Döblingi éjszakák
„Nem tudom, létezik-e ez a hely, ahol vagyok, s az idő, amelyben írom ezt. Egy hurok vana nyakamon, szorít a feketeség, mégis gyöngyvirágillatot érzek. Egy karszékben ülök, az alvajáró park holdfény áztatta szemmel néz be az ablakomon.”
(Egy ismeretlen Széchenyi István-kéziratból)
I
A fullajtár szuszog, mikor átadja a tekercset.
Sokmaratonnyi távtól reszketnek izmai.
Az arca ismerős, hosszú életem során mintha
mindig ő hozta volna a fontos dolgokat.
Én vénülök, ő ifjú maradt, nem szól, eddig se
szólt soha, úgy nyújtja át az üzenetet,
meghajol, s már itt sincs. S én érteni vélem,
hogy ezúttal miért tekercset hozott:
ideje, hogy legyünk mind esszénusok,
akár léteztek, akár a képzelet szülöttei.
Mert a nagy tivornyának vége van, most
átkozódás nélkül kell igazságot szólani.
II
A cseppkő, a gleccser nekilódul,
a lavina és a gejzír megpihen.
Aki maratont fut, a célnál nem
hagyja abba, viszi tovább az
ismeretlen úrtól kapott lendület.
Ki el se indul, tán azt szeretné, hogy
a startig valaki a hátán vigye?
Az égi lényekről vegyetek példát:
a Nap önmagát árasztja széjjel,
fényét és hevét, hogy nekünk
életünk legyen, a bolygók fáradhatatlan’
róják útjukat, s ha az üstökös egyszer kiég,
valahol biztosan lesz egy magamfajta vén,
ki néhány könnycseppet fog ejteni érte,
igazolván, hogy léte nem volt
cél és értelem nélkül való.
III
Hétfejű sárkány rücskeit s ragyáit
nézem közelről s undorodva, és nem
jut eszembe semmilyen varázsige
semmiféle nyelven, el kell hát viselnem,
hogy a hétfejű sárkány nyolcadik fejéből
bűzt, lángot és kénkövet lövell rám.
Mintha az Etna torkába néznék, mint
hajdanán, de abban volt fenség, ebben
csak undor. Rázkódik bennem a köhögés,
és ahogy kiszakad belőlem, elijeszti
a fenevadat, de az nem megy messzire,
mindig itt hallom förtelmes szuszogását.
S ha volna erőm Cenkre vagy Pestre
utazni, tudom, hintómat végig követné.
IV
Mondják, az anyagnak lelke van.
És van-e a léleknek anyaga?
Fekete Magyarország, fekete zongora,
vajon a teremtő miért lehelt
fekete lelket az anyagba?
A lélek anyaga is fekete, akár
a láz, mely folyton vágtázik bennem,
s amelytől talán még egyszer
megment a Magnesia Meteorica,
az égből érkező medicina.
Túlságosan jól érzik magukat
bennem a mérgek és a nyavalyák.
Túl fognak élni, még tetemem
is zabálni fogják. De ők még
nem tudják, milyen rövid az út
a lakomától a latrináig.
Küzdöttem, Isten, ahogy kérted.
Csak azt a véget ne akard, hogy
elfogadjam, mindent megteszek, ha
kéred, még bukfencet is vetek
neked, hogy megvidámodj, és
valami szebbet kitalálj.
V
A világot körbefutja egy kiáltás,
mely senkihez nem tartozik, és tán
épp ezért mindenki ismerősnek érzi.
Egy jajba kapaszkodunk?
Csak nem az Istené ez a hang?
Kiáltott, mert látta, hogy ez rossz.
A végső csónakot most faragják,
a végső evezőkhöz most vágják a fát.
A holtak szigetén fog kikötni, várják
az élő csontokkal zsúfolt katakombák.
Egyetlen útja ez lesz.
Rakománya az emberiség.
VI
A tékozló atya fiához nem mehet haza.
Szégyene vándorrá tette, de mozdulni
mégis képtelen. A fiú mindennap atyját
siratja, és soha nem az elvesztett örökséget.
VII
Engem kivégzett ez a nap,
jeltelen ágyba temetnek.
Érzem az utolsó csókok ízét
a számhoz tartott feszületen.
Vissza a tetejére