Egy elégia margójára

„Egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.”
                                                    Vas István
 
A késő nyári napban lustán gőzölög a Gyarmat utca.
Egy fejpántos, régi ismerős a napi penzumát futja,
vizes flakon és napszemüveg csak az összes cucca.
 
Sülő hús, benzingőz és frissen nyírt fű szaga;
szúnyogokból kitelne a nagy spanyol Armada.
Volna még dolgom, de inkább indulok haza.
 
Mióta alig alszom, és kifutnak alólam a napok,
mióta két leírt szó közt láthatatlan vagyok,
eltámolygok a következő estig, és leoltva hallgatok.
 
Azért az jó, hogy kacsák ülik meg a patak vizét.
Talán már megszokták keserű, olajos izét.
A sarokházban ajtó csattan, felsír egy klarinét,
 
s a copfos kislány felém bámul, az óra végét várja.
Nem a zene szépségéről szól majd titkos memoárja.
Közben én sorokat formálok egy elégia margójára.
 
Ennyi az esemény. A többi csak felszín, üres kirakat.
Hiába dörög, s az ég naponta többször ránk szakad,
szeméttől fuldoklik és egyre apad a Rákos-patak.
 
Ahogy a csend megnyúlik lassú lépteim alatt,
a gyanútlan árnyéknak csapdát állít a pillanat.
Feszült és sebezhető lettem, mint a vad.
 
Mióta érteni vélem a madarak, állatok nyelvét,
és sajnálom a legtöbb szót, mit az ember elvét,
már nem félek: magasztalom az idő minden percét.
 

Vissza a tetejére