A tápai nadrágos ember (Beszélgetés Ilia Mihállyal)


Tanárként és szerkesztőként generációk útját egyengette a magyar irodalomban, miközben munkahelyén kívül otthonában is lehallgatták. Ha kellett, József Attila és Radnóti Miklós anyakönyvét mentette az egyetem pincéjéből, máskor pályakezdő költők kezébe adott meghatározó olvasmányokat. A tápai származású, Szegedhez sok szállal kötődő Ilia Mihállyal beszélgettünk, aki tavaly ünnepelte 85. születésnapját. Az irodalommal való kapcsolatának kezdetéről, pályájának fordulópontjairól kérdeztük, és többek között kitértünk a kultúrpolitika, a tanárképzés egy-egy fontos kérdésére. Az is kiderült, hogyan telnek a mindennapjai, és miért törölte magát a Facebookról.
 
– Hogyan és mikor került olyan mély kapcsolatba az irodalommal, hogy ez máig meghatározza az életét?
– Tápén jártam elemi iskolába. 1942 szeptemberében, az első napok egyikén a tanító úr felállított bennünket, és azt mondta, meghalt Móricz Zsigmond, aki rólatok is írt. Akkor én másodikos voltam. Ezt akkor nem igazán fogtam fel, de később elkezdtem rajta gondolkodni, és kiderült, hogy a Rózsa Sándorában van egy fejezet, amelynek az a címe: Tápén. Így a szülőfalum révén elkezdtem ez iránt érdeklődni, majd hozzáolvastam ehhez kisiskolás koromban. Ez tehát egy irodalmi jellegű kapcsolat volt.
A másik impulzus történelmi jellegű. Amikor a szovjetek bejöttek, a tápai házunkban egy visszavonuló magyar csapat otthagyta egy Békés megyei udvarház könyvtárát. Ebben elképesztő dolgok voltak, például A Hét meg az Új Idők be volt kötve fekete keménytáblákba sorozatként, négy-öt kilós évfolyamok voltak ezek. Tíz-tizenegy éves voltam akkoriban. Elkezdtem ezeket a könyveket olvasni, és megragadtak bennem nevek, például Szabóné Nogáll Janka prózaíróé vagy Tömörkény Istváné és Gárdonyi Gézáé. Ez is egyfajta inspiráció volt.
Amikor a Klauzál-gimnáziumba, a későbbi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumba beiratkoztam, akkor ott az irodalomtanárom Vág Sándor volt, akit Szabó Dezsővel cseréltek ki. Szabó Nagyváradra került, Vág pedig onnan Szegedre. Ő nem nagyon értette ezt az 1945 utáni tantervet, hanem gyakran az élményeiről beszélt, amelyek például Ady Endréhez kapcsolódtak. Teljesen lenyűgözött a dolog.
Amikor pályát kellett választanom, akkor szüleim ebbe nem szóltak bele. Parasztemberek voltak, és látták, nadrágos ember leszek. Vág Sándor javasolta, hogy a szegedi bölcsészkarra jelentkezzek, de nem kellett felvételiznem, mert volt egy diákköri tanulmányi helyezésem. Így kerültem irodalom szakra.
Ott nagy szerencsém volt, mert a régi kolozsvári egyetem néhány tanára tanított, például Mészöly Gedeon, Nyíri Antal, Klemm Antal világhírű nyelvész. De rajtuk kívül új tanárok is voltak, például Halász Előd, Koltay-Kastner Jenő, hiszen akkor még nem volt idegen nyelv szak, így az ottani oktatókat áttették a magyar szakra. Halász Előd például 19. századi magyar irodalmat tanított, és Az ember tragédiájának első színéről egy féléven át beszélt. Így kerültem egyre közelebb az irodalomhoz.
Amikor gyakornok koromban Koltay-Kastner professzornak azt mondtam, hogy én a 20. századi magyar irodalommal akarok foglalkozni, ő szokása szerint mosolygott, és azt válaszolta, kérlek, előbb menj végig a teljes magyar irodalmon. Ezért volt az, hogy a régi magyar irodalommal kezdtem, és eltartott néhány évig, míg eljutottam a 20. századi magyar irodalomig, Koltay-Kastner bölcs tanár volt, nagy köszönettel tartozom neki, máig megőriztem a magyar irodalom minden korszaka iránti érdeklődésemet.
 
– És hogyan tudott az egyetemen maradni?
– Akkor még központilag helyezték el a végzetteket a tanári diploma megszerzése után. Én Mezőkovácsházára kerültem, de közben Szegeden letartóztatások voltak 1956 miatt, ez érintette például Péter Lászlót és másokat. Akkor Keserű Bálint, aki 1956 októberében és novemberében Erdélyben tartózkodott, így a forradalmat ilyen formában élte át, írt egy táviratot, hogy gyere vissza, van hely az egyetemen. Lelkiismeretes ember, sokakon segített.
 
Pályája során a vidéki helyzet mennyire volt érezhető és meghatározó?
– Ez bizonyos szempontból hátrányt jelentett, mert nem vettem részt a Pest-központú irodalomban. Más szempontból előny is volt, mert Szeged művelődéstörténeti múltja elég bensőséges, tehát emberközelben van. Tömörkény ezen az utcán járt haza, itt van a háza a sarkon. A hallgatóimnak is szoktam ezeket mondani, emlékeztetem őket erre a képzeletben létező múltra.
Szólnom kell arról, hogy Tápé, a szülőfalum, a magyar irodalom egyik legkedveltebb faluja, már középiskolás koromban fölfigyeltem erre, és gyűjteni kezdtem a neveket, írásokat. Ha ez szóba kerül, mindig csodálkoznak a hallgatóim, barátaim a névsoron: Móricztól Temesi Ferencig, Adytól Radnóti Miklósig, a szegedi kisrealista parasztnovellistáktól Darvasi Lászlóig mindannyian írtak Tápéról. És ott van a szegedi triász: Tömörkény, Móra meg Juhász Gyula. Az utóbbi verseivel akár fölfedező sétát is lehet tenni a faluban. Amikor Juhászt 1923-ban Szegeden ünnepelték írói jubileumán, Babits Mihály, Babitsné, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső ellátogattak Tápéra. Babitsné közismerten szenvedélyes fényképező volt, van is kép róluk: pl. Juhász borospohárral a kezében látható a Fercsi kocsma kemencéje mellett, illetve egy másik, amikor Babits, Babitsné, Juhász egy ladikban ülnek a Tiszán, és néznek a fényképezőre. A képet értelemszerűen Kosztolányi Dezső készítette. Maga Kosztolányi is ír Tápéról, éppen ennek a kirándulásnak a kapcsán.
Az íróvá lett egyetemisták, akikkel kapcsolatban voltam, akiknek az írásait dédelgethettem, közölhettem, ők is írtak Tápéról. Veress Miklós, Szepesi Attila, Baka, Darvasi.
Darvasi a főiskolára járt, Zalán Tiborék az egyetemen jeleskedtek írásaikkal. A főiskolán egy csoport hallgató Nagy István történész körül a tudományosságban szerzett ismereteket, tudósok lettek, mint Lengyel András jó barátom, a kiváló művészettörténész vagy Romsics Ignác, Sipos József, Zombori István. Ezt csak azért említem, mert a bölcsészkari szépirodalmi szerzők sorjázása mellett a főiskola számos tudományos munkában jeleskedő hallgatót nevelt ki. Persze az egyetem is. Füzi Lászlót, Csapody Miklóst, Lovász Irént említhetném, és a főleg Keserű Bálint körüli régi magyaros csoport tagjait, illetve a világirodalmi tanszéken Fried István tanítványait, doktoranduszait, akik szintén ezekben az időkben, az szépirodalmi tehetségek mellett képződtek tudósokká. Mind, akiket emlegetek most, és akiket feledékenységből nem, tehetségesek voltak, s beértek mint írók, tudósok. Gondolok itt olyan nem szabályos tehetségre is, mint Szilasi László, aki kiváló oktató, mondhatom, hogy népszerű a bölcsészhallgatók körében, ugyanakkor teljesen egyéni hangú, sok újdonságot rejtő prózaíró is.
 
– Szerkesztőként hogyan zajlottak a felfedezései, hogyan lehetett ráismerni egy tehetségre, mint amilyen például Baka István is volt?
– A Tiszatájhoz úgy kerültem, hogy Kovács Sándor Iván kollégám, aki nálam fiatalabb volt, és előbb került a laphoz, felkért egy feladatra. Rengeteg volt a beérkező kézirat, amelyet ők nem kértek. Ezeket kellett elolvasnom, és válaszolnom rájuk. Ezen kéziratok kilencven százaléka kezdő íróké volt. Ez kialakított egy kapcsolatot a pályakezdőkkel, és ez áttevődött az egyetemre is. Megszoktam azt, hogy a szemináriumok elején mindig megkérdeztem, ki mit olvasott, ki mit írt. A foglalkozások kezdetén nyolc-tíz percet erről beszélgettünk. Ebből arra következtettek az író hallgatók, hogy meg kellene nekem mutatniuk a műveiket. Aztán már kialakult az a helyzet, hogy mentem a folyosón, láttam egy hallgatót, és megkérdeztem, éppen most mit csinál, írt-e valamit mostanában. Majd rájöttek, hogy Ilia elolvassa azt, amit mutatnak neki. Sőt akár elviszi folyóirathoz is.
 
– A szerkesztői és a pedagógusi munka ezek szerint teljesen összefonódott.
– Igen, és Baka Istvánra is valahogy így találtam rá. Szerepelt az egyik tanszéki felolvasáson, majd az egyetem főépülete előtt találkoztam vele a szökőkútnál. Elkezdtem vele beszélgetni, de ő elég morcos ember volt. Ennek ellenére sikerült megnyerni, és megmutatta a kéziratait. Mondtam neki, hogy mielőtt költő lenne, jó lenne, ha megismerné a magyar irodalmat. Ekkor elkezdett intenzíven olvasni, ezért is ajánlotta nekem a Döbling című hosszúversét, mert a hatásomra vett a kezébe fontos történelmi és irodalmi műveket. Nem azt mondom, hogy az én biztatásomra, inkább megtetszett neki az olvasás. Én pedig meglepődve tapasztaltam, hogy ő egy rettentő tehetség, aki a kötött formáknak teljesen a birtokában van az ókori görögöktől a modern franciákig. Emellett félelmetes képkultúrája volt, ami azt jelenti, hogy mindent képben gondolt el.
Elkezdett az orosz irodalomnak a lázadó gárdájával foglalkozni, és kiderült, hogy nagyon jó fordító is. Kevesen tudják, hogy elment a Szovjetunió keleti és déli köztársaságaiba a kollégiumi orosz évfolyamtársainak az útlevelével, tehát beledolgozta magát abba a közegbe, és az ottani írókkal is komoly kapcsolata volt. Azt lehet mondani, hogy az orosz szamizdatnak az egyik terjesztőjeként tevékenykedett. De magányos ember volt, befelé élt, sokat szenvedett az írással és a közléssel is, és nem tartozott igazán semmilyen csoportba. Ő valahol a középpontjában van annak a vonalnak, amely Veress Miklósékkal kezdődött, és egészen Zalán Tiborékig, Szilasi Lászlóig és Darvasi Lászlóig terjed. Egy központi alak volt tehát, aki nem volt túl udvarias, de nagyon ügyesen bírálta a kortársai hozzá küldött írásait.
 
– Említette, hogy Baka István nem tartozott csoporthoz. Ez oka lehet annak, hogy költészete ma erőteljesen keresi a helyét a kánonban?
– Ez pontosan így van. Nem tudja senki a mesterének, prófétájának tekinteni. Valahogy kiesett a közösségből, nem szeretett csoportban lenni. Ő még fölfedezésre vár, mert az irodalom ilyen, hogy hullámai vannak: egyszer elfelejtődik egy szerző, majd újra fontos lesz. Zrínyit valójában a 19. században kezdték nagyon szeretni. Bakának azonban van olvasóközönsége. Amikor Baka Tünde évről évre megszervezte a Bakához kötődő versmondásokat, akkor óriási volt az érdeklődés. Egy cipész vagy egy pénzember miért jön Baka-verset mondani? Ezen érdemes elgondolkodni, de mindez jelzi, hogy él az életmű, amely egyébként könnyen áttekinthető, hiszen nem olyan terjedelmes. A versei elférnek egy közepes vastagságú kötetben, nem számítva a versfordításait. Baka nagyon nagy nyeresége a magyar költészetnek.
 
– Ha összehasonlítjuk a rendszerváltás előtti irodalmi életet és a mait, milyen fontos különbségekre figyelhetünk fel?
– Ma az irodalom nincs előtérben, mint akkor. Valahogy a mai politika túlontúl megszabja az értékítéleteket a tankönyvekben. Ez azért gond, mert az emberek körülbelül nyolcvan százaléka nem irodalomolvasó, így csak azt tudja az irodalomról, amit tanul róla. Most például Tamási Áron helyett Wass Albertet emelték ki, így az utóbbit fogja megtanulni, mert abból kell vizsgáznia. Ez az erős kultúrpolitikai irányítás régen is rossz volt, mert akkor a szocreál virágzott, amely mára elfelejtődött. Bizakodunk, hogy a mai kultúrpolitikai iránymutatás is el fog felejtődni. Idővel az érték úgyis kiforrja magát. A rendszerváltás előtti Kossuth-díjasok egy része elfelejtődött. Ez persze nem vigasz a ma alkotó írók számára.
 
– Kiket, milyen műveket olvas a kortársak közül? Mi alapján válogat?
– Sajnos nagyon sokat olvasok, mert nincs más dolgom. Jelen pillanatban Szilágyi István új regényében merültem el, amelynek az a címe, hogy Messze túl a láthatáron, és a kuruc korban játszódik. Ezzel párhuzamosan Szapor Juditnak A világhírű Polányiak – Egy elfelejtett család regényes története című könyvét forgatom. Ezenkívül harmadikként Markó Béla új verseskötete is nálam van, nagyon érdekes hosszúversek találhatók benne.
Mi alapján válogatok? Amit meg tudok szerezni vagy megkapok. De koromnál fogva nagyon sok írót ismerek személyesen, és ez a személyesség kötelezővé teszi számomra, hogy olvassam őket. Hiszen sétálgatok, látom a kirakatban a műveiket, és elpirulok. Ha én nem olvasom el őket, akkor ki fogja? Ami nagyon hiányzik, és sokat gyakoroltam régen tanár koromban és a Tiszatájnál is, hogy a szomszéd országok magyar irodalmából beszerezzem az újabb műveket. Sok csak Budapesten kapható, bár néhányat így is megkapok maguktól a szerzőktől.
Mostanában olvastam Mircea Cărtărescut is, ő a legjobb román író, akit nem könnyű fordítani. A másik román Marin Sorescu, aki miniszter is volt. Ő költő volt inkább, Bukarestben ismerkedtünk meg, franciául beszélgettünk. A kovásznai gimnáziumban Gazda József felléptette őt is. A gyerekek magyarul és románul is elszavalták a Sorescu-verseket. A közönség között ültem akkor, és láttam, ahogy Sorescu meghatódott, lehajtotta a fejét. Ezekkel az intellektuális románokkal nincs baj. Velük nagyon jól ki lehetne jönni.
Egyébként Ukrajna is nagyon sokat változott ezen a téren. Kiadtak egy éve egy ukrán novellaantológiát, és abban több utalás szerepel a kárpátaljai magyarokra – nem pejoratívan. De az is érdekes, hogy a belgrádi magyar tanszéknek is olyan vezetője van, aki kétnyelvű. Magyar az anyanyelve, és szerb az édesapja, zentaiak. Hátha valami változna ezen a téren! De mélyen van a gyűlölet a történelemben. Pedig 1848-ban Szeged lakóinak nagy százaléka szerb volt. Ha akkor nem történik az, hogy elkezdik irtani a szerbeket a Klauzál téren, máshogy néz ki ma a város.
 
– Irodalmi folyóiratokat is hasonló intenzitással olvas?
– Hasonló a helyzet a folyóiratokkal is. Volt olyan időszak, amikor tíz folyóiratnál dolgoztak egykori tanítványaim. Ők elküldték a lapszámokat. Így nem kellett könyvtárba menni. Mert hogy olvas könyvtárban egy verset az ember?
Sokszor olvasok folyóiratokban olyan közléseket, amelyek fölött új név tűnik fel. Az is szokott inspirálni, ha nem ismerem a nevet. Olyankor utánanézek, ki az, aki írta. Élvezem, ha jó az írás, de nem tudok már beleavatkozni az irodalmi élet folyamatába. Legfeljebb írok egy-egy levelet, hogy tetszett, és küldj írást Füzinek a Forrásba vagy Jeneinek az Esőbe, mert ők esetleg ráharapnak.
 
– A kortárs irodalomban van-e hasonló törésvonal, mint amilyen régen a népi-urbánus ellentét volt?
– Esztétikai törésvonalak mindig voltak az irodalomban, gondolhatunk itt akár a műfajok versengésére is, vagy például a szabadversek és a kötött formák feszültségére. Volt ennek kapcsán régebben egy személyes Baka–Zalán-vita is. De úgy érzem, a régi ellentétek is megvannak. Bizonyos szerzők még ebben a népi-urbánus, magyar–zsidó, szemitizmus-antiszemitizmus ellentétben gondolkodnak. Ami nagyon érdekes, hogy sokáig a szomszéd országok magyar irodalma ezeket a hagyományos magyarországi ellentéteket nem vette át, ment tovább a maga útján, különösen az erdélyi és a vajdasági. De a felvidéki is ilyennek volt mondható. Ma azonban bizonyos szálak áthatottak oda. Az ellentétek ugyanazok lettek a határon túl is, mint itt nálunk.
Vannak szerzők a kisebbségi magyar irodalomban, akik próbálták ezt a fent említett, az anyaországból származó ellentétet kiegyenlíteni. Ilyen volt például Kányádi Sándor.
 
– A fent említett ellentéteket talán az internet tompíthatná, hiszen jelen lehet lenni úgy az irodalomban, hogy vidéken vagy a határon túl él az alkotó. Mégis, amikor beszélgetek egy-egy nem fővárosban élő íróval, gyakran szóvá teszik, hogy nem járnak fel smúzolni Budapestre, és így mintha kisebb figyelem jutna nekik.
– Lehet valakikben ilyen érzés, de vannak ellenpéldák is. Mondjuk Szilasi László, neki nem kell Budapesten élnie, a mű valahogyan áttöri magát, és legyűri ezeket a távolságokat. Ha a mű jó, akkor megtalálja a kiadóját, hiszen annyi van belőlük. De ugyanez másutt is megfigyelhető, nemcsak Szegeden. Vegyük például Debrecent! Milyen jó debreceni gárda volt ott! Többek között Borbély Szilárd is ott alkotott. Tehát a főváros-vidék ellentét sokat enyhült az utóbbi időben, ennek kapcsán akár a folyóiratokat is említhetnénk. Ott van például a pécsi Jelenkor.
 
– A bölcsészkarok leépítésével az irodalom művelőinek természetes utánpótlása is megcsappanhat. Tanár úr milyennek látja a bölcsészkarok és a magyar szak helyzetét?
– Elég rossznak. Gyengén állunk. A tanárokat jobban meg kellene becsülni. Az általam egyébként nem kedvelt Bismarcknak volt az a mondása, hogy a német háborúkat a német tanárok nyerték meg és vesztették el. Ha fiatal írókkal beszélgetek, mindig rájövök arra, hogy a háttérben valahol ott volt egy meghatározó tanár, aki a vidéki kis iskolában elolvasta az írását, és azt mondta neki, olvassál előbb verstant, utána kezdj el írni. A bölcsészkar elszegényedése azt jelenti, hogy a kulturálisan inspiráló személyiség esik ki.
Saját tapasztalatból tudom, hogy Szegeden is elkezdődött egy olyan tanítása az irodalomnak, amely többek között Szilasi Lászlóhoz, Szilágyi Zsófiához, Hász-Fehér Katalinhoz vagy Virág Zoltánhoz kapcsolódik. Ők írást is tanítanak, nemcsak irodalomtörténetet. Szilasi László kimondottan kreatív írást tanít, de a többiek is a megírás módjára koncentrálnak. Az íróvá nevelésnek tehát van egy utánpótlási lehetősége, és ez megfelelően működik. A szegedi egyetem ebben a tekintetben a Kádár-rendszerben is kiváló volt, sok tehetséges írót adott a magyar irodalomnak.
Ugyanakkor a tanárképzés gyönge, kezd leépülni. Van egy színvonalesés a hallgatókat tekintve. Mert ki jön bölcsésznek? A máshova föl nem vett lánykák. Ez nagy veszteség. Nem vagyok antifeminista vagy genderellenes, de több férfi tanárra lenne szükség. Ezt nem kell félreérteni, de nem lehet a hallgatók tekintetében elnőiesedett bölcsészkar elég hatékony. Szükség lenne a tanárok között a példaadó férfi magatartására is.
 
– Kik azok a tanítványai, akikkel a legintenzívebben tartja a kapcsolatot?
– Összesen százkét levelezőm van, akik tanítványaim voltak. Ezt a kedvedért számoltam össze. Ők főként irodalomtörténészek és írók, ezért is maradt fönn ez a kapcsolat. Tanárok is vannak, akik szakmai ügyekkel kapcsolatban keresnek. A számítógép sokat segít a levelezésben, de szeretek postán is írni.
 
– Ha segítséget kérnek, akkor általában mivel kapcsolatban?
– Gyakran azt kérik, olvassak el valamit, szóljak a kiadónak, írjak ajánlást ösztöndíjra. Nem olyan jók már az ösztöndíjajánlásaim a sikerüket tekintve. Olyan kuratóriumi tagok vannak, akik már nem ismernek. Akad olyan kritikus, aki megjelenés előtt elküldi az írását, nézzem meg, véleményezzem. Ezt megtiszteltetésnek veszem, elolvasom, belejavítok, megjegyzéseket teszek. Jók ezek a kapcsolatok.
Gyakorlatilag akikkel egyetemista korukban kapcsolatban voltam, azokkal most is kapcsolatban vagyok. Számontartom a nevüket, hol vannak és mit csinálnak. Ha tudok valamit, akkor lendítek rajtuk.
 
– Hetente többször ellátogat az egyetemre, a szegedi bölcsészkar magyar tanszékére. Mi ennek a szoros kötődésnek az oka?
– Ezt nagyon megszoktam. Olyan, mint a jó ló. De van ott nekem egy postafiókom is, és gyakran találkozhatok a most ott dolgozó kollégákkal. Ez egyúttal könyvtározást is jelent, vagy az egyetemit, vagy a Somogyit. Nézd, én 1953 júniusában léptem be abba az épületbe, és nem is véletlenül kerültem oda. A nagyapám bátyja ott volt fűtő, amikor az egy fiumei vasúti bank épülete volt. Klebelsberg az épületet odaajándékozta az egyetemnek, majd átalakították a fűtőrendszert, és így én ugyanabba a szobába léphettem be, ahol a nagyapám bátyja dolgozott. Amikor gyakornok lettem, Keserű Bálint odahelyezett. És odakerült a lehallgatókészülék is! Ez a megkapott anyagaimból, a rólam szóló jelentésekből derül ki. Azt nem tudom, pontosan miben helyezték el, sokak szerint a telefonban.
 
– Akkor volt róla sejtése, hogy lehallgathatják?
– Sejtettem, de azért nehezen hittem el, hogy egy ilyen szegény ország ennyit áldoz erre. De nem is igazán engem hallgattak le, hanem azokat, akik jöttek hozzám: a hallgatókat, a kollégákat. Temesi Ferenc, amikor belépett, mindig elkiáltotta magát: fiúk, kapcsoljátok be a magnót!
Összesen három helyre került lehallgatókészülék a környezetemben: a tanári szobámba, a Tiszatájhoz és a lakásomra.
 
– A lakásba hogyan jutottak be?
– Két hallgatónk volt belügyes, Földvári László meg Zsemberi Antal. A Zsemberi egy alkoholista gyerek volt, aki rendőrautóval odaállt a lakásom elé, és megfigyelte, ahogy elment a lányom, a fiam, a feleségem és végül én is. A kulcsot a feleségem tanári köpenyéből lopták ki, majd lemásolták. Így jutottak be a lakásba.
 
– Mennyire volt fájdalmas ezzel szembesülni?
– Azt nem hittem el, hogy a lakásomon is van. De nem a dolgozószobába tették, hanem a nappaliba. Majdnem kétezer oldalnyi anyagom van erről a témáról. Izgalmas olvasmány, de nem bírtam végigolvasni. A feleségem viszont igen.
Szerencsés voltam, mert kapcsolataim révén megkaptam a besúgóim teljes listáját. Ez harmincnégy nevet tartalmaz, és a nagy részének megkaptam a feloldását is.
 
– Ezek szerint van olyan, akinek még nincs feloldva a neve?
– Van, mert nem tudtunk rájönni, hiába van nálunk a jelentése.
 
– Mennyire tudnak felszakadni a sebek, amikor ezeket a jelentéseket olvassa?
– Nagyon. Akkor búskomorrá válok. Mert mindent lehallgattak a legbensőbb családi beszélgetésektől kezdve, a tanítványokkal való kapcsolattartást is beleértve, szakmai dolgokat. De ezekkel nem tudtak mit kezdeni, mert egyszerűen nem értettek hozzá. Nagyon sok nyugati kapcsolatom volt az oda emigrált magyar írókkal, és ezeket nagyon figyelték. Talán erősebben, mint a szomszéd országokkal való kapcsolattartásomat. Bár együttműködtek ők a Securitatéval is, cseréltek anyagokat.
 
– Néhány éve a Facebookon is megtalálható volt. Mi az oka, hogy már ott nincs jelen?
– Szégyellem, de az az oka, hogy két nap alatt ötszázhét ismerősöm jelentkezett. Ezzel nem tudtam mit kezdeni. Megrettentem. Elhívtam az unokámat, és mondtam neki, törölj ki. Képtelen lettem volna követni az ottani eseményeket.
A fiú unokám már Pesten dolgozik ügyészként, így nincs, aki segítsen, ha javítani kell a gépet. Legutóbb a billentyűzet fertőtlenítése közben a folyadék befolyt az áramkörhöz, és Kaposvárra kellett felküldeni javításra.
 
– Számítógépen is olvas hosszabb terjedelmű művet, vagy csak papíron?
– Számítógépen is, persze, a beérkező pdf-eket is. Megoperálták néhány éve a szememet, és az orvos azt kérdezte, hogy mit akarok a szememmel: olvasni vagy inkább távolra látni. Az olvasás mellett döntöttem.
Nagyon érdekes anyagokat kapok. Egy szegedi alkotmányjogász rendszeresen küldi a fellelt kuriózumokat. Legutóbb például arról írt, hogy az ÁVH vezetője, Péter Gábor egy szakácsnőt keresett, és pontosan megszabta, milyen lehet ez a nő. Ez egy gépelt anyag, és megtalálta egy levéltárban, megosztotta velem.
 
– Ha jól tudom, tanár úr is mentett meg hasonló anyagokat, például József Attilához kapcsolódó anyakönyvet.
– Régen, amikor az egyetemi hallgatók beiratkoztak, saját kezűleg kellett kitölteniük egy anyakönyvet. Ezt a procedúrát meg kellett csinálnia Radnóti Miklósnak és József Attilának is. Amikor az 1970-es árvíz elöntötte a bölcsészkar pincéjét, elkértem a kulcsát, akkor már állt a víz a helyiség alján. Mivel tudtam, hogy Radnóti Miklós és József Attila mikor jártak ide, fölvittem ezeket az anyagokat a szobámba, húsz évig ott voltak, és az egyetemi levéltár megnyitása után kerültek át oda.
József Attila maga állította ki az anyakönyvet, Radnóti Miklós pedig egy kivétellel saját maga vezette Glatter Miklós néven. Ebben szerepel az, hogy miket hallgattak. Tudod, hogy József Attila miket hallgatott? Cigány nyelvet, cigány néprajzot, cigány történelmet. Hermann Antal tanította neki, aki ciganológus volt, Erdélyből jött át. Azt már lehetett igazolni, hogy József Áron második feleségével, aki ugyancsak cigány volt, interjút csinált egy bukaresti lap az 1930-as években, amikor Áron meghalt.
 
– Ez mennyire van benne a szakmai köztudatban?
– Ezt csak Bari Károly vallja, meg én. József Áron egy iparos cigány volt, aki nem koldult, nem volt lócsiszár, városi szappanfőzőként dolgozott. A megmentett anyakönyv bizonyítja, hogy József Attila is fontosnak tartotta ezt az identitást. Talán azt gondolhatta, hogy egyszer beszélhet az apjával. Született egyébként egy féltestvére Romániában, úgy hívták, hogy Josif Mircea. A róla készült fotókon kísértetiesen hasonlít József Attilára.
Bármilyen furcsa is, Bari Károly mondja, hogy ő cigány elemi iskolába járt, ahol úgy tanították József Attilát mint cigány költőt. Tehát Magyarországon ez az elképzelés megjelent ugyan, de nem nyert teret. Pedig minél több rétegből áll valami, annál érdekesebb.
Radnóti például sajtójogot tanult. Ez még a pere előtt történt, tehát valamit sejthetett, valamire készülhetett. Egyébként őt is Horger Antal jelentette föl, aki nagyon bogaras professzor volt. Ha valaki zsebre dugott kézzel ment a folyosón, már kiabált vele, hogy ki fogja záratni. Persze József Attilának nem kellett volna otthagynia az egyetemet, csak át kellett volna menni Mészöly Gedeonhoz nyelvészetet tanulni. Az ehhez hasonló kettősség megvolt az akkori intézményben, mert Klebelsbergnek az volt az elképzelése, hogy a Kolozsvárról érkező, erősen református egyetemen minden tanszékre kinevezett egy katolikus professzort is. Horger volt a katolikus, Mészöly a református.
Ha ezt meglépi József Attila, mármint ha átmegy Mészöly Gedeonhoz, egészen máshogy alakul az élete. Horger egyébként annyira őrült volt, hogy rálőtt a saját feleségére. Ettől még kiváló nyelvész volt, és fiatalkorában egy szász mesegyűjteményt is kiadott. 1945 után pedig kilakoltatták az otthonából, szükséglakásba száműzték a József Attila-ügy miatt. Ez is őrültség volt.
 
– Hogyan telnek mostanában a mindennapjai?
– A feleségem eltörte a vállát, így most semmi mással nem tudok foglalkozni. Jelenleg házi alkalmazott vagyok. Ez elég munkát jelent, mert nem vagyok nagyon házias. Legtöbbször nagyon korán, öt órakor felkelek, öt és hat között bevásárolok, attól kezdve otthon vagyok, és a gép állandóan be van kapcsolva. Olvasok, várom a postát, telefonálgatok. Velem egykorú a tápai rokonság is, rengeteg unokatestvérem van, mert anyámnak tíz, apámnak négy testvére volt. Az ő ügyeiket segítek intézni. Vannak közöttük, akik érdeklődnek a művészet, például a gyékényezés iránt. A külföldi barátokkal megnehezedett a kapcsolattartás. Éppen Losoncz Alpár vajdasági barátom írta, hogy három hétig ment hozzá a levél.
Egyre kevesebbet mozdulok ki.

Vissza a tetejére