna a fővárosban való élet, elzárt volna valamitől, vagy éppen teret adott volna valami másra, mint ami végül megtörtént velem, nyilvánvalóan nem lehet megmondani. A magam eddigi életútjának a kereteivel elégedett vagyok. Amikor én jártam egyetemre, a szegedi bölcsészkaron kiváló tanárok tanítottak, s már az első egyetemi napjaimon találkoztam azzal a tanárommal, akivel máig meghatározó szellemi kapcsolatban élek. Kecskeméten nyitott szellemi közegbe kerültem, maga a város is nyitottabb és máig fejlődőképesebb a magyar városok döntő többségénél, így az ún. vidékiség káros vonásaival nem nagyon találkoztam. Néha azt gondolom, hogy ha mindaz, ami szellemi-művészeti területen ebben a városban történik, Budapesten történne, akkor a mostaninál nagyobb visszhangra találna. Ennek a jelenségnek a következményeit azonban nem érzem meghatározó jelentőségűnek vagy veszteségnek.
A vidéki létet általában szembeállítják a fővárosival, ezt az utóbbit nagyobb lehetőségekkel bírónak mondják. A fővárosba irányuló mozgás a rendszerváltás után is folyamatos, talán erősebb is, mint korábban volt, ahogy a főváros és körzete gazdasági teljesítménye is kiemelkedik az átlagból, mégis azt mondom, hogy a rendszerváltást követően, szerencsés esetben, vidéken élni kevésbé tűnik hátrányosnak, mint korábban, kevésbé szerencsés esetben viszont jóval hátrányosabb annál. Magam a főváros-vidék szembeállítást soha nem helyeztem előtérbe, egyrészt azért, mert a vidéki lét számomra természetes volt, másrészt azért, mert mindig beleilleszkedtem abba a szellemi közegbe, amelyik nap mint nap körülvett, harmadrészt azért, mert valamennyire mindig kívül is álltam azon a világon, amelyikben éltem. Alkati okai is voltak ennek, de a munkám, a körülményeim és a lehetőségeim is közrejátszottak ebben. Benne éltem az irodalom közegében is, sok vendégünk volt Kecskeméten, emellett sokat jártam Pestre vagy Szegedre vagy máshova. Konferenciákon, tanácskozásokon vettem részt, ott voltam, ott lehettem az irodalmi világ számos formális vagy informális rendezvényén. A kilépés lehetőségét soha nem kerestem, a magam számára teljes világot itt találtam meg.
Azok közé tartozom – kevesen mondhatják el ezt magukról –, akik a nyolcvankilences változások után is megmaradtak azon a helyen, ahol addig dolgoztak, s a munkájukban örömüket is lelik.
A magam élete kapcsán általánosíthatónak tartom az általam megfigyelt értékrendek változásait is. Bár nincs terem a számomra legfontosabb időszeleteknek, s az ezekhez kapcsolódó, számomra fontos emberek értékrendjének bemutatására, pár megjegyzést azonban ennek kapcsán is teszek. Nagyszüleim élete minden társadalmi hatás, változás, erőszakos beavatkozás és gyorsított átalakítás ellenére utóparaszti, de inkább erősen paraszti körülmények közt telt. Gazdálkodtak, földet műveltek, állatokat tartottak, később, amikor beléptették őket, pontosabban anyai nagyapámat beléptették a termelőszövetkezetbe, a megváltozott külső keretek között ugyanezt tették. Értékrendjükről elmondható mindaz, amit a paraszti világ értékrendjéről hagyományosan elmondanak. Életüket meghatározta a munka mindenekelőtt való fontossága, a több évszázados termelési és társadalmi rendbevaló belehelyezkedés, s így a biztonság keresése, a házastársuknak a megbecsülése, sőt tisztelete, a családtagok, különösképpen a gyermekeik összefogására való törekvés, a nagycsalád elfogadása, az azon belüli létezés, a családi harmóniára való törekvés – összhangban a természeti körülmények megismerésével és elfogadásával. A hazugságot nem ismerték, erkölcsi tartásukat a vallási tanítások határozták meg, vallásosságuk erőteljes volt. Saját kultúrájukban éltek, olvasni keveset olvastak, rádiót is ritkán hallgattak, leginkább a híreket, azokat azonban alig-alig kommentálták. Közösségük tagjának érezték magukat, ahhoz kötötték őket a hagyományaik, az általunk már alig ismert rokonsági kapcsolódások, kulturális kötődésük is közösségi jellegű volt. A kultúra kifejezést itt hétköznapi értelemben használom, mindaz, ami a népi kultúra kifejezés kapcsán a ma emberének eszébe jut, majdhogynem távol állt tőlük. Nagyanyám a rózsafüzér gyöngyeit morzsolva imádkozott, a szertartásokon énekelt, minden vallási kötelezettségnek eleget tett, s a szokásrendet is ismerte, nagyapám vallásossága visszafogottabb volt. A kötelezően kialakított rendtől nem tértek el, nem emlékszem, hogy apokrif népi imádságok előfordultak-e az ő köreikben, igaz, az ő életükben még én sem tudtam ezekről semmit, de az is igaz, hogy Erdélyi Zsuzsanna a mi falunkban is gyűjtött. A dolog természeténél fogva semmit nem tudtam a falu erotikus vagy szexuális életéről, arról, amiről Vajda Mária balmazújvárosi adatgyűjtésében és feldolgozásaiban, Balázs Lajos pedig előbb az Amikor az ember nincs es ezen a világon című, Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson alcímű monográfiájában, majd a paraszti világ szerelmi eposzaként a Cérna és a tű című összeállításában tett közzé hatalmas anyagot. Nem beszéltek erről, következésképpen nem is hallottam róla, de az, hogy nem beszéltek róla, nem jelenti azt, hogy nem is létezett, munkájával Balázs Lajos éppenséggel a létezését bizonyította. Mindemellett meg kell jegyeznem, hogy nemi felvilágosításnak semmiféle jelét nem tapasztaltam a magam környezetében. Nagyszüleim életét zártnak láttam, olyannak, amelyikből a jövő felé nem vezet út. Ma már elismerem akkori világuk értékeit, akkor inkább menekültem tőle, ahogy a kicsi, vályogfalas-kemencés ház levegőjét sem szerettem. Az adott helyzetbevaló beletörődést nem tudtam elfogadni, ahogy a szegénységben való megbékélést sem, bár meg kell jegyeznem, hogy a változtatásnak vagy a kitörésnek a számukra adott lehetőségét egyetlen pillanatig sem láttam.
Szokás arról beszélni, hogy a hagyományos paraszti társadalomból a polgárihoz vezetett az út, ebből következne az, hogy a társadalom értékrendjében az átfejlődés során a paraszti értékrend helyére a folyamatos átalakulásban a polgári értékrend került. Nálunk azonban nem szerves átalakulás zajlott, s a sor végén, akkor még így láttuk ezt, nem is a polgári, hanem a „szocialista” társadalom állt. Az biztos, hogy szüleim a megörökölt paraszti értékrendből léptek ki, s annak inkább a modernizáltabb, új házat építő, közlekedési lehetőségekkel bíró, televíziós változatában éltek, mintsem a szocialistának nevezett értékek között. Ismerték a földművelés „szabályait”, állásuk-munkájuk volt, családközpontú életet éltek, fölnevelték és taníttatták a gyermekeiket, de a paraszti világból kiinduló értékrendjük erősen köztes maradt, eredőiben természetszerűen a paraszti felé mutatott vissza. Zártsággal járt ez is, valójában nem léptek bele az újabb világba, nem ismerték azt meg, s nem éltek a lehetőségeivel. Ahhoz, hogy a faluból kilépjenek, tanulniuk kellett volna, közép- és felsőfokú iskolázottságra azonban nem volt lehetőségük. Az anyagi lehetőségeik nem tették ezt lehetővé, de az az idő sem, amelyik nekik jutott. A népi kollégistákkal voltak egyidősek, amikor a népi kollégistákról olvasok, mindig eszembe jutnak ők is. S hogy egy-egy önmagát megmutatni tudó nagy tehetségre vajon hány olyan ember jutott, aki ebbe a kiválasztódási láncba még csak be sem kapcsolódhatott.
Amikor a paraszti értékrend nem teoretikusan elemzett, hanem általam megfigyelt elemeit leírtam, rá kellett jönnöm, hogy a szocialistának nevezett berendezkedés azok közül jó néhányra rátelepedett. Így például a közösségiségre, ezt hirdette nemzetközi szinten, s ezt hirdette a legkisebb hazai falvakban is, természetesen a maga igényei és elvárásai szerint. Az új világ másik fontos jellemzője a helyzet elfogadásába való belenyugvásra való rájátszás volt. A paraszti társadalom fejlődni akart, de ritkán lépett drasztikusan. Kádár ezt a kompromisszumra való hajlamot érezte meg, s erre építette a maga politikáját. Egyetemista voltam már, amikor megértettem, hogy csak egy tant, egy nyelvhasználatot tanítanak nekünk, az általuk tanítottakon keresztül viszont nehéz támadni a fennálló rendet. A közösségi gondolkodásnak mindig híve voltam, ezt megörökölt ösztöneimnek tudom be, manapság viszont egyre többször olvasok az egyén elsőbbségéről. Ilyenkor mindig meglepődést érzek, mert a közösség boldogulását mindig fontosabbnak tartottam egy-egy ember érvényesülésénél. Közösségi ösztöneim belevittek pár szerepbe, a kizárólagosságtól való iszonyodásom azonban eltávolított azoktól a szerepektől, amelyek rám nőttek vagy rám nőhettek volna. Ha a fentebb jelzett ösztönöket a paraszti világra vezetem vissza, akkor kitörési késztetéseimet is gyerekkoromból eredeztetem, abból, hogy nem tudtam elfogadni az akkor látott, s állandósultnak gondolt világot. Egyetemista voltam, amikor az értelmiség érdeklődése az ún. elhallgatott történelem kérdései iránt megnövekedett. Irodalom, történelem, nemzeti kérdés, határon túli magyarság, az ottani magyar irodalmak – ezek kötötték le az én érdeklődésemet is.
A korábbi világ rendje, mondhatom azt is, hogy természetesen, eltűnt. Eltűnt az az értelmiségi eszmény is, amelyhez kötöttem magam, s számosan eltűnnek azok közül az emberek közül, akik ezt az eszményt képviselték, akik hatottak rám.
Ahogy már írtam, életemet határhelyzetekben megélt életnek tartom. Erre nem csupán azért utalok, mert határvidéken, ha felnövesztem ezt a tényt, akkor azt is mondhatom, hogy két világrendszer határán születtem, hanem azért is, mert szociológiai értelemben is határhelyzetbe kerültem bele. A paraszti világ rendjét megtapasztaltam, de nekem már el kellett jönnöm a faluból, bár pontosabb talán, ha azt mondom, nekem már ki kellett lépnem a paraszti világból, merthogy a kilépés és az eljövetel nem azonos egymással.
Elődeim hosszú évszázadokig éltek abban a faluban, amelyikben megszülettek, ha a történelem meg is érintette őket, mindig vissza tudtak térni a maguk természetes világához. Mi már eljöttünk otthonról, s a gyermekeink is elmentek abból a városból, amelyikben megszülettek, s amelyikben mi élünk. Családunkban az állandóság elvesztése velünk kezdődött, s velük folytatódik.

Vissza a tetejére