A tárgyak túlélnek minket


Ha meghalok, meglátod, sok barátom lesz.
Nem egyszer mondta el ezt nekem Simonyi Imre, ahogy, feltételezem, más ismerőseinek is hangoztatta. Ha volt egy jó története, bonmot-ja (volt), azt előszeretettel mesélte el akár többször is ugyanannak a személynek – és persze más ismerőseinek is ugyanúgy. Utóbbi állítást onnan lehet biztosra tudni, hogy számtalanszor megtörtént: egymás közt őt idézve szinte szóról szóra ugyanazt mondtuk el egymásnak.
Nem tudom, igaza lett-e végül, már ami a barátok számát illeti, hisz nem tudhatom, hogy ma vagy közvetlenül halála után ki tekinti, tekintette őt barátjának. Sietek leszögezni, hogy én sem kapcsolatunk évei alatt, sem utána nem gondoltam őt barátomnak (feltételezem, ő sem engem), inkább mester és tanítványa viszony volt ez, már csak a nagy korkülönbség miatt is – amikor megismerkedtünk, tízes éveim második felében jártam, s a húszas éveim közepére ő már hetven felé tartott. 
Mindenesetre a város „illetékesei” – lásd a Gyulai krétarajzok előszavát (Szépirodalmi, 1978), illetve Csibra István monográfiáját – biztosan nem tekintették őt barátjuknak. Legjobb esetben úgy tettek, mintha nem vennének róla tudomást, de inkább azt mondhatni, hogy sok mindent elkövettek azért, hogy amikor lehet, keresztbe tegyenek neki, jellemzően az ötvenes évek második felétől a nyolcvanas évek közepéig. Persze ez az ellenkező irányban is igaz volt, így aztán a legjobb indulattal sem nevezhető a városi illetékesek és a költő viszonya barátinak, ami közvetlen 1989-et megelőzően, illetve a rendszerváltást követően azért némileg változott (lásd pl. díszpolgári cím!). De Simonyi 1994-es halála után még inkább változott, hisz (bár korábbi ismerősei, tisztelői, barátai kezdeményezésére, de mégiscsak a „város” beleegyezésével) emléktábla készült az egykori Reinhardt cukrászda (ma Százéves) falára, a cukrászda udvari épületében, ahol a költő utolsó éveiben lakott, civil segítséggel állandó kiállítást rendeztek be hátrahagyott tárgyaiból. Később a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban kapott helyet az állandó kiállítás, valamint a könyvtár nagy olvasóterme Simonyi olvasóterem lett. Simonyi Imre emlék- és szavalóversenyeket rendeznek Gyulán, illetve szülőhelyén, Simonyifalván, ahol tudomásom szerint 2004 óta az általános iskola a nevét viseli, illetve szülőhelyén emlékházat is kialakítottak. A költő emlékezete Gyulán a 2004-ben felavatott életnagyságú bronz mellszoborral folytatódott, amely Kiss László György alkotása, és amely azóta is a Simonyi térre keresztelt helyen áll, nem messze a Dob utca 6. szám alatti bérleménytől, ahol a költő évtizedekig lakott.
Azt hiszem, a Forgácsok egy fakeresztről volt az első dedikált könyv, amelyet kaptam tőle. Aztán a Gyulai krétarajzok, a Tisztességes írás, a Két szerelem (amely különleges, hiszen kettős dedikáció van benne, először Sunyovszky Szilviának írta meg, aztán mégsem neki adta oda, írt bele nekem is, és megkért, húzzam majd át a színésznőnek szántat, persze azóta is úgy van), az utolsó dedikáció pedig a Különvéleménybe került, még a könyv megjelenésének napján.
De ne ugorjunk ekkorát, hisz időközben más tárgyakat is kaptam tőle, többségét a legendás Dob utca 6. szám alóli kiköltözésekor, engem kért meg ugyanis, 21 éves ifjút, hogy szüleim Trabantjával segítsek átvinni a dolgait az új helyre, a 48-as utca Petőfi tér felőli részén álló házba (az öreg épületet nemrég bontották le).
Erről az időszakról Csibra István monográfiájában így ír: „1984-ben a gyulai »illetékesek« is nagy sokára időszerűnek látták, hogy tegyenek valamit a város költője, Simonyi Imre érdekében: megígérték neki, hogy kiszabadítják a Dob utca 6.-ból, az »egyszemélyes fegyenctelepről«. És átköltözhetett először a 48-as utcába, később pedig az Erkel térre, élete és költészete legendás színhelye, a Reinhardt cukrászda szintén udvari, de elviselhetőbb lakásába, ahol élete utolsó öt nehéz évét töltötte.”
A tárgyak túlélnek minket, mondja egyik szereplőm a Szövetek c. kisregényemben (JAK füzetek, 1999). S valóban. Simonyi első költözésekor a fegyenctelep előszobájának padlóján rengeteg érdekes dolgot találtam az évtizedek alatt összegyűlt iratcsomó között. A kupac körülbelül egy méter magas lehetett, a tetején frissen gépelt, a gépeléskor elrontott versek (Simonyinak nem volt írógépe, ha verset kívánt küldeni az ÉS-nek, Népszabadságnak, ismerőseit kérte meg, így engem is, hogy készítsék el az anyagot), a kupac legalján pedig többmaroknyi milpengő lapult.
Minden olyasmit, amire már nem volt szüksége, kidobtunk. Őrzök viszont egy ’74-es USA ezüstdollárost és két féldolláros érmét, valamint a fegyenctelep előszobaszőnyegét (nem kellett az új lakásba), ám a legfontosabb mégiscsak az a néhány verskézirat – a negyvenes, az ötvenes, illetve a hetvenes évekből –, amelyeket elkértem.
Szigorúan az utókornak, Imre bácsi.
Szigorúan az utókornak, azt lehet.
Néhány évvel később (az aláírás alatt álló dátumozás szerint 1987. július 6-án) még valamit kaptam tőle. Már és még a 48-as utcai házban lakott, amikor is egy nap ismét úgy érezte, betegsége megint elhatalmasodik rajta. Az ágyában fekve filctollat és papírt fogott, és a következő felhatalmazást írta rá: „Arra az eshetőségre, amennyiben betegségemből eredően cselekvésképtelenné válnék, felhatalmazom Bod Tamás, Bod Péter Gyula, Bartók Béla út 5. alatti lakosokat, valamint Kiss Ottó Vár utcai lakost, hogy lakásomban teljes hatáskörrel tevékenykedjenek helyettem és érdekemben.”
Az érdekesebb kéziratok másolatai ma a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban berendezett állandó kiállításon láthatók, az eredetiket azonban a felhatalmazással együtt a dedikált kötetekbe rejtve őrzöm. A verskéziratok a következők: 1944-45 (töredékek) 5.; Vers, kétféle; Téboly; Őszi alkony; Krúdy No1; Samuel Beckett.
A felhatalmazást a költő halála után a másik két érintettet kivéve senkinek sem említettem eddig. Hogy miért nem, az egy másik, hosszabb történet témája volna.

Vissza a tetejére