„Lucsok és pernye”


Az erkélyről a sárga házra
Sötétek mind az ablakok
 
Nagybetegen vánszorog az idő
nem oszlik a nyirkos nyúlós sötét
Elvagyok Megvagyok Tapogatózom
tovább a terasz-homályban akár a vakok
 
A látóhatár derengő peremén
feltorlódott hegyek fekete éjszaka-habok
Romantikusnak tűnhet ez az erkély-idő
s a sárga ház ablaka mögé elzárt örökremény
 
(a vers már régen nem vers a vers már
régen nem költemény – de hogy mi azt
jobb nem tudni azt nem tudni is elég)
 
Persze jobb lehet tudat nélküli létbe lépni
vagy átlépni a létből a boldog tudattalanba
lehullni túléretten mint fáról a gyümölcs
 
mint elhagyott kertben az alma
 
toccsanni szétfröccsenni lucsokba szakadni
lenni fölösleg vagy még csak nem is annyi
 
S ha a kert végében a kiszáradt fa égre lángol
kortyolni harapni zabálni majd a lángolásból
szétégni szétszállingózni a feltámadt szélben
mint a pernye
 
nektárral és vérrel csúful összekeveredve
keveredni lucskosan léttel összekormozódva
 
várni
 
és hajnalban ismét felugatnak a Döblingben elásott
dobok
és önnön izzásuktól elhamvadnak és sorra kialszanak
a csillagok

Vissza a tetejére