A gyulai strandon


két tölgyfa árnyékában fekve – hol hangyák jönnek, hol szúnyogok.
csapkodni volna ok, hogy az élet túl kegyetlen, de átszenderegni
jöttem ezt a pár napot. a tölgyek ág-bogát néztem hanyatt fekve,
görcsöket, néhány régi odút, törzsön a daganatot, amiről
az öcsémé jutott eszembe. miért nőnek, ha nem kérte senki,
a bajok?
pedig nem akartunk az élettől félni, csak röhögni emlékeit
a gyerekkornak, ahogy apánk vitt bennünket a huszonnyolcas
biciklin, terpeszben tartottuk lábunkat. kinyílt a világ, gurult velünk az élet,
viccesebb volt, mint amit három fiú spontán remélhet.
nagyinál széthasadt tollpárnák, hóesés fénytelen vályogszobában.
s amiket együtt éltünk, mégis külön utakon, ránk maradtak
a reménytelen hétköznapok.
 
aztán a lombokra figyelek megint, ahogy a szél föltámad, és mint
nyirokerek, az ágak összeérnek, széjjelválnak.
villogó levelek, halrajai égi óceánnak. néhány napsugár beszűrődik
a mellkasomra. te pedig holnap apró tetkókkal készülsz a célzott
gammasugarakra.
engem takarnak még a tölgyek lombjai, téged a kékgolyó utcai   
műszerek árnya.
fázni kezdek, pedig meleg nyári délután van, zajongnak a strandon.
a nők naptejtől ragyognak, és szépek, míg jönnek, és jönnek,
utamból kitérnek.
tesó, itt ne hagyj, baszki, fénytelenné vált, keserű sóbálványnak!

Vissza a tetejére