A szavakon innen és túl (Markó Béla: Egy mondat a szabadságról)
Markó Béla: Egy mondat a szabadságról. Kalligram Kiadó, Bp., 2020
A könyv ciklusok előtti, kiemelt helyen szereplő nyitánya az Erdélyi nyár, amelyben a költő sodró lendületű, hosszú mondatban, köznyelvi és dísztelen stílusban, közvetlen és vallomásos hangnemben érzékelteti versvilágát. Párbeszédet kezdeményez Petőfivel. Tudomásul veszi, hogy költőelődje a zordon Kárpátokat nem szerette, de egyik legfontosabb sorát mégis az erdélyi táj ihlette Koltón, szeptember végén: „Már hó takará el a bérci tetőt.” Az Erdélyi nyár azonban sajátos: itt már előre és jobban „láthatóak az eljövendő tél nyomai”, vagyis a teljes igazság: az elmúlás. Petőfi így lelt otthonra az örök jelenben, a halálban, és Erdélyben, az időközben szétdarabolt haza egyik részében, amely egésszé már csak a képzeletben válhat, ami éppen olyan, mint a halál, „mert ott mindig csak jelen idő van”. A múlt, a jelen és a jövő is mindenképpen a pusztulásé, az egyéné és a nemzeté is, s ez Erdélyből egyre világosabban látható. Erre figyelmeztet Markó Béla új verseskötete. És erre figyelmeztet a mindenkori hó is az erdélyi nyárban.
A gyűjtemény hat ciklusban bontja ki ezt a tematikát, amelynek legjellemzőbb motívumai: hó, halál, Isten, ördög; Magyarország, Erdély és Románia: az egy nemzet és a két vagy akár három haza gondja, és a költészet maga. Öntükröző módon több helyen is szerepel, hogy hatvanhét évesen írja éppen a verset; már többet élt apjánál, de még jóval kevesebbet anyjánál. Vajon neki mennyi jut? Az idő múlásával egyre gyakoribb ez a latolgatás a temetőben, világításkor, vagyis halottak napján. Az első ciklusban (Világítás) legfőbb gondja a saját halála, ami biztos ugyan, mégis nehezen felfogható, így verseinek középpontjában ennek értelmezése és a hozzá való viszony kifejezése áll. Testi életünk végességének bizonyossága szükségképpen a fizikai létünkön túlmutató, metafizikai és az ehhez szorosan kapcsolódó teológia kérdések sokaságát veti fel. Van-e túlvilág, mennyország, Isten és ördög? Mit jelentenek a költő számára ezek a szavak, és milyen fogalmi tartalommal telítődnek a versekben? Mi a hit, és mi a hitben a hitt? Vagyis kiben, miben, mennyire hiszünk a hitben? Hogyan idézi meg és értelmezi a biblikus történeteket: a kereszthalált és a feltámadást, Jézust, Júdást és a tanítványok szerepét? Az első ciklus nyitó darabjában a zénoni apóriákat megverselve Zeuszhoz könyörög, hogy a halál számára ne legyen törvény. Az elmúlást csupán balesetnek tekinti, és azt szeretné, ha ez hozzá – szinte végtelen ideig – mindig csak közeledne, de soha nem érné el, ahogyan Akhilleusz sem éri utol sohasem a teknőst, mert annak az előnye mindig megmarad. A lírai én az élet és a halál mezsgyéjén áll, a hajszálrepedésben, az élet maradékaként, „a megtelt élet és az üres halál között” (Átfordítás), ahol Isten a kiszámíthatatlan, hiányzó rész, a bizonytalansági tényező. Úgy érzi, át kell úsznia a Szent Anna-tavat: „Nem az életem múlik ezen, hanem a halálom.”
A második ciklus (Hiszékeny test) középpontjában az Isten-kérdés áll. Hozzá való viszonya ellentmondásos, bizonytalan. A leggyakoribb az ironikus tagadás, olykor a profán kételkedés, ami néhány esetben az istenkeresés magatartásán keresztül a vágyig jut el. A kötet zárlatában mintha egy versből kiolvasható lenne a bizonytalan ráismerés gesztusa, ami leginkább Kosztolányi Dezső „ismeretlen urára” emlékeztet. (Amikor érkezem) A megváltás nem sikerült, nem lett jobb a világ, kár, hogy már járt itt a Messiás, így nekünk nem lehet tovább reménykedni. Jellemző darab az Epiphania Domini, az Úr megjelenése, amiben Jézus történetét a karácsonyfa díszítésével (december 24.) és kidobásával (január 6., vízkereszt), illetve édesapja holttestének öltöztetésével kapcsolja össze. A három különböző mozzanat egy képben egyesül, amelynek fájdalmas iróniáját a szent és a profán összekeveredése okozza: „micsoda felemelő szertartás az öltöztetés, / ahogy feldíszítenek, mint a fenyőfát, / aztán amikor le kell vetkőztetni téged, / valószínűleg rábíznak a bejárónőre, / aki a tűleveleket is felporszívózza utánad.” A profán esztétikai kategóriáját a szent leértékelődése hozza létre. Amikor a kereszt meghökkentő metaforája a gólyaláb lesz – „Isten egyetlen gólyalábon itt a földön?” (Misztériumjáték) –, és „az Újtestamentum / egy generációváltás pontos leírása”. (Karácsonyi példabeszéd) A versek még a halálon innenről, de már az életen túliról szólnak, összegzik az eddigieket, a határhelyzetet faggatják, és az átmenetre kérdeznek rá. „Mert éppen vége, és nincs még kezdete.” (Istentelen grammatika) A ciklus egyik legjobbja az Emmausz után, amely kötött formájával, rímes és jambikus lüktetésével kiemelkedik a sok szabadvers közül. Az istenkereső szerepében összetetten és érzékenyen fogalmazza meg Isten utáni vágyát. „Testedbe mártom kezemet, Uram, / hogy hátha való lesz a látomás, / tudom, hogy nem vagy, de tapintalak, / s vágyom rád, mint a hitetlen Tamás.”
A harmadik ciklus (Kimentés) az eddigi motívumokat az emlékezés hangsúlyozásával bővíti, a múltat a jelen és a jövő szempontjából értelmezi. Egy régi filmvetítés erotikus időszembesítésében a falusi kultúrotthonban történő csókolózás emlékét a sírban összekeveredő csontok jövőképére futtatja ki. (Csak nézők) Egy írószövetségi beszélgetés felidézésében összehasonlító nyelvészetet folytat a halál szó neméről és képzetéről a szlovák, a román, a francia, a német és a magyar nyelvben, és megnyugtatja, hogy a német kivételével a halál szó nőnemű, a magyarban pedig nincsenek nyelvtani nemek: „nemcsak életre, hanem / halálra is asszony szül minket.” (Nyelvtan) Fiatalon talán mindenről a szex, idősödve mintha mindenről a halál jutna eszünkbe. Így és ezért lesz Markó Bélánál a sztriptíztáncosnő, a „kerítés mögött leselkedő szánalmas exhibicionista” vagy a tavasz és az ősz is az élet és a halál allegóriája. A közös jegy: ezek csak azért öltöznek fel, hogy az utolsó pillanatban végleg levetkőzhessenek: „talán egyetlen végső / találkozásért volt mindaz, amit magunkra / öltöttünk mi is annyi évtizeden át.” (Az élet értelméről) A ciklus címadó darabjában ironikusan számol be az okosóra egészségügyi adatainak Kimentéséről: a haláláról szóló rémálmait szerencsére a rendszer törölte, ugyanakkor a megőrzésre érdemesek kimentése megnyugvással tölti el. Látható: mindegyik vers végkifejlete az elmúlás, nyelvhasználata a „lassú haldoklás grammatikája”. (Első személy)
A Szocreál ciklus- és verscím a „szocialista realizmus” rövidítése, amely a létező szocializmus politikai és ideológiai elvárásait fogalmazta meg esztétikai köntösben: a művészetnek a társadalmi valóságot kellett (volna) ábrázolnia, méghozzá a rendszer ízlésének megfelelően. Jóllehet azonnal baj volt, ha a szerző tényleg a társadalmi valóságot, mondjuk a szegénységet és a kiszolgáltatottságot írta meg 1990 előtt. Ebből az ellentmondásból ered a cikluscím iróniája. Markó Béla most Annáról, a marosvásárhelyi hajléktalanról ír, amit ebben a formában 1990 előtt aligha tehetett volna meg, mert a létező szocializmusban hivatalosan nem létezhetett szegénység. Ebben a részben társadalmi életképekből és emlékekből születik a költemény. Egy menyét elgázolása, a gólyák idő előtti visszatérése, a varjak eltűnése, a sirályok megjelenése Marosvásárhely főterén, és egy csiga véletlen eltaposása készteti arra, hogy ezek kapcsán is a saját haláláról írjon verset. „Eltaposhattam volna már az előbb. / Azt is mondhatnám, hogy kapott tőlem / ötpercnyi életet. De nem mondom.” (Hatalom)
Az ötödik ciklus (Vaktöltény) a politikáról és a történelemről szól. Ebben szerepel a kötet címadó verse, az Egy mondat a szabadságról. Illyés Gyula Egy mondata (1950, 1956) a hosszú zsarnokság tragikumáról, Markó Béláé a kétségbeejtően rövid szabadság fájdalmáról vall. „Apu, én mostantól szívesen tanulom / a románt”, mondta a költő fia 1989-ben, 14 évesen, Romániában, Erdélyben, magyarként. Jellemző, hogy Kelet-Közép-Európában mindössze eddig, egyetlen mondat kimondásáig tartott a szabadság. „Ennyi volt a forradalom. Egy mondat.” A románság tiszteletét és megbecsülését tartalmazza a kijelentés, amiért kiállt a szabadság mellett, amit sem azelőtt, sem azután nem lehetett már kimondani, mert a mondatban rejlő megbékélés történelmi lehetőségét a többségi nemzet elszalasztotta. A románság gyorsan és ismét a magyarjai ellen fordult. Harminc évvel később „lassan már / magunk sem értjük, miért jutott eszünkbe”.
A Pótkávé a kommunizmus, a szocializmus jelképe lehet, mert utánzat, mint minden, ami velünk történt. Semmi nem igazi, csak olyan, mintha az lenne, de nem az, hanem pszeudo, virtuális, vagyis látszólagos. Már a rendszer eredete is hazugságra épült: az Auróra cirkáló vaktölténnyel lőtte a Téli Palotát a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (NOSZF) helyett a Lenin által rendezett Nagy Puccsban (Vaktöltény), akinek legjobb portréját egy kettévágott mákszemben látta a költő egy nagyító alatt 1978-ban Kijevben. A Szovjetunió végét pedig egy záró hazugság, az 1986-os csernobili atombaleset elhallgatása jelezte előre. (Tűszúrások) A megvalósult szocializmus azonban Kelet-Közép-Európában egy rendszernyivel több tapasztalatot és egy illúzióval kevesebbet eredményezett, mint Nyugaton. A régió előnye, hogy sok szenvedés árán átélhette a 19–20. század nagy társadalmi kísérletét: a szocializmus és a kommunizmus megvalósíthatóságának lehetetlenségét. Mivel posztmodern korunkban is központi szerepet tölt be az utánzat, a szimulákrum, így a közép-európai élmények birtokában számunkra átláthatóbbá válik a jelen, és másképpen is értelmezhetjük a történelem alakulását. Jó példa erre A respublika ára, amelyben 1977-es emlékét idézi a költő. Két és fél havi fizetésnyi pénzt ígértek neki akkor, ha beleírja versébe a köztársaság szót, de nem tette, pedig jól jött volna számára huszonhat évesen. Éppen annyi idős volt, mint Petőfi, aki mielőtt meghalt a csatatéren, még verseiben éltette a köztársaságot. Markó Béla azonban a társadalmi és történelmi tapasztalatok birtokában leértékeli, ironikusan trágárságnak nevezi a köztársaságot. Az egykori eszmény – a Petőfinek még szent és áhított respublika – 1947 és 1989 után is sajnos csak utánzatnak bizonyult, de a költő az eddigi kudarcok ellenére is – szinte Petőfi hitét akarva – nosztalgikusan vágyik rá: „a történelem nem ismétlődik, / hanem tulajdonképpen ugyanaz, / (…) leírom hát végre, / mint elviselhetetlen trágárságot: / respublika. Respublika? Respublika!” Az első, a kijelentő módú közlés a régi adósság törlesztése, az ironikusan trágárságként kimondott (nép)köztársaság, amely 1947 után a nép szabadságát hirdette ugyan, de a valóságban a közösség rabságát hozta el. (Áthallásos vers) Az 1989 utáni respublika is messze van az eszménytől, ezért kérdőjeles: ez lenne a köztársaság? Jó lenne egy igazi respublika, hirdeti és óhajtja a felkiáltójel a vers végén, amilyenre Petőfi is vágyott, mert az eddigi kísérleteket a történelem a köztársaság paródiájává züllesztette. Jóllehet az eszményeket, az álmokat – miképpen egy másik versben kifejti – nem lehet megvalósítani, és talán a törekvés értelme is kétséges: „Nem kellenevalóra váltani az álmokat. / Az álmok nem errevalók. / Az álmok mindig félbeszakadnak.” (Misztériumjáték)
A záró ciklus (A vers hatalma) magáról a költészetről szól, ezért itt szerepel a legtöbb mottó és szöveg közötti utalás, amelyben Babits Mihály, Egyed Péter, Füzi László, Ady Endre, Székely János, Kányádi Sándor, Szőcs Kálmán és Freddie Mercury neve fordul elő. Itt is központi kérdés az elmúlás és Isten, és itt található a legtöbb (összesen négy) kötött formájú, rímes, ritmizált szöveg: „nem találom Istent érthető szavakban, / hiszen érthetetlen, s irdatlan kezében / tán utolsó napom görgeti az égen.” (Mint aki poéta) Felidézi Egyed Pétert (1954–2018), akivel úgy telefonáltak a diktatúra idején, hogy csak hallgattak a telefonban, vagyis a csenddel beszéltek, így védekeztek a lehallgatás ellen, most azonban barátja halála miatt már állandósult a némaság, mégis ugyanúgy tudják egymást, mint korábban. (Csend) Az Ady Endrét újabban elmarasztalókon ironizál, akik előírják, hogy a költőnek mit kellett volna másképpen gondolnia. Például nem kellett volna Tisza Istvánt geszti bolondnak neveznie, és újabb Mohácsot kívánni figyelmeztetésként, és belekötni a kanonoksor gazdagságába, és nem kellett volna megjósolni Trianont, mert akkor talán be sem következik. „Azt az Ady Endrét természetesen / nem Ady Endrének hívták volna. / Na, hogy hívták volna? / Azt hiszem, mindegy. Szeretem Ady Endrét. / A legjózanabbat közülünk.” (Száz év hiány) „Mert amit kitalálsz, nem múlik el, / ha kinyílt a virág, nem hullik el, / csattog az ördög kecskepatája / a macskakövön.” (A vers hatalma) Ezzel a hétköznapi tapasztalatainknak ellentmondó kijelentéssel zárul a kötet, mert a költészet ereje abban rejlik, hogy az ábrázolt világra nem érvényesek a valóság törvényei. A versben kinyíló virág soha nem hervad el, hiába jön érte maga az ördög a macskakövön.
A Markó Béla-vers egy természeti vagy hétköznapi megfigyelés életképéből, emlékéből – ritkábban művészeti vagy történelmi tapasztalatból – indul, ezt bontja ki és részletezi, stilizálja és retorizálja az élőbeszédnek megfelelően. Majd egy váratlan költői eszközzel, például hasonlattal, párhuzammal, metaforával és/vagy biblikus, irodalmi, történelmi, politikai, társadalmi utalással következik be a vers fordulópontja, amikor önmagán túlmutató jelentéssel telítődik, vagyis poétizálódik. A kötet minden verse, mintegy „örök parafrázisként” – mint ezt az egyik cím is jelzi –, ugyanarra a kérdésre keresi a választ. Miért halunk meg, mi a halál, vagyis az élet értelme, mi ebben Isten és az ördög szerepe, mi a történelem és a szabadság, és mit tehet a vers? A szöveg gyakran öntükröző, reflektál a megírás körülményeire, részletezi a vershelyzetet, ugyanakkor mindig egy tömbből faragott, vagyis szóhasználata, motívumrendszere összefüggő egészet alkot. Ez még akkor is igaz, ha több mondatból áll a költemény, noha éppen ezért gyakori a viszonylag hosszú, akár több oldalon is tartó, mégis egyetlen mondatból álló szerkezet, miképpen erre a kötetcím is utal.
A vers hatalmát a Szótár fejezi ki a legérzékletesebben, amiben felidézi Freddie Mercury 1986-os budapesti koncertjét, amikor a tenyerébe írott szövegből énekelte el a közönséggel együtt a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt. A költészet célja, hogy nyelven túli nyelvvel fejezzen ki másképpen el nem mondható tartalmakat, amikor egymás megértésének alapja a megérzés, a ráhangolódás, mert sem a szóalak képzete, sem az általa felidézett emlék nem lehet ugyanaz, még egy nyelven belül sem, hát még egymástól eltérőek esetén. A vers igazsága a szavakon innen vagy túl van, vagyis amikor a szó vak: „úgy kellene megérkeznünk nekünk is, / hogy megfejthetetlen szótár legyünk, de aki / kinyit majd minket, mégis elsírja magát.” A „megfejthetetlen szótárban” nincs jelentés, mert ekkor „érthetetlen / nyelven, érthetetlen szavakkal” szólunk. Ekkor a szavak egyszerre elfedik és felfedik a lényeget, ezért a magyarázatnak ezt a kettősséget kell megmutatnia: „és mégis ott volt / a tenyerében vagy a torkában minden, / mintha maga a tavasz mondaná, hogy tavasz.” Ez itt azonban nem önismétlés, nem a tautológia logikai hibája, hanem a költészet maga, amikor a lét megérkezik a szóba. Amikor az ittlét eljut az önmagát jelentő, önmagát hangtalanul kimondó szóba, a csöndbe, a halálba és Istenhez. „Tiéd az ország, mondom én, / tiéd az ország, feleli nekem, / szeme ott van a kulcslyukon, / néz engem bentről rezzenéstelen.” (Amikor érkezem)
Vissza a tetejére