Hátha odaát


1978. augusztus elsején, pályakezdőként kerültem Gyulára. Korábban csak egyszer, iskolai kiránduláson jártam ebben az alföldi kis polgárvárosban, így Békés megyét sem ismertem. A városka és vidéke kulturális élete ugyancsak ismeretlen volt előttem, bár képben volt a kortárs Kohán György, Koszta Rozó, az író Gáli József, a csabai Várkonyi János festő és nyilván a régiek, Munkácsy, Orlai Petrich Soma, Erkel Ferenc.
A híres Százéves cukrászda szomszédságában laktam, és már az első napoktól láthattam a gyakorta ott álldogáló, majd onnan elhajtató s oda visszatérő egylovas konflist, ami – taxi hiányában – helyieket, akkor még gyéren megforduló turistákat fuvarozgatott a városon belüli körútján. Egy színfoltja volt ez Gyulának. Erre a konflisra várakozott gyakran, majd szállt fel rá egy – legalábbis nekem akkor – idősebb úr. Magas, inkább szikár alakja, kis kecskeszakálla, ami akkoriban nemigen volt divatos, magas homloka, jelentősen barázdált arca és viseltes, nyakkendős öltönye, a szájából állandóan kilógó cigarettájával felkeltette az érdeklődésemet.
Az öreg Jánositól – a Százéves (vagy régi nevén Reinhardt) üzemeltetőjétől, aki napközben, ha nem volt vendége, a bejárati ajtó melletti falhoz támaszkodva ácsorgott, és beszélgetett az arra járókkal – hallottam először: ő Simonyi Imre, a gyulai költő.
Aztán szinte napi rendszerességgel lépett fel, majd utazása végén szállt le a mindig tisztára fényezett konflisról A Költő. Én pedig, mert érdekelt, utánaolvastam a fellelhető Simonyi-verseknek. A Gyulai krétarajzokban, ami ugyanabban az évben jelent meg, egy ínyencséget is felleltem, egy versében egyik „munkaköri” elődöm valós vagy képzeletbeli liezonja jelent meg, Simonyi tollából lírai magasságokba emelkedve.
Egyszer éppen Jánosi Imre cukrászdással beszélgettem, aki akkor is az ajtó melletti falat támasztotta, amikor Simonyi megint arra tartott. Bár felületesen, de megismerkedtünk, akkor dedikálta nekem azt a bizonyos Gyulai krétarajzok kötetét, és saját kezűleg javította ki a benne rejtőző kisebb nyomdai hibákat. Ma is őrzöm.
Eltelt néhány hónap, és meglátogatott egy gyulai születésű egykori egyetemi évfolyamtársam, aki közben továbblépett… Maga is babérkoszorúkra tört: költeményeiből azóta nyomtatásban megjelent néhány kötet. Tudta, hogy óriási kincs birtokában vagyok egy valódi írógép tulajdonosaként. Sajnálkozva mondta, hogy atyai barátja, Simonyi Imre készíti következő kötetét, de nincs, aki legépelje kézirata verseit. A rajongók, múzsák, barátnők, akik képesek lettek volna erre, sorban elhagyták, vagy ő kötött útilaput talpuk alá.
Ő, az egykori évfolyamtárs arra gondolt, besegíthetnék a költőnek versei legépelésében.
Így amikor szabad időm volt, néhány alkalommal, hónom alá csapva az írógépet (a márkájára már nem emlékszem), irány Simonyi „tanyája”, valahol a Karácsonyi János és a Dob utca találkozásánál. Azóta azokat az épületeket lebontották, egyikük helyén a költő szobra áll.
A Bohémélet díszletei bontakoztak ki előttem. Egy szűkebb előtérből nyílott Simonyi háló- és egyetlen szobája. A bal túlsó sarokban egy ágy, benne valamilyen színű ágyneműk között ült meg feküdt a költő, akkor éppen betegen. Oldalt egy fa- vagy széntüzelésű öreg vaskályhában némi tűz, és valamennyire meleg. De a falakon… körbe-körbe az egykori barát, Kohán György szebbnél szebb, kisebb és nagyobb festményei. A sötét tónusú képek kontúrjai voltak csak kivehetők a gyéren megvilágított szobabelsőben. A bohém élet színterének ékkövei. Talán nem is illettek abba a miliőbe!?
Simonyi ugyan jobbára feküdt az ágyban, de folytonosan dohányzott, és néha kihűlt teáját kortyolgatta, amit talán a három napja őt otthagyó egyik múzsája készíthetett neki, búcsúintésképpen.
S aztán nagy körülményességgel, hosszadalmas készülődés után kezdte diktálni a verseket. Én szorgalmasan gépeltem, bár egyik kezemmel gyakorta fogtam meg az asztal szélét, hogy az össze ne roskadjon az írógépelés, avagy a versek súlya alatt.
Órákig tartott egy-egy ilyen gépelés, mert közben mesélt, magyarázott, emlékeket idézett a költő, és alig haladtunk. Ilyenkor az én következő feladatom szabott gátat az időnek és a folyamatnak.
Jórészt ezekből a versekből született meg éppen negyven éve, 1980-ban a Forgácsok egy fakeresztről kötete.
Azóta, hogy elteltek az évtizedek, mélységesen sajnálom, hogy nem jegyeztem le magamnak mindazt, amit Simonyi csak úgy elmondott. No de majd legközelebb… Hátha odaát!

Vissza a tetejére