Lányok, levelek, Simonyi


Simonyi Imréről egy lánytól hallottam először, akivel szerettük egymást. Ez a lány együtt albérletezett a másikkal, a teltkarcsúval, aki viszont a Mester szeretője volt, és Krúdy stílusában virtuóz leveleket írt neki, majd valamelyik esős őszön, egy ki tudja milyen éjszaka után bőröndjébe pakolta az öreg költő Márai-gyűjteményének legjavát, s a hajnali gyorssal Pestre lopta azt. Simonyi kétségbeesett diplomáciai erőfeszítéseket tett baráti és ismerősi körben – ám úgy tudom, hiába, a könyvek nem kerültek elő; csak a keserű szájíz maradt a gyulai legénylakásban, s egy újabb fanyar, mesélhető történet az őrült spinéről.
            Szóval, kikölcsönöztem a könyvtárból néhány kötetet, s mivel a lány, akivel szerettük egymást, úgy tudta magáról, hogy Simonyi a kedvenc költője, nem tehettem mást, megszerettem a Mester verseit is. S mert épp akkoriban gondoltam, ideje lenne megmutatni a sajátjaimat valaki szakmabélinek, felültem a gyulai vonatra. Versből tudtam az egyszemélyes fegyenctelep címét: Dob utca 6.
            Simonyit nem találtam otthon, csak valami fekete korcs ugatott kitartóan a zöld kerítés mögül. Gondoltam, szétnézek a városban. Széles utcákon csatangoltam, s egyszer csak szembejött a Mester. Messziről fölismertem, pedig korábban csupán fényképen láttam, ám azokban a konfekció kinézetű nyolcvanas években nem sokan viseltek úri szabó készítette öltönyükhöz díszzsebkendőt késő délelőtti sétájukon a poros, kisvárosi szeptemberelőkön. Bemutatkoztam. Tartózkodó volt, és bizalmatlan. Még apám és anyám foglalkozásáról, származásáról is kifaggatott, majd kérte, mutassam, amit hoztam. Ott helyben nézte át az írásaimat, talán éppen a Dob utca sarkán – valamilyen ipszilonkereszteződés rémlik, ahogy álltunk az árokpart kövesút felőli részén, mert nem a járdán közlekedett, amikor megszólítottam, hanem a kövesúton sétált. Hunyorogva, szemétől távol tartva olvasta a rövid, gépelt szövegeket. Tarkómat égette a nap, engem belül a félszeg kíváncsiság. Mondott pár biztató szót, majd úgy rendelkezett, hogy Szegeden keressem föl a megyei lapnál P.-t, a költőt, s hivatkozzam rá, hogy ő küldött.
            Amikor legközelebb meglátogattam, már nem a Dob utcában lakott. El-elutaztam hozzá, szerettem hallgatni a történeteit, ő pedig imádott mesélni. Számos látogatója akadt, némelyikükkel többször is összefutottam. Olykor egymásnak adtuk a kilincset. Előfordult, hogy B., aki akkoriban járt egyetemre, gyönyörű szőke lánnyal érkezett. Azt hittem, a barátnőjét akarja bemutatni, de nem, az Öregnek hozta a nőt, vagy mondjuk inkább, hogy a lány akarta megismerni kedves költőjét. B.-vel hamarosan el is köszöntünk tőlük.
            Máskor egy könyvtáros kisasszonyról érdeklődött az Öreg, ismerem-e. Mesélte, hogy meglátogatta a nő, kellemesen elbeszélgettek, amikor pedig kikísérte, az az előszobában térde esett előtte. Később valahányszor találkoztam a mindig vörös rúzst viselő könyvtárossal, nem tudtam nem elképzelni, amint vastag ajkai a rajongott költőre tapadnak. Ahogyan lóg ki a szájából a Mester.
            Egyszer az Öreg egy borítékot nyomott a kezembe. Tedd el biztos helyre; a végrendeletem! Engem nevezett meg örökösének. Nem tudom, kit akarhatott bosszantani a döntésével. Esztendő múlva viszont expresszlevelet küldött: Kérlek, tüstént jöjj le, és hozd magaddal a végrendeletet is.
            Beszélgettünk. Mondta a történeteit, én hallgattam. Feszengett. Elhoztad? Tudod, van az a lány, aki a gondomat viseli. Irtó rendes. Szeretnék hagyni rá valamit… Új végrendeletet írtam.
            Párszor jártam még nála, de az utolsó év kimaradt. Gyerekem született, lekötött a család, s a munkám is szorosabb lett. Karácsonyra levlapot kaptunk tőle, ennyi állt rajta: Mindhármótokat ölellek. Pedig milyen élvezettel cifrázta a Márait meglátogató színésznő esetét! Búcsúzáskor az író kedvesen megkérte az öreg hölgyet, hogy többet ne keresse, s ne is írjon neki. Karácsonykor se, Sándor!? Akkor főleg ne!
            Simonyi februárban halt meg.
            Néhány év múlva összeállítást szerkesztettem róla. P.-t is megkerestem, aki annak idején a megyei lapban hozta a verseimet. P. hamarosan postázta fontosabb emlékeit Simonyiról, s a borítékba, amelyben írását küldte, a kísérőlevél mellé betett egy másikat is. Félbevágott, csúnyán tépett postai levélpapír, egyik oldalán kis piros postakürt. A fekete tollal írt levél így szól: Kedves Z! Ma megkeresett egy fiatalember Szegedről (itt a nevem szerepel). Verseket ír. Tehetségesnek látom. Hozzád irányítottam. Kérlek, ha úgy ítéled meg az írásait, hogy elérik a „mércét” – én azt hiszem, igen – akkor hozzál tőle a Csongrád megyeiben. Nem árt, ha fiatalokat segítünk szóhoz jutni.
             Nézem a rendezetlen sorok szálkás betűit. Az Öreg, miután elváltunk, Dob utcai lakása felé indult. Aztán délután elment a postára. Borítékot vásárolt, bélyeget meg levélpapírt. Utóbbit félbehajtotta és kettétépte, s az egyik lapon beajánlott egy ismeretlen fiatalembert az ismerős szerkesztőnek. Persze lehet, hogy egyéb postai dolga is akadt aznap. Mondjuk levelet kapott egy diáklánytól, aki találkozni akart vele, ő pedig a papír másik darabján megírta, hogy mikor várja majd az állomáson. Ilyen története is volt: a lány lekéste a vonatcsatlakozást, és csak késő éjszaka kopogott be a költő ablakán. Amikor aztán találkozásuk kiteljesedett, s a lány azt találta sóhajtani, ha maga tudná, milyen jó most nekem!, az Öreg ráförmedt: tanuld meg, az úristenedet, vannak testhelyzetek, amelyekben csak tegeződni lehet!

Vissza a tetejére