Alkonynapló


( Ahogy, úgy ) Ahogy múlnak az évek, hónapok, napok, úgy válik minden kicsivé, taszítóvá, jelentéktelenné, ami nagy, vonzó, fontos volt.
 
( Bontás ) Az irodalomban az a jó, hogy szembesít az emlékeinkkel, és tisztábban látunk tőle. Móricz Elfújta a szél a szöget című novelláját olvasom. Hőse egy kiszolgált, öreg szerszámos fabódét bont, és néhai apjára gondol közben, aki sok szöget felhasználva összeeszkábálta valaha, és azt jósolta, hogy káromkodni fog majd, aki elbontja. De nem káromkodik, inkább mosolyog ezen az emléken. Nekem erről egy valóságos bontás, házam régi része tetőjének szétszedése, szétverése jut eszembe, amelyben tevékenyen részt vettem. Én sem káromkodtam, bár nem is mosolyogtam. Nyilvánvaló volt, hogy új, egységes tető kell az egész épületre, mégis szomorú, levert voltam, mert magam szigeteltem annak idején, meg én is burkoltam a manzárd mennyezetét, és az ember nem örül, ha szét kell rontania azt, amit fáradságos munkával létrehozott. De mialatt a port nyelve távolítottam el a még jó kőzetgyapot táblákat a héjazatból, és feszegettem, szaggattam lefelé az ép lambériadeszkákat a szarufákról, talán – és erre most jöttem rá – ennél is jobban bántott, hogy valami természetelleneset, törvénytelent cselekszem, mert felgyorsítom a műveletet, amelyet az enyészetnek, az elmúlásnak kellene elvégeznie.
 
( Telefon, óvónő ) Felhívott egy idős nő Budapestről. Azt mondta, hogy lelkes olvasóm. De nemcsak ezért háborgat, hanem azért is, hogy tudtomra adja, 1950-ben, tizennyolc évesen az óvónőm volt Szajlán, és büszke rám. Nagyon szeretett itt lenni, és csak szép emlékei vannak a faluról, ahol azóta nem járt. Röviden elmesélte még, hogyan alakult az élete azután. Mielőtt megköszöntem volna, hogy megtisztelt jelentkezésével, sajnálattal közöltem vele, hogy téved, nem lehetett az óvónőm, mert abban az évben már bőven iskolás voltam. De a csak szép emlékeket elhiszem neki, mi több irigylem érte, hogy nem látta, mi történt első állomáshelyével később.
 
( Leegyszerűsödések ) Palackból iszom az ásványvizet, hogy ne kelljen poharat előszedni, nem vetem be reggel az ágyat, hogy ne kelljen este felbontani, napokig ugyanazt eszem, hogy minél kevesebbszer kelljen főzni, nem húzom le a vécét, mosdó- és fürdővízzel öblítek, hogy kisebb legyen a vízfogyasztás, stb. Egyszerűsítek, csökkentek, elhagyok, és bármit csinálok, takarékoskodom az erőmmel, a mozdulatokkal. Vajon eljutok oda is, hogy a fazékból kanalazom a levest, csak hogy ne kelljen tányért mosogatni, hogy belelépek a cipőmbe, és nem fűzöm be, hogy ne kelljen lehajolnom, hogy nem vetem le a ruhám lefekvés előtt, hiszen másnap újból fel kell venni, hogy nem törlöm le a cseppet az orrom hegyéről, magától is leesik, hogy nem mosakszom, mert úgyis öregségszagot árasztok, nem megyek el itthonról, mert csak haza kell jönni, sőt, a házból is csak azért lépek ki, hogy megetessem a kutyákat, macskákat, és leállok végül mindennel, nem teszek többé semmit, nem idegeskedem, nem érzek, nem gondolkodom, nem írok, nem olvasok, csak vagyok, vegetálok?
 
( Étel, evés ) Gyerekkoromban nem értettem, miért kínálja anyám olyan hevesen, már-már erőszakoskodva az ünnepi ebéd- vagy vacsoravendégeket, miért mondja újra és újra: tessék, tessék, csak vegyenek! És miért teszik ugyanezt velünk mások is, ha mi vagyunk hivatalosak hozzájuk. Csak felnőtt fejjel jöttem rá, miből táplálkozott ez a buzgóság. Az étel volt a legfontosabb az életünkben. Azért dolgoztunk, hogy ehessünk, azért ettünk, hogy dolgozhassunk, és a számunkra legbecsesebbel minél nagyobb örömet akartunk szerezni annak, akit meghívtunk asztalunkhoz.
 
( Régi régiek ) Jó volt, hogy voltak. Ha kellett valami a rég múltakkal kapcsolatban, csak megkérdeztem valamelyiküket. Most már csak új régiek vannak, akik közé magam is tartozom. De nem segítenek, ha nem vagy rosszul tudok valamit. Csak tanácstalanul néznek rám, és ingatják a fejüket.
 
( Régi rendszer, álom, állatorvosi ) Mint megannyi nemzedéktársam, harminc évvel a bukása után én sem szabadulok a rendszertől, amelyben negyven évig éltem. Tovább tart, árt, dolgozik bennem. Nemcsak napközben, mikor ébren vagyok, hanem éjjel is, álmomban. Nincs téeszesítés, üldözés, útlevélmegtagadás, kihallgatás, kínzás, bebörtönzés. Már nem olyan durva, kifinomult, körmönfontabb. Perverz természetének megfelelően mindenféle abszurd helyzeteket eszel ki számomra. Legutóbb például, amikor megbetegedett a kutyám – nem a mostaniak egyike, hanem egy néhai –, a budapesti Állatorvosi Egyetem ambulanciájára vitette velem, ahol egyébként már jártam. Egy árva lelket sem láttam a hangárszerű hatalmas aulában, ahonnan a recepció nyílt, de azt mondták, sokan vannak, várjak, álljak a sor végére. Sehogy se találtam a sor végét, mert nem volt sor. Karjaimba vettem hát a beteg állatot, és elkezdtem keresni, teremről teremre, emeletről emeletre, épületről épületre mentem, újra és újra. Hiába, nem találtam, de csak akkor adtam fel, amikor a kimerültségtől összeroskadtam, és felébredtem.
 
( Vérnyomás ) Magas, de reggel, felkelés után a legmagasabb, holott akkor kellene a legalacsonyabbnak lennie, később délben magasabbnak, este pedig a legmagasabbnak. Szörnyű dolgok történhetnek velem éjjel. Talán meg kellene próbálnom nem aludni, hanem virrasztani.
 
( M. L. ) Nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Nem játszik az udvaron, nem mászik fára, nem kószál a határban, nem kutat, keres. A növények sem érdeklik, vonakodva segít a kertben, a műhelyben. Nem akarja megtanulni a szerszámok használatát, a munkafogásokat. A kisujjában van az európai történelem, de Szajlával, a felmenői múltjával szemben közömbös. Sőt, leint, ha a régi faluról mesélek, arról, hogy mi volt, hol és hogyan. Rosszulesik, de nem neheztelek rá, hiszen a világ sem olyan, amilyennek lennie kellene. Bár lehet, hogy sosem volt, csak utólag képzelem olyannak.
 
( A karanténról ) Egy interjú során egy irodalmi lap online kiadása azt kérdezi, hogyan viselem a Covid–19 miatt vállalt önkéntes karantént. Rosszul és jól, válaszoltam. Rosszul, mert egy csomó többletterhet ró rám, testieket, lelkieket. Jól, mert megszoktam, van benne gyakorlatom. Az írónak ugyanis a karantén, a veszteg maradás természetes állapota, elemi szükséglete, de nem azonos azzal a bizonyos elefántcsonttoronnyal. Ha nem is mindig, többnyire ebben leledzik, él. Éspedig magányosan, még akkor is, ha nincsen egyedül, ha társa van, család veszi körül. Megóvja attól, hogy felőrölje a világ zűrzavara, ricsaja, és képessé teszi arra is, hogy pártatlan legyen, és távlata, hogy rálásson a dolgokra. Ha ez nincs, nincs írás, nincs íróság.
 

Vissza a tetejére