A posztmodernben csak vidékek vannak (Beszélgetés Bánki Évával)


Bánki Éva a legműveltebb íróink közé tartozik; egyetemen oktat, egyaránt jártas a populáris és arisztokratikus regiszterbe sorolt irodalomban, és nagy rálátása van az évszázadok kultúrájára. Az Esőváros című, 2004-ben megjelent, minden valamirevaló prózai előzményt nélkülöző regényével úgy dörömbölt a magyar irodalom kapuján, hogy az mindjárt ki is nyílt előtte. A nagy feltűnést keltő kezdetet szívós írói feladatkijelölés követte. Két történelmi regény és egy novelláskötet után öt év alatt született meg a Fordított idő-trilógia. Beszélgetésünket a kanizsai élménykör és a belőle következő tapasztalatok boncolgatásával és a pályakezdés pillanatával indítjuk, majd bejárjuk az írói tapasztalatgyűjtés és megfigyelés útjait.
 
 
– Valaminek történnie kellett, hogy csak úgy kipattant a fejedből, mint valami mitológiai hősnek, egy teljesen kész magyar regény; ez, gondolom, egy külön diskurzust is megérne, de mit mondanál erről dióhéjban?
– Harminchat éves koromig nem írtam prózát, csak verset. A cselekményes prózához és a társadalmi tematikához való vonzódásom miatt sokáig nem is láttam kapcsolódási pontot a kortárs magyar prózához. Azt is terveztem, hogy az első regényemet spanyolul írom, mert a cselekményes prózának ott nagyobb a hagyománya. Végül is letettem erről. De egyáltalán nem biztos, hogy egyszer nem írok regényt spanyolul. A kései pályakezdés miatt aztán sokan kérdezték, hogy annyi éven át ugyan mit is csináltam. Anyagot gyűjtöttem az Esővároshoz? Kutattam a csallóközi levéltárakban? Semmi ilyesmit nem tettem. Az Esőváros ötlete hirtelen jutott eszembe, és három hónap alatt be is fejeztem.
 
– Aki az Esővárost papírra vetette, teljes író díszben lépett elénk.
– Teljes díszben? Az Esőváros óta is sokat tanultam. A szépírásnak tényleg van egy szakmaként elsajátítható része. Petőfi a „természet vadvirága” volt, igen, de emellett képezte magát, fordított, nyelveket tanult, példaképeket keresett. Én irodalmi szövegekkel foglalkoztam egész életemben. De persze attól még senkiből nem lesz író, ha minden fogást elsajátít. Valami más is kell. Sokan a beilleszkedést tartják elengedhetetlennek. Az írásból – ezt én is így látom – úgy tudsz a legjobban megélni, ha kritikusként, szervezőként vagy szerkesztőként is részt veszel az irodalmi életben. Tehát egy csomó olyan dolgot csinálsz, aminek a szépíráshoz nincs köze. De szerintem nem jó elkötelezni magad az irodalom és a politika határterületén. Azt a világot mindig kerültem. Pedig az írás politika. De nem mozgalmárként.
 
Mikortól vált számodra nyilvánvalóvá, hogy író vagy?
– Az persze varázslatos volt, mikor annyi arisztokratikus figura, lovagok, trubadúrok után egyszer csak ott találtam magam a galántai vásárban egy csomó alkudozó paraszt között. Az ember nem vesz tudomást a világról, bezárkózik, ír és ír, és szép lassan megszállottja lesz a dolognak. Aztán szembenéz azzal, hogy ez mibe kerül. Szerintem ezzel a szembenézéssel kezdődik az íróság. A regényírás átalakítja az ember memóriáját, a múltját, az én fejemből is nyelvek, ismeretek, emlékek, évek hullottak ki. Három hónap múlva az egyik tanítványom letett az asztalra egy trubadúrverset, és még azt sem ismertem fel, milyen nyelven íródott.
 
Vagyis? Miért írsz?
– Sokféle választ tudok adni erre. Azért írok, mert jólesik: az írás is egyfajta függőség. Azért írok, mert Közép-Európában a regény a legadekvátabb történelmi emlékezet. Azért írok, mert érdekelnek a nyelvben rejlő lehetőségek. Az összes válaszban van igazság, de egyik sem igaz teljesen. Én tulajdonképp nem tekintem az írást mesterségnek. Ahogy a matematikát vagy a filozófiát sem. Pedig a matematikusok is iskolába járnak, tanulnak egymástól, fejlődnek, összejárnak, de olyan nincs, hogy a matematika mestere vagyok. Engem nem nagyon érdekel, hogy mit éltem át írás közben, ezeket a nagy „izéket”, gyötrelmeket, megvilágosodásokat javarészt el is felejtettem. Más írók ilyen élményei sem nagyon érdekelnek. A regények csak vírusok, vannak a létezésüknek szabályszerűségei, de alapvetően az a világ érdekes, amit meg akarnak érteni vagy át akarnak formálni. Hiszen elképesztő változások között élünk. Azért írok, mert érdekel a valóság. És amilyen izgalmas a jövő, olyan varázslatos a múlt is.
 
Erre a beszélgetésre készülve egy cédulára kiírtam egyik nekem küldött leveledből a következő részt, amely nagyon megfogott engem. Fölolvasom: „Mikor Kanizsára utaztunk, én titokban abban reménykedtem, hogy utazgathatom a zalai falvakban. Mert micsoda nevek vannak! Böde, Vasboldogasszony, Rigyác, Galambok, Zalaboldogfa, Gutorfölde, Tekenye, Pacsa! Az általános iskolánk a buszmegálló mellett volt, és mikor jöttem haza az iskolából, jól emlékszem rá, hogyan recsegett tájszólásban a hangosbemondó: Rigyác! Tekenye! Boldogfa! Ilyenkor az asszonyok felkapták a kosaraikat, és nagyszoknyásan, Rigyác! Rigyác! kiáltásokkal futottak a buszhoz. Persze akkoriban ez engem inkább undorított, hiszen Párizsba vágytam, nem Tekenyére.”
– Ó, igen! A kanizsai buszpályaudvar! Ha kiléptem az iskolából, ezeket a faluneveket hallottam.
 
„Haldokló, de művelt város ez, gondoltam, Trianon elvágta a déli piacoktól […] az utolsó kisváros […] Európában, ahol a kamarazene volt a »jobb emberek« legfőbb szórakozása, ahol az utcán, ha találkoztál valakivel, behívott a házába Mozartot hallgatni”. Ezek a részletek az Esőváros című regényedből valók, a város pedig közös szülővárosunk, Nagykanizsa. A születés helye döntővé válhat az író számára; hosszan lehetne párba állítani írókat városokkal, tájakkal. Kanizsa határszéli kisváros; hosszú múlttal, virágzó és gyötrelmes időszakokkal. Miféle impulzusokat nyújtott neked Kanizsa?
– A posztmodernben már csak vidékek vannak. Nincs kitüntetett középpont. De az ember kamaszkorában még a centrumokba vágyik. Én is így voltam ezzel. Ha kimentem a kanizsai vasútállomásra, akkor a sínek egyik végén Budapest volt, a másik végén Zágráb és Venetia, vagyis Velence. A „szent Itália”, ahogy Esti Kornél gondolta. Kanizsától kaptam a leküzdhetetlen elvágyódást, a labancos magyarságtudatot, az autonóm polgárosodásba vetett hitet, a szorongásra való túlzott hajlamot és persze a műveltséget. Vagyis mindazt, amit húszas éveimben utáltam, rühelltem.
Sok időnek kell eltelnie, mire az ember képes belátni – belátni, de nem misztifikálni – a vidékiségből fakadó előnyöket. Ebben a posztmodern is a segítségünkre van. Mániákusan foglalkoztat, hogy egy isten háta mögötti hely, akár egy cölöpökre épült város, vagy akár Riolda kopár kis szigete, hogy képes kulturális, gazdasági, politikai központtá válni. Hogy képes-e?
 
Ezzel azt mondod, hogy csak a posztmodernben beszélhetünk vidékről vagy vidékekről, egymást bemutató, felülíró élet- és léthelyzetekről?
– Azt hiszem, igen. A francia karrierregényekben mindenki Párizsba rohan, hiszen csak a centrumból lehet belátni a világot, a nézőpontok sokaságát, a haladást stb. De Macondo után nehéz kitüntetett nézőpontról álmodozni. Ha át akarod élni a teljességet, egy kisváros is megteszi. De a kérdés máshogy is megközelíthető. Kevés francia író van, akiről érdemes lenne megjegyezni, hogy Picardiában vagy éppenséggel Normandiában született. De magyar írók esetében az igencsak releváns információ, hogy Kolozsváron, Szabadkán, Nyíregyházán vagy Szekszárdon nevelkedett. De nem azért, mert ők a franciáknál hűségesebbek. Hanem mert talán Budapest még nincs kitalálva. Nincs olyan nagy mítosza, mint Erdélynek vagy Bácskának például. Ezért aki vidéken született, az a vidékről ír. De nem szükséges, hogy ez így maradjon. Budapest, ez a számtalan néven megalapított város is igen különleges hely.
 
De azért mégiscsak térjünk vissza Kanizsához, hogy milyen életformába születtél bele egy határszéli kisváros kellős közepén? Ahol ti laktatok, azt nevezik Kanizsán a „városnak”. Mi mindig „bementünk a városba” a szüleimmel, pedig csak néhány utcasorral laktunk távolabb, de az már más mikroklímát jelentett az ott lakóknak. Hogyan éltetek, hogyan éltél kisgyerekként, s ez foglalkoztat-e ma? Hasznát vetted az írásaidban?
– Anyai családom gyüttmentnek számított Kanizsán. A Bauerek, apám családja viszont évszázadok óta Zalában élt. Nagyapámnak rőfösboltja volt Kanizsa főterén. Magyarországon mindenki sértődött, tele van traumákkal, én duplán az lehetnék. Családom egyik ága zsidó kispolgár, a másik ága kitelepített felvidéki kulák. Annyi sérelmet, bántódást, álmot örököltem, hogy már csak némi távolságtartással tudok nézni ezekre. Rám gyerekként leginkább karizmatikus, felvidéki nagyapám volt nagy hatással. Az ő Amerika-rajongása, a Monarchiából hozott szabadelvűsége örökös konfliktusban volt a kisvárossal. Nagyapám szerint kisvárosban élni igazi csapás, pedig nagyvárost ő is csak átutazóban látott. Közben én jó nevelést kaptam ebben az „elmaradott kisvárosban”: nyelv- és balettórák, zeneiskola, regények, egyebek. Mint mondtam, húszas éveimben hülyeségnek ítéltem ezt a fajta műveltséget. Némettanárnőm, Ilus néni még megünnepelte Goethe születésnapját. Talán innen datálódik az időzavar is az életemben. Gyerekként megtapasztaltam, hogy az emberek mennyire párhuzamos valóságokban élnek. A kamaszverseimet én is csak a negyvenes éveimben tudtam megírni.
 
Vagyis hasznát vetted a kisvárosnak.
– Persze. Abból építkezünk, amink van.
 
Az irodalomtörténet értelmes módon tudja használni művek esetében a vidék, vidékies, vidékiesség, vidékiség fogalmát, noha ezek nem minden esetben írhatók körül pontosan. Mint képzett irodalomtudós mit gondolsz ezekről a fogalmakról. Vegyük most Kosztolányit, aki egyikünktől sem áll távol.
– Úgy látom, Kosztolányi a határhelyzetekrevaló érzékenységgel kötötte össze a vidékiséget. Más hazatérő írók – akik Pesten laknak, de megszállottan a szülőföldjükkel foglalkoznak – esetleg a nyerseséggel vagy a melegséggel. Hazatérő írókról beszélek, mert hiszen ők is szinte mind Pesten élnek. Vagy egy Pesthez nagyon hasonló nagyvárosban. Az elhagyott vidék mítosza a nagyvárosból táplálkozik.
 
Kosztolányi a kilencszázas évek elején, de voltaképp egész életművében a „vidék mélységes mítoszáról” ír, később, hozzávetőlegesen a múlt század harmincas éveitől aztán ez a mítosz, mintegy rangrejtve, közel kerül a népiség fogalmához, és kezd egy másik irodalmi pályát befutni. Mit gondolsz erről?
– Hm… Kosztolányi nem látott a vidékiségben politikai alternatívát. És nagy képzelőerő kell, hogy a Pacsirta poros, elmaradott kisvárosában felismerjük a Monarchia egyik leglendületesebben fejlődő nagyvárosát. Úgy látszik, Kosztolányit az emelkedő osztályok nem nagyon érdekelték, csak az unalomig ismert hanyatlás.
 
De Kosztolányinál és a népi íróknál is ugyanúgy feladat volt a vidék.
– Persze, de másként. A népiek közül többen érezhették úgy, hogy Budapest és az általa képviselt fejlődési alternatíva befuccsolt a háború után. Ez nem feltétlenül az archaikus kultúra dicsőítését jelentette, hanem a reményt, hogy új utakat talál magának a polgárosodás az első világháború után. Az Esővárosban én is olyan parasztokról írok, akiket magyarként Prága és egy torzan elképzelt Amerika vonz, és nem Budapest. De ami azt illeti, ennek a többközpontú polgárosodásnak semmi reális esélye nem volt. Ahogy semmi reális esélye sincs ma sem. Magyarországon minden központilag megy, sajnos.
 
És mit jelent a centrum és a periféria ma? Hogy rendeződik el a „kisvilág” és a „nagyvilág” fogalma az irodalomban?
– Mi a történelem szakon Bibó és Szűcs Jenő nézetein nevelődtünk. Kelet-Közép-Európában minden, ami jó, nyugati, és minden rossz, ami keleti, ami „maradvány”. Én Velencében éltem át, hogy a történelem nem okvetlenül egyirányú. Egy Kelet-Közép-Európához szorosan kötődő, évszázadokig bizánci függésben élő város forradalmasítja a gyáripart, elsőként valósítja meg a hatalommegosztás elvét, és hoz létre egy modern gyarmatbirodalmat. Ennek alapján eléggé viszonylagos, mit nevezünk centrumnak. Ezeken is sokat töprengek az ősszel megjelenő Velence esszékötetemben. Én azt hiszem, a kisvilág-nagyvilág nem redukálható a Magyarországon unos-untalan ismert falu-város ellentétre. Egészen más világpolgárnak lenni a Canal Grande partján, mint mondjuk egy gigapoliszban, Hongkongban vagy Szingapúrban. A valódi szolidaritás és demokrácia elsajátítható-e a régi Athénnél sokkal nagyobb közösségekben? Ráadásul egy kisvilágban az emberi kapcsolatok kellőképpen szövevényesek. Ha úgy tetszik, regényesek. Talán ezért ábrázoltatnak idillinek. Függetlenül attól, hogy a közösség mennyire hagyományőrző vagy újító.
De mára minden bonyolultabb lett. Megfelelő szavunk sincs a külföldön élő magyar vendégmunkásokra, emigránsokra. Ők most kik? Kiknek a vidékei immár?
 
Ugorjunk kicsit előre, pontosabban abba a teremtett világba, amelyik nálad a Fordított időben megjelenik. Kisvilág és a nagyvilág ellentéte ott lapul ebben a regényedben. Jól gondolom?
– A Fordított időben egy apró szigeten nevelkedett nő figyeli a születő birodalmakat, az első nagyvárosokat. A saját szigetén persze halálra unja magát, de ahogy elkerül, rögtön hazavágyik. Azt hiszem, kell egy tér-iszony (én ezt a szót mindig kötőjellel írom) a dolgok megfigyeléséhez. Ha az emberiség teljesen homogén lenne, akkor talán megszűnne a civilizáció is. Hisz nem létezne többé távolság, ahonnan megfigyelhetnénk a dolgokat.
Engem mindig elbűvöltek a regényekben a csatajelenetek, pedig nem vagyok különösebben harcias. Hogy viselkedik az én, amikor nem egyéniség többé, hanem része valami hatalmas egésznek? Ehhez ma nem is kell háborúba menned, elég, ha együtt sodródsz a mozgólépcsőn a tömeggel. Életünk nagy részét töltjük ilyen anonim sodrásban vagy toporgásban. A regényírók rengeteget tudnak az egyénről, de a személytelen létezésről, erről a sodródásról még elég keveset. Engem a tömeg és a nagyvárosi létezés – ha van egy sziget, ahonnan megfigyelhetjük – mindennél jobban érdekel. Egy fantasyval ötvözött történelmi regény pedig különösen alkalmas arra, hogy ilyen létformákat is megvizsgáljunk.
 
Regényíró vagy, mégpedig, ha szabad így fogalmaznom: klasszikus értelemben. De azért nem hagy nyugodni a kérdés, hogy állsz a teremtett világgal, amely – alkattól függetlenül is – azért az írói munka alfája és ómegája. Még a dokumentarista vagy ne adj’ isten: a „tollbamondott” művek sem jöhetnének létre nélküle.
– A kortárs magyar kultúra, nemcsak az irodalom, hanem a film is, szerintem eléggé valósághiányos, összehasonlítva például a lengyellel vagy a románnal. Most láttam a Corpus Christit, és elég nagy hatással volt rám. Én azt gondolom, minden teremtett valóság közül a társadalmi valóság a legizgalmasabb, a legkülönösebb. Nevetsz, ugye? Hisz most fejeztem be egy fantasyval kacérkodó regénytrilógiát. De a Nyugati szél szigete, amibe egy nagyhatalmak közt egyensúlyozó királynő próbál életet lehelni, sem születhetett volna meg Kelet-Közép-Európa vagy akár „kompország” nélkül.
 
De első regényeid behatárolható történelmi térben és időben játszódnak, az Esővárosban még követhető Kanizsa topográfiája, az Aranyhímzésben Velencéé, a Magyar Dekameronban Budapesté. Azóta ez megváltozott: a fantasyhoz kezdtél vonzódni, egy különleges mesevilágot építettél a műveidben. Mi áll a változás hátterében?
– Nyilván olvasmányélmények is. Hatással volt rám tanítványaim kedvence, a fantasy, emellett az angol romantika kitalált tájai, a Vörösmarty-féle vad álkelet („Hol Siva végetlen fövenyében lankadoz a nap, / S csendes Araltónak zaj nélkül nyugszanak árjai”) és más hasonlók. Számomra tágasabb ez a világ, mint a klasszikus magyar regényhagyomány. A magyar verses epika (például A Rom) és egyes elfelejtett, késő romantikus regények (például a Ködképek a kedély láthatárán) merészebben vetnek fel társadalmi modellekkel kapcsolatos kérdéseket, mint a mainstream magyar társadalmi regények. Ezeknek a műveknek a centrumról és a perifériáról vallott elképzeléseit érzem idejétmúltnak.
 
Az írói terveiden koncepció munkál, abban az értelemben, hogy folytatólagos regényeket írsz. Ma már meglehetősen ritkán élnek az írók azzal, hogy a szereplőik sorsát továbbírják egy következő regényben. Te pedig ezt teszed.
– Hát erre a kérdésre nehezen tudok válaszolni. Vagy talán mégis. A Fordított időben egy kora középkori fiatal nő történetét kezdtem írni. Aztán elkezdtek foglalkoztatni a Rioldát körülvevő társadalmak. Melyik lenne az ideális? Ezekre a helyekre mind el kellett szegény Rioldának utazni. Azt hiszem, így született meg a három kötet.
 
Tehát nem osztozol abban az irodalmárok körében nem ritka nézetben, miszerint cselekmény nem kell, nincs rá szükség a modern prózában.
– Jaj, nem, egyáltalán nem. Mindig is vonzott a szövevényes történet, a jó mese. Nyilván nem ok nélkül ragaszkodunk a cselekményhez, a meséhez, a történethez. Valamiféle erósz ez.
 
Ez vajon pusztán alkati vonzalom vagy tanult, elsajátított beállítódás a részedről, és talán épp a nyolcvanas-kilencvenes évek posztmodern hullámának ellenhatásaként alakult így?
– Az úgynevezett prózafordulattal nehezen tudtam azonosulni. Máig nem világos, hogy miért épp a legfájdalmasabb változások idején kellett mucsainak, elmaradottnak, satöbbinek címkézni a társadalomábrázoló regényt. A cselekményt pedig valamiféle olcsó, talmi népszórakoztatásnak. Olyan jókais dolognak – márpedig ennél megvetőbbet nem is lehetett mondani senkiről a 80-as években. Pedig egy jó cselekmény pontosan olyan mély értelmű lehet, mint egy kidolgozott bekezdés vagy verssor. És hogy miért következett a prózafordulatra olyan gyorsan ellenhatás? Jól értem a kérdést? Csak találgatni tudok. Egyszerűen nem valósult meg az az ideális társadalom, ahol a valóság többé nem izgalmas vagy nem torokszorító.
 
– Szépirodalmi műveidben nem tudtam fölfedezni különböző írók és olvasmányélmények hatását, pedig más szerzők novelláiban, regényeiben gyakran felbukkannak ilyesfajta utalások. Van, akinél isteni ujjmutatással, van, akinél, mint a smirglipapír, durva felülettel.
– Nemzedékemmel együtt Kosztolányi-kultuszban nevelkedtem. Ismerem és szeretem Kosztolányit és Ottlikot, de én nem kötődtem különösebben hozzájuk. Rám sokkal nagyobb hatással volt a társadalmi regény Móriczcal, Tar Sándorral fémjelzett hagyománya – miközben a Móricz-prózát túlontúl egysíkúnak éreztem. Hogy is van ez? Olyan férfit szeretsz, akivel tíz percig sem szeretnél együtt üldögélni. De szereted, szívből szereted. Egyetemista koromban volt egy elméletem: a latin-amerikai írók – a modern és posztmodern hagyományhoz bátrabban kapcsolódva, és persze jóval kevesebb ideológiával – megvalósították azt, amiről a népi írók álmodoztak Európában. Lehet, hogy ez az elmélet vitatható, de engem inspirált. A ma élő magyar írók közül Bodor Ádám és Szilágyi István a kedvencem, de nagyon sok írótól tanultam akkor is, ha nem vagyok elkötelezett egyetlen irodalmi hagyomány mellett sem. Az Aranyhímzésben és a Dekameronban pedig láthatóan eltávolodtam a móriczi örökségtől. A látóköröm kiszélesedett, vagy letértem a kitaposott útról, esetleg elvadultam – ahogy tetszik. De hát semmi sem olyan egyértelmű, mint ahogy az a kilencvenes években tűnt. A romantikát a kétezres évek végén fedeztem fel. Mert akkor lett számomra is kérdéses, hogy haladunk-e, s ha igen, merre. Hogy merre van a kelet, merre van a nyugat. Hogy a szavak és a cselekedetek megkülönböztethetők-e.
 
– Poézis, mese, eposz – így is leírhatók a Riolda-történetek. Poézis, mert, mese, mert, eposz, mert… Kérem a folytatást! Beszélnél erről?
– Talán furcsán hangzik, de én legalább harminc éve nem hallottam különféle felfogású embereket szabadon, béklyók nélkül vitatkozni. Pedig mindenről nagyon különbözőképp vélekedünk. Én egy olyan kora középkort képzeltem el, amikor még semmi sem dőlt el, és ahol a különböző hátterű szereplők, nemcsak emberek, hanem átmeneti lények is, bátran győzködik egymást a saját igazukról. Hogy milyen lesz a jövő, hogy milyen lesz majd az ideális társadalom… Kicsit helyettünk is vitatkoznak, ezért lehet akár esszéregényként is olvasni a Fordított időt. De kalandregényként is, hiszen mindenféle gátlás nélkül változatos fordulatokkal, mesei elemekkel igyekeztem szórakoztatni az olvasót. Ám a kavargó sokféleséget mindig egy nő nézőpontjából figyeljük, aki azzal szembesül, hogy a sors elég pontosan kijelöli a megismerés határait. De ezt a regényt szerintem nem a nőiség teszi líraivá, hanem a tenger, a történések elmosódó, ködös kerete, mely arra is figyelmeztet, hogy mindig az ismeretlennel élünk együtt. Hogy nem vagyunk a világegyetem urai. Hogy akaratunk ellenére ki vagyunk szolgáltatva a változásnak.

Vissza a tetejére