A siratás és a történelmi kiengesztelődés verse

Vas István: Pesti elégia
 
Amikor Vas István Pesti elégia című versét tanulmányozzuk, figyelembe kell vennünk a témaválasztás történelmi idejét, helyét és erkölcsi indíttatását. A költemény 1957-ből származik, s a fővárosi Nagykörútnak és környékének az év februárjában, a levert forradalom után fennálló gyászos állapotához fűzi elégikusan szenvedélyes költői gondolatmenetét.
Vas István érzelmi világának szenvedélyességéről ritkán esik szó: a költőnek inkább a józan, megfontolt és intellektuális természetét taglalja a róla szóló irodalom nagy része. Pedig az ész és a szenvedély fogalompárját már 1947-es költeménye, az Óda az észhez záró sora így rögzítette: az ész „emberi életünk legbátrabb szenvedélye”. A költő olykor bosszankodva akadt fenn azon, hogy bírálói túlságosan kigondoltnak tartják verseit, keveslik bennük a lélek önfeledt játékát, az önkéntelen feltárulkozást, az értelmen túli elemet. Vas István egész önismereti regényfolyamot szentelt annak, hogy egyebek közt bizonyítsa: költészetének intellektuális jellegével legalább egyenlő mértékben van jelen lírájában az érthetetlenül alábecsült érzelmi, ösztönös, szenvedélyes minőség is. Nehéz szerelem című önéletrajzi regényfolyamában részletezte azt a gondolatot, hogy azt az észellenes, barbár ösztönkultuszt kérik tőle számon, amely közvetve vagy közvetlenül Európa elrablására, a tízparancsolat eltörlésére (különös tekintettel az ötödikre: „ne ölj”), s nem utolsósorban az ő személyes életére tör. És nem igaz, hogy költészete csupa hideg észtermék, inkább anakreóni derű és megfontoltság jellemzi, már ha hagyják: ellenkező esetben parittyás harcos a szellemi és lelki világosság védelmében, a vakhit és a vele járó szolgalelkűség ellenében. Ha valamelyik jellemző vonását óhajtom kiemelni, akkor az nem egyéb, mint az előítéletek szenvedélyes elutasítása. Vas István egyszerűen bölcs a költészetben éppúgy, mint esszészerű szépprózájában. S ebbe belefér, hogy egy szigorún megvont határig megértő és megbocsátó természet volt, tudván, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint ahogy sokan képzelik. (Közbevetve: a Pesti elégia éppen a megbocsátás verse.) A közbeszéd szerint ő az urbánus költő, de közben a föld népéért síkra szálló Illyésért lelkesedett a Nehéz föld (1928) megjelenése óta. Emlegetik, nem alaptalanul, hogy klasszicista és (lejárató szóval) irodalmi költő, nem állhatja az avantgárd kimódolt halandzsáit – közben ő írta meg az eszméletvesztés értelmetlen álombeszédének „tettenérését” (In flagranti). Kedvelte az ellentétesnek látszó fogalompárok egybeolvasztását – egyik kedvelt szavaként az ómódi modernség rá is ragadt sajátos költői minőségére. Józan, de erős szenvedély süt verseiből, egy kortexember morálisan igazolt szenvedélyessége.
Ezt példázza egyik fontos verse, a lélek önmagával vitázó összetettségét mutató Pesti elégia. Vas István nem tartja költészetét a filozofálás terepének, de vajmi ritkán fordul elő, hogy vétene a gondolkodás művészetének alapszabályai ellen. A poétika szabályait is tiszteletben tartja, és ha jónak látja, ő maga is teremt új formákat, amelyeknek „megoldóképletét” hiába keresnénk a szakkönyvekben. A mű verselése rímes-jambikus rendhagyó tercina, de az már egyedi megoldás, hogy aaa bbb stb. rímképletű sorai jóval hosszabbak az Isteni színjátékból s a klasszikus szonettek tercináiban megszokottaknál. Némileg változó, tizennégytől tizennyolcig terjed a sorok szótagszáma változó elhelyezésű sormetszetekkel, a magyar beszédritmusnak megfelelően, nem kapkodó lélegzetvétellel, de sóhajokkal és meglepődést kifejező felkiáltásokkal, olykor anapesztusokkal megfuttatva a jambikus ritmust. E nyújtott tempó felel meg a lírai helyzetnek, a szemlélődő hullámzó, de a vezéreszme kimondását több oldalról előkészítő tűnődésének.
A vers fontos eleme a történelmi időpont. 1957-ben, a Vörös Hadsereg gőzhengerének második, végzetes benyomulása után a galádul fenyegető, bosszúszomjas hazai politikusok szónoklataiból az év februárjában már jól tudták a szabad gondolat emberei, köztük Vas István, hogy nyílt vádakat szórni az új zsarnokokra öngyilkosság lenne. Az „irodalompolitika” nevű kiméra még alig hallatta vijjogását, a cenzúra februárban még nem bontotta ki denevérszárnyait. A reménytelenség és az óvatosság akkori légkörében Vas István taktikai érzékét dicséri, hogy művét lehetetlenség gondolatrendészeti vádként ellenálló szándékú politikai versnek nevezni. A romváros látképe bárkinek, egy jóérzésű idegennek is szörnyű világháborús emlékeket idéz. Nincs szó a pufajkába öltöztetett gumibotos-géppisztolyos karhatalmistákról, a felújított csengőfrászról, az éjjel elhurcoltakról, csak a Városról. Arról a „Pestről” (v. ö.: „pesti srácok”), amely sokezernyi áldozatával, elhurcoltjaival, lerombolt házaival, kétségbeesetten külföldre menekülő lakóival és az általános reménytelenségbe zuhantak tömegével együtt megdicsőült. Vas István hat ízben is nagybetűvel írja a „Várost”, megvallva szerelmét a sokféle szépségből, rútságból és középszerűségből összeállt, s most hányadékában elterült Pest iránt. Csupa ellentét a lélekben, csupa művészi ellenpont. Emberien szánandó a megszemélyesített romváros. Undortól okádó emberként megjelenített romok és roncsok egyfelől – önmagát az üldözöttség sajgó emlékétől megszabadító, a megbocsátás által megbékélő, düheit, fájdalmait végre felejteni képes lélek másfelől. A megszemélyesített Városnak jelleme van: sötét múltjából végre magához tért 1956 őszére, a mocsártól erkölcsében megtisztult, léhaságait feledtetően megkomolyodott. A gyászban a Város a költővel együtt felnőtt az eszméhez, az ifjúság örök ideáljához, a Szabadsághoz.
Vas István mélyen komolyra fogta a vers alaphangulatát, mégsem a végső kétségbeesés versét írta meg. A Pesti elégia így ível föl a vers közepe felé, a gyámoltalanul csüggedő, vértől ázott Város ecsetelését követőn: „De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át! / Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát”. A versnek számos előzménye van Vas költészetében – legfontosabb a Teréz körúti elégia. Ott a háborús Pest gyűlölt emlékeinek lelkiállapota működött még. A város ütőereként lüktető Körút nézőpontjából az epés hangulatú negatívumok s a nyilas időkből maradt gyűlölet ellenére így mérlegel a költő: mégiscsak itt adatott itthon lennie. Epikureus-sztoikus életbölcsességével és ironikusan belátó realitásérzékével nem tehet mást, elfogadja szülővárosát úgy, ahogy van.
Tárgyában bármennyire hasonlít hozzá, érvelésében, érzelmeiben egészen más a Pesti elégia.
Imádott városa és otthona, Budapest első benyomásra mocskos romváros 1957 februárjában. A blaszfémia – a látvány szégyenteljes állapotának kifejezéséül – már az első két tercinában arcot ölt: a megszemélyesítés szégyenletes emberi vonásokkal ruházza föl Pestet. „Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog / a Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.” Megtörtént a költői transzcendencia, az átváltozás: érzelmeiben azonosul a megcsúfolt Budapesttel, illetve, mivel „pestiesen” mondja, Pesttel. Azzal a Várossal, amely a 20. századi történelem förtelmes rondaságai után, 1956 októberének és novemberének fordulója körül kiengesztelte 1919-es, 1944-es és 1945-ös kárvallottjait. Megtisztult a Himnuszt, a Szózatot éneklő tömeg tüntetéseiben, az 1957 februárjában már nem emlegethető sortüzek áldozataiban, az 1848 és 1849 óta hiányolt szabadság és függetlenség új kikiáltásában, a leváltott, majd a magyar néphez állt politikai vezetők rögtönzött döntéseiben (és tegyem hozzá: későbbi mártíriumában), a szabad sajtó első fecskéiben, Illyés Egy mondatában, mely ismét betiltott mű, kimondhatatlan. Kimondható viszont Vas versében (1970-től, vagyis a mű első, kötetben történt megjelenésétől): a Város „meg tudta örök életét a Haláltól váltani”, s a költő, annyi balszerencse és sok veszély után, az egykori üldözöttség ellenére, a forradalom dicső napjainak köszönhetően meg tud neki bocsátani.

Vissza a tetejére