Cerberus


Magyarország nincs többé, már csak bennünk él.
 
Pedig azt mondtad, szeretsz bennünket.
De ott követted el a hibát,
hogy amikor alkottál minket,
akkor már volt tükör,
a víz, amiben megnézhettük magunkat,
és az első pillanattól tudhattuk,
hogy nem vagyunk elég jók,
hogy nem vagyunk olyanok, mint te,
hiába mondtad,
hogy a képmásodra teremtettél.
 
Az ujjaink giliszták,
a nyelvünk fickándozó sikló,
a szerveink mélytengeri növények,
lágyan hullámzó korallok és szivacsok.
 
Ők a mi anyáink és apáink,
semmi rossz nem származhat tőlük,
nem lehet őket okolni az ország gondjaiért. 
 
Ugyanígy
mi sem tehetünk semmiről.
De amikor átlépnénk a határt, hogy örökre elhagyjuk
ezt a helyet, 
észrevesszük egy félelmetes mitológiai szörny
régóta itt fekvő tetemét,
keselyűk köröznek felette,
körülzsongják a bogarak,
és hiába tudjuk,
hogy te ilyet sose teremtettél,
és sohasem lehetett valódi,
mégis, mint valami középkori szent ereklyéje
vagy egy évszázada süllyedő óceánjáró,
 
soha nem fog a teste lebomlani.

Vissza a tetejére