A költő és a Népújság


Amikor 1985. január 1-jével kineveztek a Békés Megyei Népújság (1991-től Békés Megyei Hírlap) főszerkesztőjének, Simonyi Imrét akkor már néhány éve ismertem. Apósomnál, Kohán János szabómesternél találkoztam vele először. A költő nála varratott, mert adott az eleganciára, nevezetes galambszürke felöltőjét is vele készíttette. Kohán mester közelről látta, mennyit nélkülözött festőművész bátyja, ezért az „éhenkórász” poétának is baráti árért dolgozott.
Kapcsolatom Simonyival az újsághoz kerülésemig általában a kölcsönös üdvözlésre és néhány udvariassági kérdésre, illetve válaszra szorítkozott. Kivéve, amikor 1980-ban megkért, hogy a Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetéséről szóló hírt – akkor még a lapkiadó igazgatójaként – helyezzem el a lapban. Az idő tájt és egészen a közelmúltig úgy tudtam (mert azt beszélték), hogy 1956-os szereplése miatt megyei párthatározattal kitiltották a megyei lapból. Jó okom volt elhinni, hiszen a forradalom leverése után letartóztatták, internálták, végül ügyészi figyelmeztetéssel helyezték szabadlábra. A Békés Megyei Népújságban 1957. április 13-án Bíróság tárgyalja rövidesen azok ügyét, akik meggyalázták a nemzetközi munkásosztály jelvényét címmel megjelent tudósítás szerint „Simonyi Imre újságíró volt az értelmi szerzője, ő szólította fel egyik tömeggyűlésen a hallgatóságot, hogy a vörös csillagot le kell ütni minden épületről, minden emlékműről”. (Simonyi később azt állította, hogy az akkori Gyulai Hírlapban megjelent írásai és két szónoklata miatt vették őrizetbe.)
Amióta a korabeli lapok interneten is hozzáférhetők, azóta tudható, hogy a költőt – legalábbis kezdetben – nem tiltották ki a megyei lapból. A Népújság 1963 márciusában recenziót közölt Önéletrajz helyett címmel az előző évben megjelent második verseskötetéről, és előzetest a könyv rádiós bemutatójáról. (Első, Tisztességes írás című kötete a forradalom évében jelent meg.) Ötvenhatos szereplése és ügyészi elmarasztalása ellenére 1963 júniusában a lap kulturális rovatában közölték Itthon című versét, négy évvel később, 1967 áprilisában pedig a Megyünk ketten című költeményét hozta le a szerkesztő. Ekkor azonban valami történhetett, mert ettől kezdve egyetlen versét sem közölte a lap, holott országos napilapokban – köztük a központi pártlapban, a Népszabadságban – rendszeresen jelen volt. Valószínűsíthető, hogy ha nem is párthatározat tiltotta ki a lapból, a Népújságot 1956 novemberében alapító főszerkesztőként jegyző Cserei Pálnak értésére adták, hogy nem kellene az egykori „ellenforradalmár” verseit közölni. Simonyinak a lapból való kitiltása – ha egyáltalán volt ilyen – különös módon valósult meg. Verset nem közöltek tőle, de új köteteiről, a helyi irodalmi folyóiratban, az Új Aurórában való megjelenéséről (mert abban megjelenhetett), szerepléséről irodalmi összejöveteleken – ha szűkszavúan is, de – hírt adtak. Egy 1986. júniusi gyulai tévéadásról szóló meglehetősen különös tudósítás is ezek közé tartozott. A Magyar Televízió Hétvége című műsorát Gyuláról sugározták, s az adásban Simonyival mint a város neves költőjével is rövid beszélgetést terveztek, ami azonban elmaradt. A megyei lap szerint a költő nem jelent meg az interjú tervezett helyszínén, a Százéves cukrászdában, helyette a stábot egy levél várta: „Kórházba kellett mennem, ne várjanak rám.” A történet jellemzően simonyis: beszéljenek róla, de ő ne beszéljen. Nem akarta a széles nyilvánosság előtt is elmondani, amit négy fal között vagy szűk baráti körben mondogatott, más meg idegenül hangzott volna a szájából.
Verseinek a megyei lapból való „kitiltása” évében, 1967-ben Simonyit beidézték a megyei rendőr-főkapitányságra. Vonakodott bemenni, végül Darvas Józsefnek, a Magyar Írószövetség elnökének a biztatására mégis megjelent. Mintegy négy órát töltött az állambiztonsági osztályon, ahol elé tették a megfigyeléséről készített dossziét. Ebben az állt, hogy bűncselekményt nem követett el, ügyét figyelmeztetéssel lezárták, amit a vizsgálati osztály vezetője tudomásulvétel végett aláíratott vele. Nem tudni, az esetnek volt-e köze Simonyi 1967 utáni szilenciumához, feltételezhetően volt. (Simonyi megfigyelése Szőnyei Tamás Titkos írás című, az állambiztonsági szolgálat és az irodalmi élet kapcsolatát feltáró könyve szerint 1967 után is folytatódott, de jobbára a Máraival való levelezésére koncentrálódott. Később egyre inkább a saját emlékművét építő, a rendszerre ártalmatlan öregúr skatulyájába tették, és megfigyelését hanyagolták.)
Visszatérve a kitüntetéséről szóló híradás megjelentetésében való közreműködésemre – bár annak idején hittem –, az előzőek miatt egyáltalán nem számított hősi tettnek részemről. Legfeljebb azon gondolkodhattam volna el, hogy Simonyi miért nem a szintén gyulai főszerkesztőhöz fordult. Akkor bimbózó ismeretségünknek tudtam be, hogy engem keresett, ma már azt hiszem, inkább arról lehetett szó, hogy nem volt felhőtlen a kapcsolata a szerkesztőség vezetőjével. Enyedi G. Sándor ugyanis abban az időben volt tanácselnök Gyulán, amikor az 1956 utáni letartóztatások – köztük Simonyi őrizetbe vétele – történtek. Rá hárult a forradalom utáni „konszolidáció” háládatlan feladata, s bár megpróbálta beépíteni a városi vezetésbe a forradalmi bizottság tagjait (nem sikerült), az üldözöttek egy része nem bocsátott meg neki. Simonyi is közéjük tartozhatott.
 
Főszerkesztői kinevezésem után elhatároztam, a lehető legrövidebb időn belül elvégezzük Simonyi Imre „rehabilitálását”, vagyis közöljük a verseit. Erre mindjárt februárban adódott alkalom, amikor összeállítást készítettünk Kohán György születésének 75. évfordulója alkalmából. Kértem a költőt, adjon verset az oldalra, ami elől ugyan nem zárkózott el, de nekem küldött leveléből némi sértődöttség érződött ki. ,,Főszerkesztő Uram! A Kohán-vers jöhet. De csak: Kohán miatt. Egyszóval: elveim fenntartásával. Ez esetben nem világnézetemre (ilyen nekem nincs is, én csupán nézem a világot, és sajnos látom, s e látványtól permanens hányingerem van), ellenben a városra és a megyére vonatkozandó elveim fenntartásával…” – írta többek között. Hogy látszatsértődöttségről volt szó, az hamarosan kiderült. Négy nappal később újabb levél érkezett, amelyben azt kérte, közöljük Négysoros című versét is („nem is voltál szegényebb / mint illő egy szegénynek / csak valahogy vesztesebb / mint a többi vesztesek”). A közléshez már instrukciót is fűzött: „a hosszú vers legyen a spiccen, második helyen ez, és a Holdvilágnál legyen a végén. Főszerkesztőséged szíves fáradozását köszönve maradok első számú ellenlábasa: S. I.”
Az 1985. február 23-i számmal – amelyben Simonyi mindhárom verse megjelent, az általa kért tördelésben – megtört a költőre kirótt szilencium, ami a tilalmat elrendelők részéről visszhang nélkül maradt. Igaz, más volt már a kor, és mások ültek a megyei pártvezetői székben, olyanok, akiket életkoruknál fogva már nem terhelt a múlt.
A következő hét évben – 1992. február végéig – még további tizenhárom levelet küldött a Mester. Egy kivételével (amely postán érkezett) valamennyit bedobta a levelesládánkba, vagy az apósomnál hagyta, akihez két-három hetente járt beszélgetni. A leveleket – kéréseit, gyakran utasításait – általában kitépett jegyzetfüzetlapokra írta, egy alkalommal pedig barna bolti zacskóra jegyezte le. Utóbbiakat a kulturális rovat vezetője – aki évekig nem jelentetett meg Simonyi-verset a lapban – rendre akceptálta. Ilyen gyöngyszem egy 1985. szeptemberi levél: ,,Zoli Úr! Kérlek: a szombati Köröstájban (a lap irodalmi mellékletében – Á. Z.) a verseket e két főcím valamelyikével hozzad: KÉPESLAPOK GYULÁRÓL – GYULÁNAK vagy GYULAI EPIGRAMMÁK. Én inkább az elsőt szeretném! Ám a legeslegfontosabb a fénykép: 1. Gutaütés okából, 2. Mert szép vagyok. Köszönöm!” Néhány nappal később üzenetet küldött: „Kérlek a lapban közölt fénykép eredetijét szerezd vissza a fotóstól! Arra szükségem van.”
A levelek között néhány különösen figyelemreméltó, s messze túlmutat a közléssel kapcsolatos kérésein. 1984 augusztusában például a következő szöveggel örvendeztetett meg: ,,A Békésmegyei Hírlap »Könyvnapok után« c. darabját és a Békés megyeibe helyezett, »Miért hallgatnak az írók?« c. Alföld-beli Ember Gedeont egymás után olvasd! Tanulságos. Ugyanis két esztendőn belül kétszer írtam erről a tárgyról, nevezetesen, hogy miért is hallgatnak hát azok a kurva magyar írók?” Az 1944 júniusában, illetve júliusában írt szövegekről – amelyek 1989-ben az Ember Gedeon jegyzeteiből című kötetében is megjelentek – nem esett szó köztünk. Nagy valószínűséggel a mindkét írásban megtalálható gondolat miatt hívta rá fel a figyelmemet. A Békésmegyei Hírlapban azt írta: „Hol vannak a magyar írók? Miért hallgatnak azok, akiknek beszélniök kellene?! Kérdések, amelyekre csak látszólag nincs felelet. Mert van. A magatartás. Az írók magatartása. A magyar író magatartása: hűség a fajtához, önmagához és a múltjához…” Az Alföldben pedig így írt: „Az íróság két vezérkomponense ugyanis: állapot és magatartás. Az író állapota: szenvedés, magatartása: hűség. Az író szenvedése roppant harcok, győzelmek és vereségek summája. Az író hűsége: örök bábáskodás az igazság mellett! Az örök igazságok mellett! S így olykor bizony a politika részletigazságai ellen!” Simonyi az írások születésekor még szárnyait bontogató költő volt, az említett lapok külső munkatársa, később az Alföld szerkesztője.
 
Egy 1992. januári levél esetében többről volt szó, mint egyszerű kérésről, Simonyi ismert tételének – az innenső partiakról és a túlpartiakról vallott nézetének – megismeréséről. A történet előzménye, hogy a Kurír egyik újságírója interjú készítésének szándékával felkereste a költőt a lakásán, ahol hosszan és – a szerző szerint – barátságosan beszélgettek. (A Mester később azt állította, hogy a konyhán és a fürdőszobán keresztül „tévetegen” bement hozzá az újságíró, akivel magándiskurzust folytatott.) A lap munkatársa terjedelmes riportban számolt be a találkozásról, meglehetősen naturálisan lefestve a környezetet, amelyben a költő élt. A cikkből – amelyet bizonyos megfontolásból a városi lap is átvett –, nagy botrány lett, még az Írószövetség is megszólalt az ügyben. Közben Simonyi jelezte, hogy a történtek kapcsán szívesen adna interjút lapunknak. A beszélgetést elkészítettem, majd – mielőtt megjelent volna – egyik este levél várt a postaládámban. A Mester ebben arra kért, hogy az interjú innenső partiakról (akik közé Bartókot, Sinka Istvánt, Németh Lászlót, Krúdyt, Tímár Józsefet, Dayka Margitot, Kiss Manyit, Göröcsöt és Pásztor Józsefet sorolta) és a túlpartiakról írott részéhez toldjam be a következő sorokat, hogy ne csupán a nagyokat tekintsük embernek, hanem a névteleneket is: ,,Természetesen az emberek között a már említettek mellett az innenső parton még számos Nagy, Kiss, valamint Szabó meg Kovács is él. Ámde számuk – az emberek létszáma –, elenyésző kisebbség a túlparti földlakók létszámához képest. Viszont ennek a kisebbségnek van egy sajátossága, ami a földlakókat ott a túlparton a végsőkig irritálja. Ez a tűrhetetlen sajátosság pedig abból áll, hogy ebben az elenyésző kisebbségben van valami, amit úgy nevezhetünk: többlet. Igen, a kisebbség többlete! Nos, hát ez az, amit a túlparti többség nem képes elviselni. Gondoljunk csak a mindenkori Széchenyik vagy József Attilák sorsára. Ugye érthető már, miről is beszélek a „két part” okán!?
Az Ember meg a földlakó fényév milliárdokban sem kifejezhető egymástól való távolságáról. Még akkor is, ha netán ugyanegy kupéban, közös padon ülve utaznak Gyuláról mondjuk Kötegyánba.”
(Simonyi egyébként a szakmájukat magas szinten művelő, polgári mentalitású mesterembereket – így apósomat is– az innenső partiak közé sorolta, ezért tartotta szükségesnek a Nagy, Kiss, Szabó és Kovács nevűeket is megemlíteni.) 
 
Nem sokkal főszerkesztői kinevezésem és az első Simonyi-versek megjelentetése után, 1985 márciusában a Mester arra kért, hogy közöljük az 1947 áprilisában a Gyulai Kis Újságban Szabadság címmel megjelent írását. A szöveg, amely az 1989-ben kiadott Ember Gedeon jegyzeteiből című kötetében is olvasható, a demokrácia és a szabadság kérdését feszegette, a koalíciós időkben megszokott nyíltsággal. Mielőtt a cikket megjelentethettük volna, jegyzetlapra írt üzenetet kaptam a következő szöveggel: „A nálad lévő Szabadság c. Ember Gedeon közreadásától tekintsünk el. Különös tekintettel a polgárságról ott írottakra. Ma már azt a passzust nem vállalom!”
Az írás visszavonásáról a későbbiekben nem beszéltünk, bár utólag látom, érdemes lett volna. Különösen, hogy nincs benne szó polgárságról, amire hivatkozott, így más oka lehetett a kézirat visszakérésének. Feltételezésem szerint a szabadságról írott rész miatt gondolhatta úgy, hogy nem kellene kihívni a sorsot maga ellen: „A szabadságról valamivel kevesebbet kellene beszélni újságban, rádióban, plakátokon és a napi politika rozzant dongájú hordóján. Általában ezt a fogalmat szemérmesebben illenék kezelni.
Mert a szó, »szabadság«, nem csupán szó, ami csak arra szolgál, hogy kimondjuk – hanem fogalom, amely az egyetlen lehetséges emberi életforma fundamentuma.
Nem kimondani kell hát alibit jelölő cégérként, hanem megvetni benne a lábunk, és élni benne.
Mert mit kezdenél a levegővel, ha csak füleddel hallanád a zúgását, bőrödön éreznéd az áradását, de nem szívhatnád tele véle soha a tüdőd?”
 
Végezetül álljon itt egy történet, amellyel kapcsolatban személyesen kérte segítségemet 1987 novemberében. Azzal keresett meg, hogy életbe vágóan fontos lenne (minden kérése életbe vágóan fontos volt) egy elveszett kéziratával kapcsolatos közlemény megjelentetése. Elmondása szerint Szegedről vonatozott haza, s Békéscsaba előtt még dolgozott a kéziratán (ami a vonaton utazó Simonyira nem volt jellemző), ám amikor Gyulán leszállt, már nem volt a zsebében. A vonaton felejthette, vagy a gyulai állomáson esett ki a kabátjából. A lapunk november 23-i számában Egy Simonyi-kézirat nyomában címmel megjelent szövegben pontosan leírta, munkája meddig volt meg, és sorsa honnan bizonytalan. Rögzítette, hogy a gyulai vonaton kik ültek a közelében, majd az írása arra futott ki, hogy keresi azt a 24-27 év közötti lányt, az ügy „koronatanúját”, aki az előtte lévő padon ült. A hölgyről – beleértve az öltözékét is – tűpontos leírást adott, ami férfiemberekre (kivéve, ha az illető felkelti az érdeklődésüket) nem jellemző. Írásában arra kérte a lányt, jelentkezzen, ha tud valamit a kéziratról (mellékes, hogy nála van-e, vagy sem). Cserébe felajánlotta legutóbbi könyvének egy példányát. A hölgy nem jelentkezett, a kézirat sem került elő, így a felajánlott tiszteletpéldánynak sem lett gazdája.

Vissza a tetejére