Kincs

Magyarország csak bennem él
                                               (Baka István: Döbling)
 
 
Magyarország él. Bennünk. Végtelen.
Nem lehet elfoglalni. Nem kell többé
darabokra szedni. Hiszen jutott már
mindannyiunknak egy darab. Egy ág. 
Egy fűszál. Egy kő. Egy vízmosás.
De ha meghal bennünk, nincs sehol.
Te tudtad. Hogy az egy másik ország.
Belül van. Iszonyú súly. Ejtőernyő is
álmunkban, amikor zuhanunk. Talán
ilyen a haza. A magasban. Kinyílik
fölöttünk. Kérdezted, küldted, hoztad
a könyvet, a kávét, a Delikátot. Kérted,
vártad, vitted a verset. Igen, a benti
Magyarország. Rabságba torkollik
minden szabadság. Döbling-idők.
Csupa őrült. Őrültek voltunk mi is.
Őrültnek kellett lenni ahhoz, hogy
megpróbáljuk felépíteni, ami belül volt.
Mert nem csak az a bolond, aki biztat
a trónfosztásra, mintha tollfosztásra,
majd belehal. Vagy életben marad. Mind
bolond, aki poétává lesz Magyarországon.
Emlékszem, ültem valakikkel Nagyváradon
egy vendéglő teraszán. Láttam, ott ülsz
te is valakikkel egy másik asztalnál.
Felálltunk, megöleltük egymást. Szinte
szabadkoztál, hogy nem kerestél meg
Marosvásárhelyen. De már szabadság volt.
Akkor azt hittük. A szabadkozó költő.
Nem kellett a könyv, a kávé, a Delikát.
Úgy éreztük, hogy végre teljesült a cél.
A feladat. Hogy ezután ne bent, hanem
kint legyen Magyarország. És a szabadság.
Ne legyünk többé őrültek. Elmenőben még
intettél, hogy most már jól van. Intettem
én is, hogy most már jól van. Aztán kiderült,
hogy mégis bennünk van Magyarország.
Ami kívül volt, nem az volt. Petőfivel,
Széchenyivel már meghalt. Aztán meghalt
veled is, Pista! Szabadkozó költő. Szabad
költő. Bennünk még él. Azt hittük, eljött
mindenkinek. De mégsem. Tedd közzé
ott fent, a mennyei Kincskeresőben az
általunk megálmodott Magyarországot,
mint egy gyermekverset! Pontosan olyan.

Vissza a tetejére