Malaccal teljes? (Spiró György: Malaccal teljes éveink)

Spiró György: Malaccal teljes éveink. Magvető Könyvkiadó, Bp., 2020
 
Nem tudhatjuk, hogy a „malaccal teljes” évek említése a vicces kedvű kisdiákok által kiforgatott Üdvözlégy imában szereplő malasztra utal-e, vagy a szerencsére, hiszen a szerencsés embernek is „malaca van”. A talányos cím harmadik értelmezést is kínál, amire konkrét utalás történik a könyvben: az 1967–68-as tanévben Spiró és kollégista társai egyebek mellett azzal szórakoztak, hogy „fölneveltek” egy képzeletbeli malacot. A játék ősztől tavaszig tartott, amikor is „levágták” a hízót, tort is rendeztek, ahogy illik, és a csak képzeletben létező „disznóságokat” valódi borral öblítették le.
Spiró György könyve az alcím szerint három esszét tartalmaz, bár az első, nagyobbik írás csak megszorításokkal nevezhető esszének, hiszen az író nagyobb részben egyetemi és kollégiumi éveire emlékezik benne. Ötven év után visszatekintve csodálkozik, hogy akkoriban milyen rosszul érezte magát, mennyire kiábrándultan tekintett a világba, aligha gondolt malasztra vagy szerencsére. Némi öniróniával néz vissza akkori önmagára, a szövegben végig ott bujkál valami megértő derű, miközben képet ad a modern magyar irodalom egy fontos nemzedéki csoportosulásának születéséről, az elismertetésért, sőt kezdetben a publikálás lehetőségéért vívott küzdelméről.
A szerzőnek, noha akkoriban korántsem érezte így, a könyv tanúsága szerint minden nehézség ellenére volt szerencséje. Harmincéves kora előtt jelent meg az első könyve, olyan kiadói viszonyok között, amikor a negyvenéves szerzőt még fiatalként méltatták. Szerencséje volt abban is, hogy pesti létére elit kollégiumba került, ahol akkor még a társadalmi mobilitás hatására különböző osztályokból, rétegekből származó társakra, barátokra talált. Olyan életutakat, élethelyzeteket ismerhetett meg, amilyenekkel például egy jómódú pesti értelmiségi család gyermeke nem föltétlenül találkozik.
Spiró György élvezetes stílusban ír a kollégiumi hétköznapokról, anekdotákat jegyez föl tanárokról és diáktársakról, akikből később ismert tudósok, írók, költők lettek. Vannak szavai, amelyek ma már többnyire ismeretlenek a fiatalok körében, mint a szamizdat vagy a szilencium, és olyan világot idéz, amelyben a szakállviselet szinte politikai véleménynyilvánításnak számított, hogy csak néhány furcsaságot említsek. Az akkori diákok későbbi életpályájának rajza vezet át a kollégium hétköznapi életének bemutatásától az elvontabb, esszéisztikusabb részbe, amelyben már nem jópofa diákcsínyekről, hanem szellemi teljesítményekről van szó. Hosszabb esszébetétet szentel Utassy Józsefnek és a Kilencek körének, nemcsak ismerteti történeteiket, a megszólalás lehetőségéért vívott küzdelmüket, de értelmezi, elemzi is a munkásságukat, ehhez gyakran idéz a verseikből. Szól néhányuk utóéletéről is: „Nem létező politikai vagy ideológiai táborokba be-besorolták őket náluk sokszorosan tehetségtelenebbek, de a költészetük minősége, a korról való tudásuk sem akkor, sem azóta nem szempont.”
Olykor az olvasónak olyan érzése támad, mintha paraván mögé pillanthatna, olyan dolgokat is meglátva, amelyekről korábban nemcsak tudomása nem volt, de nem is tartotta lehetségesnek, hogy megtörténhetnek. „A belügyes kihallgatók odabent elárulták, hogy a faji törvények szerinti zsidók listáját 45 után tovább vezették, és a háború után születettekkel folyamatosan bővítik (kiemelés – B. A.). A rendszerváltás után a listát az MDF Bem téri székházában tárolták, 93-ig amerikai kutatóknak ki is adták, azóta lappang.” Nem könnyű elhinni, hogy ez nem a közszájon forgó rémhírek és összeesküvés-elméletek egyike, az ország mindenesetre megérdemelné, hogy többet tudjon róla.
A továbbiakban történelmi kérdésekről is véleményt nyilvánít a szerző, megjegyzései néha találóak, néha kissé sommásnak tűnnek. „Egykor a Habsburgok és a törökök állapodtak meg, hogy a másik uralma alá tartozó magyar területeken is szedik az adót, a XX. század harmadik harmadától kezdve ugyanezt művelik a térségben az oroszok és a németek, akik kisebb csetepaték és a két világháború kivételével következetesen fenntartják a szövetségüket a többiekkel szemben.”
Spiró György szeret maximaszerűen fogalmazni. „Az elhülyülés, amin a merőben politikai keretekben való gondolkodást értem, a hetvenes évek vége felé kezdte elönteni az agyakat, és a rendszerváltással lett kizárólagossá.” A maximák olykor nagyon ülnek, néha azonban zavarba hozzák az olvasót, nem tudja, mennyire veheti komolyan őket.
A könyv szerkezete némileg esetlegesnek látszik, a címadó hosszabb írás mellett két olyan miniesszé olvasható benne, amelyek együttesen sem érik el annak terjedelmét, és műfajilag is eltérnek tőle. Ezek valóban esszék, ellentétben az első írással, amely, mint arra már utaltam, inkább az életút egy darabjának felidézése. 
A Nyolcvankilenc a címével némileg ellentétben nem a rendszerváltás egy-másfél éves folyamatát mutatja be, hanem azt, ami utána következett: a tőkés restaurációt, annak minden gazdasági, politikai, szociális, morális és egyéb következményével. A szerző ebben a részben is megőrzi ironikus hajlamát egy-egy közbevetett megjegyzés erejéig, például ott, ahol arról ír, hogy a NATO-nak Kelet-Közép-Európában békefenntartó szerepe is van, hiszen egyazon szövetségi rendszerbe tartozva az itteni országok nem háborúznak egymással, „amire pedig hajlamosak lennének”. Más helyen a nyelvi humor lehetőségeit aknázza ki, amikor a „friss demokráciák” esetében az „újdondászok” szót használja. Nyilván ismeri a 19. században használatos, mára elavult és csak tréfásan használt szó valódi jelentését, és így használja a rendszerváltó országokra. Egy elírásra viszont kénytelen vagyok felhívni a figyelmet: Kelet-Berlinben nem 1956-ban, hanem 1953 júniusában voltak zavargások.
Spiró György éles szemmel veszi észre a tőkés restauráció negatív következményeit, tömegek elszegényedését, a korrupció elburjánzását, a kultúra elszegényítését. Kimondatlanul is vitázik azokkal, akik a Nyugattól várják az anomáliák elleni fellépés támogatását, hiszen ez „nem áll a térséget uraló mag-Európa gazdasági érdekében (...) A fejlett nyugat-európai államok a kemény rendfenntartást és az így szavatolt olcsó munkaerőt támogatják a végeken...”  Máshol így ír: „a kapitalizmus kelet-európai változatában tömény szellemtelenséget hozott létre, és újratermelte mindazt a förtelmet, ami egyszer már le volt győzve.”
A szerző az élet sok területét számba veszi, ennek riasztó és egyúttal leverő az eredménye. Rossz véleménye van a 21. századi parlamentarizmusról és a választott vezetőkről, akiknek „ugyanúgy fogalmuk sincs a döntéseik következményeiről, mint az I. világháború kitörésekor”. Példának, nyilván a brexitre utalva, Angliát hozza föl, ahol a többség „gyermeteg elfogultságok és sértettségek nyomán indulatosan szavaz, és döntésképtelennek bizonyul”. Az esszé érdekes ellentmondásra is rávilágít: miközben a gazdaság, a tudomány, a kultúra fejlődésének iránya az integráció felé mutat, a politikában erősödik a nemzetállami lét jelentősége, ami beláthatatlan konfliktusok forrása lehet.
A Nyolcvankilenc körképet ad Kelet-Közép-Európa, benne Magyarország helyzetéről, kilátásairól, egész Európában elfoglalt helyéről. A részletek többnyire ismerősek ugyan egy rendszeres újság- és folyóirat-olvasó számára, Spiró György azonban ezekből az ismeretekből rendkívül szilárd gondolati építményt teremt, amely ebben a szerkezetben képes az újdonság erejével is hatni.
A könyv harmadik része A rettegő közép címet viseli. Ez a nem egészen tizenkét oldalas írás arra kíván választ adni, hogy mi okozta a 20. század két nagy hatású ideológiájának, a kommunizmusnak és a fasizmusnak a sikereit. Spiró azt a közmegegyezés-szerű nézetet vallja, hogy mindkettőnek a sikere válsághelyzetben következett be. Véleményem szerint az már vitatható, hogy mindkettő a kispolgárság, a középréteg vagy hagyományosabb kifejezéssel a középosztály számára kínált volna „hitet”. Ezt még az sem bizonyítja, hogy Magyarországon a nyilas mozgalomnak valóban sikerült jelentős számú támogatót szereznie a munkásság köréből is. A tény, hogy ezek az emberek nem ismerték föl vagy félreismerték osztályhelyzetüket, nem jelenti azt, hogy szociológiai értelemben kispolgárokká váltak volna. A „középréteg, középosztály” egyébként sem tudományos kategória, úgyszólván szubjektív megítélés kérdése, hogy a felső tízezer és az éhezők tömegei között kik tartoznak bele. Spiró György számára nem létezik parasztság (77. o.), nem vagy csak alig létezik munkásság, ezek az osztályok beleolvadtak a nagy társadalmi középbe. Egész pontosan úgy fogalmaz, hogy „nincsenek XIX–XX. századi értelemben vett munkások. Hivatalnokok léteznek, bérértelmiségiek, szolgáltatásokban dolgozó kiszolgáltatottak, betanított gépkezelők, bedolgozók, segédmunkások.” A kérdés csupán az, hogy a XXI. században miért kellene, hogy legyenek XIX. és XX. századi értelemben vett munkások? Mondjuk a nyomdai gépszedő, aki sokáig egy csattogó, forró ólomgőzt lehelő szedőgépen dolgozott, most pedig számítógépen teszi ugyanezt, miért ne lenne munkás? A munkásság nem tűnt el, csak átalakult. Talán túl gyors volt az átalakulás, ezért élnek tovább egykori sztereotípiák.
Manapság divat összemosni a fasizmust és a kommunizmust, noha elgondolkoztató lehetne, hogy ez mindig a kommunizmus diszkreditálását szolgálja, és nem a fasizmusét. Spiró György azt írja, hogy mindkét ideológiát a középrétegek juttatták hatalomra, ez még a fasizmus esetében is csak annyiban igaz, hogy tömegeket a kispolgárság adott hozzá, a nagytőke támogatása azonban nélkülözhetetlen volt a hatalomra jutásához. 
A rettegő közép sok vitathatatlan véleményt is tartalmaz. Némileg más megfogalmazásban ismét leírja, amit a Nyolcvankilencben már leírt, tudniillik, hogy a Nyugat azért nem lép föl eredményesebben a kelet-közép-európai visszásságok ellen, mert gazdasági érdekei erre egyáltalán nem késztetik, sőt az is igaz, hogy az állandó „hadiállapot” fenntartása az ottani politikai vezetők érdekeit is szolgálja. Mindig kell „ellenség”, lehetőleg külső és belső is, részint a figyelem elterelésére, részint ellenérdekelt felek között valamiféle összefogás létrehozására. Bár a „hadikommunizmus” bevezetése a piacgazdaság keretei között még akkor is furcsa gondolat, ha a „hadikommunizmus” fogalmára nyilván nem a szó történelmi jelentésében utal.
A rettegő közép című rész végén bizonyos értelemben mindhárom esszé legfőbb mondanivalóját összefoglalja egy bekezdésben. Az archaikus gondolkodás mai formáiról és következményeiről van szó. „A gondolkodás ösztönösen ma is archaikus, miközben a technikai fejlődés, a népességrobbanás és a globalizáció, az emberiség e hatalmas, közemberek és politikusok által egyaránt felfoghatatlan teljesítményei, most már az egész emberiséget fenyegetik kihalással.”
A perspektíva korántsem derűs.
 

Vissza a tetejére