A Gyuriék könyvtára


1. Az apa
A kislány halkan kopogott, a kopogtatás valójában alig volt hangosabb két-három szapora lélegzetnél, és türelmesen ácsorgott a dolgozószoba tölgyfa ajtaja előtt. Nem tapintatból nem akart hangosabb jeleket adni belépési szándékának, hogy meg ne zavarja az apját a munkájában, sokkal inkább a félelem tartotta vissza a határozottabb bejelentkezéstől, lehet-e ilyen aprósággal, éppenséggel butasággal zavarni a bent dolgozót. Aki nem dolgozott éppen, hanem az íróasztala előtti karosszékben hátravetve magát, a tetőablakon bámult kifelé, nézte a felhők lassú vonulását, mint mindig, amikor nem jutott az eszébe semmi. Ez persze így nem igaz vagy túlzás, mert az embernek a gondolattalanságai közben is vannak gondolatai, legfeljebb azok a gondolattalanság körül keringenek tanácstalanul, az agy tehát sohasem pihen, sem vélt kikapcsolásokkal, sem szerekkel nem befolyásolhatóan perpetuum mobile működésű. Nem pihent, mert aznap még nem dolgozott semmit, a reggel a felhőkkel kezdődött, és azokkal is folytatódott. Mégis, vannak olyan állapotok, amikor az ember egyedül akar maradni, nem önmagával elsősorban, hanem a semmivel, ami örök kísérlete a gondolkodásra hajlamos egyedeknek.
– Come in! – mondta szórakozottan, amikor elhatolt a tudatáig a félénk kopogtatás, és a felhők szemlélését ekkor sem szakította félbe.
A kislány óvatosan benyitott, mindig oroszlánbarlangnak tartotta az apja dolgozószobáját, ahol belépéskor sohasem lehetett tudni, mi várja, nyájas fogadtatás, kelletlen morgás vagy egyértelmű elutasítás. Most sem csukta be maga után az ajtót, minden lehetőségre készen, a küszöböt is éppen csak átlépte, és az apját bámulta, aki pedig az eget bámulta.
– Mondjad! – mondta végre az apja, aki nem tudta, inkább csak érezte, hogy a kisebbik lánya akar tőle valamit, de még nem tudott kilépni előző révedezéséből.
– Apa, szeretnék – kezdte akadozva a gyerek –, valamit szeretnék kérni tőled, apa, neked nem nagy dolog, de nekem igen, és ne haragudj…
Az apa végre el tudta vonni magát a felhők magasából, és a lánya felé fordult. Szőke, takaros kiskamasz, élénk kék szemekkel és az örökös megszeppenéssel az arcán, amikor valahányszor ide belép. Nem tudni, miért és mikor alakult ez így, hogy a dolgozószoba valami érinthetetlen szigetté vált az életükben, a munka helyévé, amit tiszteletben kell tartani, és kímélni kell azt, aki benne dolgozik. Ráadásul az esti beszélgetések. A család élete a nappaliban zajlott, az alsó szinten étkezések, beszélgetések, közös játékok. Ide csak este volt meghívásuk a gyerekeknek, pontosabban annak a gyereknek, aki épp valami rossz fát tett a tűzre aznap. Az apának az volt a pedagógiai elképzelése, később rájött, mennyire nem működött ez sem, hogy nem akkor kell a gyereket nevelni, amikor valami rosszat tesz, a bajban lévő baját nem kell még szigorral vagy büntetéssel fokozni, hanem akkor, amikor már túl van ártatlan kis rossz- vagy gonosztette felismerésének a sokkján, amikor már megnyugodott, amikor már ő is elemzés tárgyává tudja tenni a cselekedetét. Így aztán olykor egy egész napon keresztül szorongtak a gyerekek, miután az apjuk nem büntette meg vagy oktatta ki őket a ballépésük után vagy közben, hanem csak annyit mondott derűsen és kegyetlennek is tűnhető nyugalommal, este majd gyere be a dolgozóba, szeretnék veled beszélgetni. Nincs és nem lehet jó gyereknevelés, állapította meg jóval később az apa, az ember csak akkor okosodik meg, amikor már túl van mindenen, a gyerekei felnőttek, és nincs szükségük sem rá, sem a nevelési elveire.
– Apa, neked olyan jó kapcsolataid vannak kiadókkal, szerkesztőségekkel – kezdte el bátortalanul a kislány.
– Talán félreismersz, kislányom – szakította félbe tűnődve és némi meglepetéssel az apa. Mert valóban nem voltak jó kapcsolatai kiadókkal és szerkesztőségekkel, ami nem azt jelentette, hogy egyáltalán, inkább azt, hogy nem túlzottan. Nem járt szerkesztőségekbe, főleg pedig kiadókba nem. Ismert embereket rövidebb-hosszabb ideig, akik és amíg a melóit vagy a könyveit megjelentették vagy kiadták, de ezeknek a közös munka közben kialakult barátságoknak a nagy része az írások megjelenése után kihunyt, és a hosszabb-rövidebb ideig megőrződő emlékek közé tolódott. – Nincsenek jó kiadói kapcsolataim. De miért is kellenének, ha lennének?
– Nagyon nagy kérésem van, apa – vett hatalmas lélegzetet a kislány –, és csak te tudsz rajtam segíteni.
Ez jólesett neki. Hogy a lánya úgy véli, csak ő tud segíteni rajta. Ez nyilván minden apának jólesik. Ilyenkor halványan feldereng benne, hogy talán nem is olyan túl jó papa, mint gondolja, talán nem is törődik olyan sokat a gyerekeivel, mint kellene, és ez is érdekes, olyankor jutnak eszébe ezek a gondolatok, amikor éppen segítségért fordulnak hozzá a gyerekei.
– Ha tudok, segítek – bólogatott kicsit gyámoltalanul az apa, mert nem tudta, mi vár rá, panasz vagy vallomás, kérés vagy szertelen gyermeki fantáziálás, amelyet az ő segítségével szándékozik megvalósítani, avagy neki kell leszerelnie az elszabadult gyermeki képzeletet. ­– Csak mondjad, ne kímélj!
A gyerek hallgatott. Azután fölvetette a fejét, és minden bátorságát összeszedve elmondta végre, mit akar.
– A Harry Potter első kötetét kéne megszerezned nekem! A többi mind megvan. És az első. Senkinek sincs meg az osztályban. Elaludtunk. Amikor megjelent. És most mindenki Harry Pottert olvas. És gondoltam, hátha te. Mert neked talán mégiscsak vannak kapcsolataid a kiadókkal és szerkesztőségekkel. Hogy megszereznéd, esetleg – mondta egy szuszra a lányka, és egy lépéssel beljebb került közben az apjához.
Nem az zavarta, hogy nem az ő könyvére kíváncsi a gyereke, hiszen számos gyerekkönyv szerzője is már ekkor, azokat feltehetően olvasta, vagy a felesége felolvasta őket elalvás előtt a gyerekeinek. Hiába voltak már nagyok, a régi szokás, hogy elalvás előtt az ágyuk szélére ül valamelyikük, ő vagy a felesége, régen inkább ő, mostanában inkább a felesége, és mesél nekik – fejből vagy könyvből olvasva –, mindmáig megmaradt. Nem az. Hanem ez a Harry Potter!
Emlékeibe tolakodott a régi kép, ül ugyanitt, a dolgozószoba örökösen homályosnak tetsző csöndjében, és kibontja az aznapi postát. Egy könyv volt benne, a kiadója levelével. A levélben pedig arról volt szó, hogy ez a regény Európában már arat, és világsikernek ígérkezik, és neki ajánlják fel először Magyarországon, hogy írjon a könyvről (mint nagy lehetőséget, tette hozzá magában gonoszul és önérzetesen elvigyorodva). Azért megnézte a nem túl szép borítóval megjelentetett könyvet, a szerző angolnak vagy amerikainak tűnt fel a neve alapján, valami nő volt, a cím pedig egy név, ami nem vall túl nagy fantáziára, bár Dickens Copperfield Dávidja is csak egy név, és mégis, de ezen aztán nem töprengett sokat. Kinyitotta a könyvet, beleolvasott ez első oldalakba, és unalmasnak tartotta azt, amit olvas. Ja, világhír, mormogta magában, világhír. Ez egy szar. És a könyv már repült is nagy ívben a dolgozószoba leghomályosabb sarkába, számos kézirat és könyv közé, amelyek összedobálva hevertek ott egy rakáson.
Ez az ív jutott most eszébe. A repülő könyv íve, a landolást nem követte a szemével, de a csattanására még emlékezett. Másként ad hangot az a könyv, amelyik kinyílik repülés közben, és másként, amelyik összecsukódva esik le. A kemény fedelű Harry Potter összecsukódva, rendben eshetett le annak idején. Évekkel ezelőtt. Azóta sem tud róla. Valójában nem is hatolt el a tudatáig a létezése. És éveken keresztül rakódtak rá, pontosabban: hullottak rá a könyvek és kéziratok, csinos és tekintélyes halmot képezve a sarki homályban, de leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, a rút kinézetű irodalmi szemétdombon. Ja, az ív!
– Ülj le – mutatott a dolgozószoba heverőjére az apa. – És ne szólj semmit!
Azzal a könyv- és kéziratkupachoz térdelt, és szakavatott guberálóként kezdte el bontani a rettenetes halmot. Volt benne gyakorlata, hiszen számos esetben gondolta meg magát, és kereste vissza a kidobott folyóiratot, könyvet vagy kéziratot ebből a különös, nem túl elegáns raktárból. De most nagyon mélyre kellett ásnia. És ásott, és lapátolt, és a kislányt először meglepte, utána mulattatta a látvány, és az jutott eszébe, hogy az apja olyan, mint egy vakondok, amelyik két kézzel ássa előre magát a földben, és ezt olyan jó volt gondolnia, és ahogy ezt így gondolta, nagyon közel érezte magához az apját. Az apját, aki már félig el is tűnt az összehányt papírok most széthányt kettős halma között. Nagy sokára az apa fölemelkedett, és a kezében tartotta a Harry Potter első kiadását.
– Ne szólj semmit – mondta a lányának –, nesze, vidd, a tiéd.
A kislány nem titkolt áhítattal vette a kezébe a könyvet, nézte, ilyenkor azt illik írni, hogy bepárásodott szemmel, és lehet, hogy be is párásodott a tekintete, de ez végső soron olyan mindegy is, ráadásul az ő dolga. Magához szorította a zsákmányát, és úgy sompolygott kifelé, mintha attól félne, hogy az apja meggondolja magát, és visszaveszi a könyvet. Az ajtóban, amely még mindig résnyire nyitva maradt, egy pillanatra megállt, és mintha csak évődne, visszaszólt az apjának, apa, te egy isten vagy, és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.
Elfelejtette megköszönni, gondolta az apa, a kis maflája, annyira örült, hogy elfelejtette megköszönni. Ismét hátravetette magát a karosszékben, és kifelé bámult a tetőtéri ablakon. Kint a felhők ugyanúgy vonultak, mint az előbb, ha nem is ugyanazok a felhők. Apa, te egy isten vagy, visszhangzott fejében a gyerek hangja. Hogy örült! Annak a szarnak. Azért legalább elolvashatta volna, ismerte el magának. Most már mindegy, lényeg, hogy megvan! Hogy imponálni tudott a gyerekének. És valóban csak úgy tudott imponálni, hogy nyilván jó kapcsolata volt – ha személyes nem is – a könyv kiadójával. Különben nem nézték volna ki éppen őt a magyarországi könyvbevezetés rangos megírójának, nem küldték volna el neki a könyvet megjelenés előtt. Büszke volt magára, most kimondottan büszke, ami nem azonos az öntudattal, ami azért csak-csak megvolt benne a kötelező szerénység máza alatt. Furcsa érzés volt ez a büszkeség, amire pedig nem is szolgált rá. Nézte a felhőket, és bár nem volt szokása, most hangosan kimondta, amit gondol.
– Mégiscsak vittem valamire!
 
2. Az egyetemista
Tudta, érezte, hogy nem lenne szabad elvállalnia ezt a felvételi előkészítő tanfolyamot. Vagy táborszerűséget. Kedvenc tanára beszélte rá, hasznos elfoglaltság, mondta, maga úgyis kilépett a KISZ-ből, ha majd bántani akarják miatta, elmondhatja, hogy közösségi munkát azért végzett. Meg valami kis pénzt is kap érte. Ebben tévedett a tanár, de az előzőekben nem. A még hátralévő két évben gyakran hivatkozott erre a nyárra, az előkészítőre, és valamiért ezt mindig értékelték. De most még egyszerűen csak rosszul érezte magát. Piás korszakban voltak éppen a barátaival, szivacsoknak nevezték magukat, értve ezen, hogy minden folyékony anyagot magukba szívtak, amin megérezték az alkoholszagot. Most tanárt kellett eljátszania, a tanárt, aki tud, okos, segít és viselkedik. Nem olyan könnyű szerep ez, majd meg fogja tapasztalni élete során a tucatnyi iskolában, ahol tanít, ahol felmondanak neki, vagy ahol ő mond fel. Sehol sem maradt tovább négy-öt évnél, ami elméletben ideális, a gyakorlatban azonban inkább kínos és kellemetlen.
Az első előadása után kiborult, annyira, hogy el kellett mennie inni a sarki presszóba. Berzsenyi Dánielről tartott előadást a gimnazistáknak az auditórium maximumban, ami kurva nagy aréna emelkedő padsorokkal, ahová eskütételkor az egész évfolyam befért. Jellemzően már akkor sem az ünnepi szertartás érdekelte, hanem az ismeretlen csajokat figyelte, és azon tűnődött, vajon melyikkel sodorja majd ágyába a szél. Berzsenyi egy tehénszarszagú Vas megyei falucskában született, éppenséggel Egyházashetyén, kezdte a Berzsenyi-szemináriumot tartó tanára emlékezetes nyitó mondatát fölidézve magában, majd a költőről és költészetéről beszélt. Miközben beszélt, két dolog járt az agyában. Az apja most nagyon büszke lenne rá, hiszen mindenkinek elújságolja, hogy tanár lesz a fia, az első értelmiségi az egész családban, de ezt már nem az apja mondja, hanem ő teszi hozzá. A második, hogy nagyon fogy az anyag, amit le tud adni, az idő pedig állni látszik, nem akar véget érni a kétszer negyvenöt perc egyben, ahogy nagyképűen meghirdette. Szemben szorgalmasan és fegyelmezetten jegyzeteltek a gimnazisták, jegyzetelitek a semmit, gondolta keserűen, és mondta, mondta, a végén talán már azt sem tudta, hogy mit. Vért, verejtéket, könnyeket. Már csak a könnyek hiányoznak, gondolta, mert a vért verejtékezés profán krisztusi stációja megvan.
Persze, minden dupla negyvenöt perc letelik egyszer. És letelt ez is.
A presszó üres volt még így késő délután is, leült, és rumot kért, rögtön dupla adagot és sört. Az elsőt, hogy a kudarcérzést csillapítsa magában, a másodikat, hogy a sok beszéd okozta szomjúságot valamelyest enyhítse. Annyira már nem volt balek, hogy ne tudta volna, a sör hosszabb távon nem oltja, inkább fokozza a szomjúságot, de hideg szénsavas érzetre vágyott, mert forrónak érezte a homlokát és fölkavarodottnak a lelkét. Szar tanár lesz belőle, töprengett, aki nem készül fel az óráira, ugyanúgy, ahogy most sem készült fel Berzsenyiből, a diákok a háta mögött majd összenevetnek, a tanári kar pedig tudja, hogy a kötelező fehér köpenye belső oldalára zseb van varrva, amelyben egy laposüveg várja a megnyitását, ami meg is történik, amikor az osztályterem hátsó falához támasztja a hátát, előtte a diákok valami feladat alatt görnyedeznek, csak a hátukat látja. Mindezt, természetesen, nyitott ablaknál, mert a pálinka szaglik. Megint az apja járt a fejében, hogy azért mégiscsak büszke lenne rá az öreg vájár, aki nem is olyan öreg, a tanár fiára, aki már egyetemistaként is előadásokat tart az auditórium maximumban.
– Leülhetek? – kérdezte a lány, akit nem ismert, de az arca valahonnan ismerős volt.
– Persze – mondta zavartan, de legszívesebben inkább a szégyenével és a gondolataival küszködött volna. Talán jobb is így, mindjárt kiderül, hogy a lány mit akar.
– Nagyon élveztem az előadásodat – nézte a lány az üres rumospoharat és a sörösüveget, amelyik mellől hiányzott a pohár, akkoriban ugyanis még meg merte tenni, hogy bárhol üvegből ivott, nem pohárból. – Olyan jó voltál… olyan nemtanáros, nem úgy, mint a többiek… olyan jó voltál… olyan… laza.
Ez jólesett, bár nem tudta, mennyi belőle az igazság, és mennyi a Berzsenyiben járatlan lélek nemismereti rajongása. Kezdetnek jó! A lány sört kért, és rágyújtott. Ő még egy dupla rumot sörrel, és nem gyújtott rá. Valahogy nem kívánta a nikotint, elég volt most neki a lány kifújt dohányfüstje.
– Te honnan? – kérdezte, hogy valamivel elindítsa a beszélgetést, mert nyilván el kellett indítania valahonnan.
– Kis falu, Monostorpályi, nem hiszem, hogy tudod, hol van – mondta mintegy szabadkozva a lány, akit később Emmának kellett szólítania, ami benne valami disszonanciát keltett, kis falu és Emma. – Nem fontos, nem szeretek ott – folytatta a szabadkozást a lány –, azért is jöttem ide. Ez mégiscsak egy város, ha nem is a nagyváros.
Nagy város vagy nagyváros, töprengett, amíg a lány beszélt, és észrevette, hogy valami tájszólás keveredik a beszédébe, finoman, hálószerűen, de olyan állandósággal, hogy ez a lány soha nem tudja elhitetni majd Pestre kerülése után senkivel, hogy ő echte fővárosi. Mert arról beszélt, hogy az egyetem csak ugródeszka lesz, ha lesz, ha bejön, és utána irány Pest, és a Pestet úgy mondta, mintha Párizst mondana, New Yorkot mondana, szóval ilyesmiket.
– Apád mit csinál? – szakította félbe majdnem nyersen a lány csacsogását.
– Apám melós – sütötte le a szemét a lány –, nem jövünk ki egymással, bunkó szegénykém. De nem rosszindulatú. Csak bunkó.
Valamiért hálás volt azért, hogy nem kérdezett vissza a későbbi Emma, hogy az ő apja mit csinál, valahogy jobb volt így neki, ahogy a katedrán is jó volt eljátszania a tanárt, ha nem is tudott belül megbirkózni a feladattal. Hogy a lány feltételezi, hogy az ő apja nem melós, hogy ő több annál, mint akinek egy melós apja lehet. Hogy ez a vadászathoz tartozott-e, vagy valóban le akarta fedni magában azt, hogy nem egy komoly polgári család komoly leszármazottja, később sem tudta megfejteni. Vagy nem akarta. Vagy csak nem merte. Vagy csak szégyellte. Hogy a származását-e, vagy azt, hogy nem akar a származásával szembenézni, aligha eldönthető kérdés. Nincs is sok döntenivaló rajta.
A vadászösztön azonban beindult. Nézte a lányt, akit eddig tulajdonképpen nem nézett meg jobban. Magas vagy inkább nyúlánk teremtés, az ő korának megfelelően hosszú, vörösesbarna haj, kereknek tűnő mellek, az ujjai szép hosszúak, a szeme barna, az ajkai teltek, a combja hosszú, melyet a kis presszóasztalnak köszönhetően alaposan szemügyre vehetett, minden rendben volt rajta. Emma bejött neki. Arra gondolt, hogy pár egyetemi társának gimnazista csajai vannak és voltak, hogy nem olyan nagy dolog ez, és hogy a korkülönbség sem olyan nagy. Persze, nem feltétlenül tisztességes eljárás egy tanítvány elcsábítása, vagy éppen a csábításának az elfogadása egy tanár részéről, bár erre is számtalan példát látott az egyetemen, számos esetről tud, akár a saját csoportjában is. Valami mégis visszatartotta attól, hogy lépjen. Holott Emma észrevette, hogy érdeklődése az egész testét bejárta, és nem is tett úgy, mint aki naivan nem vesz tudomást erről. Hogy mi, azt nem tudta. Valami nem lenne rendben, ha most elkapná ezt a kiscsajt, és fölvinné a szobájukba, ahol Gyurival, a történész szakos sráccal laknak együtt, egy kacsintásba kerülne csak, és Gyuri lefalcolna, és akkor Amerika! De nem, valami nem stimmelt. Talán túlságosan kiszolgáltatottnak érezte Emmát, neki, a nagy egyetemistának, vagy a finom tájszólás vont áthatolhatatlan függönyt közéjük, nem működött a szerkezet, pedig ment a megszokott szöveg, ment automatikusan, és Emma olvadozott már, mint a mézeskalács.
Ittak még egy sört, ő még egy dupla rumot, azután elindultak a kollégium felé, ahol most mindketten laktak. Érezte, hogy a lány vár tőle valamit, egy érintést, egy csókot vagy még annál is többet, de nem, valami nem működött a tanár úrban. Na, ezért tanítsak, hogy közben még impotens is legyek, mosolyodott el magában. Az utcán megnézték őket, az ismerősei cinkosan rámosolyogtak, micsoda kiscsajt szedtél össze megint, barátom, de most nem ájult el ettől különösebben. Ahogy attól sem, hogy a folyosó elágazásában – Emma az épület ellenkező szárnyában kapott szállást, mint ők Gyurival – a lány megölelte, ami szokatlan volt számára, mármint hogy nem ő kezdeményezett, puszit is adott neki, ami véletlenül a szájára csúszó csukott ajkakkal adott csóknak is volt tekinthető, és elringott a szobájuk felé. A távolodó arcán nem tudott eligazodni az egyetemista, lehetett rajta rajongás éppúgy, mint lenézés vagy megvetés a gyávasága és tutyimutyisága miatt, megbántottság, hogy nem élt a fickó a felkínált lehetőséggel, vagy csalódás magában, lehet, nem is olyan jó nő, hogy az ilyen menő pasikat csak úgy fel tudja szedni. Hogy ő csak egy vidéki liba. Minden lehetett.
Gyuri az asztalnál ült, épp a szemüvegét törölgette. Olyan szemüvege volt, mint Trockijnak lehetett. Előtte két pálinkás üveg, az egyik üresen, a másik még bontatlanul.
– Látod ezt – rikoltotta, amikor belépett –, látod ezt, baszd meg! Amíg te csajozol a presszóban, láttalak, nincs mit tagadnod, jó a bula, már én is kinéztem magamnak, de legyen a tiéd, én nem vagyok pinairigy, de nem ez a lényeg, látod ezt, fekete címkés cseresznye, apám, épp jött, amikor Gyuri bácsi a boltban volt, vettem kettőt, reméltem, hogy te is hozol majd egyet valahonnan, na, az elsőt már bepusziltam, a másodikkal megvártalak, mert én egy fasza gyerek vagyok. Hozzál poharat, aztán igyunk, hogy legyen hugyunk.
Így mondta, rövid u-val, hogy a ritmus kijöjjön. Poharat hozott, Gyuri félig töltötte, ittak. Aztán megint, azután megint. A szivacs bírja a nedvességet. Azután előkerült a harmadik üveg is, Gyuri jó tréfának szánta, hogy csak kettő van, mert hármat vett. És lassan ráesteledett az ivókra. Hogy miről beszélgettek, később sem tudta visszaidézni, nem a pálinka miatt, hanem mert nyilván nem beszéltek túl sok értelmes dologról. Csajokról meg a nyárról. Gyuri néha kitért arra, hogy teljesen értelmetlen dolog ez a felvételi előkészítő, mert úgysem lesz ezekből semmi és senki, de aztán nem taglalta, hogy mire gondol, és miért semmi és senki. Arra figyelt inkább, hogy Gyurinak volt egy sajátos pesti akcentusa, amit nem echte pestinek nem lehet eltanulnia. Talán ez imponált neki Gyuriban a legjobban. Ez a pesties beszéd. Amúgy amolyan tank típusú fickó volt, hájas és ennek megfelelően túlzottan közvetlen, okos és ravasz. Meg volt benne valami szintén eltanulhatatlan nagyvonalúság, ahogy a világ dolgait kezelte. Amúgy kisstílű fasz volt, és az egyetemista biztos volt abban, hogy másnap el fogja kérni tőle a pálinkák árának a felét.
Gyuri az órájára pillantott. Ideje menni, mondta, most mi vagyunk soron! Ez azt jelentette, hogy takarodót kell fújni a gimnazistáknak, minden szobába be kell nézniük (ha szerencsés a benyitás, valamelyik bula éppen vetkőzik, vagy bugyi nélkül mászkál a szobájukban, vigyorgott ilyenkor elindulás előtt Gyuri), és megkérni őket, csendesedjenek el, kapcsolják le a villanyt, és ne mászkáljanak a folyosón. (Nincs koedukáció, emelte fel az ajtóban az ujját Gyuri valahányszor, otthon baszhattok eleget, itt nekünk vigyáznunk kell rátok – és mi vigyázunk!)
– Maradj – fogta vissza a karjánál fogva Gyuri az egyetemistát –, elbírok velük egyedül is!
Azzal kiment, ő pedig maradt, és a gyufásskatulyát pöckölgette az asztal közepére helyezett pohárba. Nem volt minden szándék nélküli ez a pöckölgetés, ugyanis esti kocsmázásokkor rendszeresen fogadást kötött az asztaltársaival, és rendszeresen megverte őket pohárba pöckölésben, ami többnyire biztosította neki az ingyen piálását. Otthonról már régen nem kért pénzt, tudta, mennyire megterhelő az öregei számára az élet nélküle is. A szocializmus gondoskodik rólunk, melósokról, mert nem halaszt bennünket éhen, mondogatta az apja, bár nem szoktak otthon politizálni, ezt sem társadalomkritikusan mondta, hanem egykedvű beletörődéssel, de ügyel arra is, hogy el ne hízzunk, mert akkor nem férünk el a járatokban. Ezen sokat töprengett. Vajon az apja metaforikusan használta a járat szót, amelybe a kövér melós nem fér bele, vagy csak a munkájára reflektált. Eldönthetetlen volt számára, többnyire az utóbbi mellé tette le a voksát. Amikor viszont nem, akkor belegondolt abba, hogy mennyire nem ismeri az apját, és ez szégyennel töltötte el, és tehetetlenséggel. Persze, azután sem tett semmit, hogy közelebb kerüljön hozzá. Valahogy nem voltak eszközei. Vagy a módszerre nem jött rá. Vagy be kellett ismernie, hogy egészen más régiókban mozog az agyuk, a gondolkodásuk, és a napi szinten való érintkezésen túl nem nagyon vannak közös témáik, megbeszélni való dolgaik. Ő nem járatos az apja világában, az apja nem ismerheti az övét. Széttartó párhuzamosok.
A folyosó felől nyugtalanító zajok szűrődtek be. Valaki kiabált, de bentről nem lehetett érteni, hogy mit. Kelletlenül feltápászkodott, az ajtóhoz billegett, az üveg pálinka és a megkezdett második, no meg a három dupla rum a sörökkel már éreztette a hatását, de még nem támadta meg az egyensúlyérzékét. Kilépve döbbenetes kép tárult elébe. A folyosón kint álltak a gyerekek, előttük vagy velük szemben Gyuri, aki láthatóan részegen hadonászott mindkét kezével, és ordítozott velük.
– Hiába tolongtok itt, basszátok meg, ez nem segít rajtatok. Menjetek haza a picsába, a kis falvaitokba, a kemence vagy inkább a tehén fara mellé. Értsétek már meg, hogy nem lesz belőletek senki. Nem viszitek semmire, még akkor sem, ha elvégzitek az egyetemet. Az esélytelenek nyugalmával utazhattok haza innen. Mikor lesz nektek otthon hétszáz kötetes könyvtáratok, amivel el lehet indulni egy embernek ebben a kibaszott életben? Hétszáz kötetes könyvtáratok, halljátok? Mert az a minimum. Anélkül baszhatjátok! Semmi esélyetek azokkal felvenni a versenyt, akiknek van. Akik hétszáz kötetes könyvtárból vágnak neki a világnak. Parasztok maradtok, prolik maradtok akkor is, ha elvégzitek ezt a kurva egyetemet. Soha nem lesz értelmiségi belőletek…
Gyuriból ömlött a szó, mintha átkozódott volna, holott csak az észt osztotta azok fölényével, akik hétszáz kötetes könyvtárból és Pestről érkeztek a vidéki porfészekbe. Az egyetemista érezte, hogy az arcát elönti a vér, egészen váratlanul félelmet érzett, és megmagyarázhatatlan szorongást, mint akit lelepleztek, mint akit tolvajláson kaptak. Később sem értette, miért nem sietett a gimnazisták segítségére, miért nem védte meg őket, holott ő megvédhette volna a riadt és összezavart kis szerencsétleneket, önkéntelenül visszahúzódott az ajtóból, és most már üvegből folytatta a piálást.
A ricsaj még sokáig nem maradt abba, valószínűleg néhány önérzetesebb gimnazista nem bírta, és beszólt Gyurinak, akinek több se kellett ahhoz, hogy folytassa a gyerekek lealázását, már hányinger kerülgette, de ivott, maga sem tudta, hogy miért. Aztán megjött Gyuri, elégedett volt, és kellően részeg, hallottad, kérdezte, mi történt odakint, és ő szemrebbenés nélkül azt hazudta, hogy nem, nem hallotta, megmondtam nekik, hogy hol lakik az úristen, most már tudják, és az egyetemista bólogatott, mi vagyunk az úristen, hát nem, emelte meg a poharát Gyuri, és ő erre azt mondta, igen, mi vagyunk az úristen, Gyuri.
– Baszd meg, amíg én kint rendet tettem, te bent majdnem az összes piát megittad – méltatlankodott, és az üres üveget a szoba távolabbi sarkában árválkodó szemetes felé dobta. Persze nem talált bele.
– Megittam – válaszolta fakón és egyszerűen –, megittam, és kész. Mindjárt lemegyek, és szerzek valahonnan egy másik üveggel.
Gyuri ekkor rejtélyes mosollyal a szekrényhez kacsázott, valamit a háta mögé dugott, és széles mosollyal visszatért az asztalhoz.
– Hogy mondta a nagy Eötvös? Van másik!
Azzal egy újabb üveget húzott elő, letekerte a kupakját, és félig töltötte a vizespoharakat. Egs, rikoltotta, igyunk arra, hogy mi vagyunk az isten, azok vagyunk, csatlakozott hozzá az egyetemista, mi az, hogy azok vagyunk, kezdett el kötözködni Gyuri, azt is mondd meg, hogy mik vagyunk, és ő megmondta, mi vagyunk az isten.
Koccintottak, és ittak tovább.
 
3. Az író
A felhők tompa egyhangúsággal úsztak továbbra is a tetőablak fölött, ez egy ilyen nap volt, az úszó felhők napja az égen. Az apa fölült a széken, és a csukott ajtót bámulta. Különösebb szándék nélkül. Csak úgy bámulta. Azután végighordozta tekintetét a faltól falig, faltól plafonig könyvespolcokon, amelyek kétsorosan rájuk pakolt könyvek terhe alatt roskadoztak. Réka bútor, bírja, gondolta, és nem jött rá, honnan a fenéből jutott eszébe a bútor márkája. Régen vették, már nem is emlékszik, mikor. Több ezer könyv lehet a falon, tűnődött. Felét sem olvastam. Csak vettem, csak vettem őket, mert valami kényszer, valamilyen éhség ráhajtott a vásárlásra, és csak vettem őket. Ezt mind ő szerezte, a saját pénzén, olykor a saját éhezésén. Vagy inkább szomja rovására. Aki ide belép, az rögtön tisztába kerül azzal, hogy komoly ember dolgozószobájába lépett. Akkor is, ha nem tudja, hogy kétsorosan vannak felrakva a könyvek. Na és? Az én gyerekeim könyvek között nőttek föl. Ritkán gondolt erre. Versenyképesek, ők már értelmiségi családból jönnek ki. Mennek el. Esélyesek az esélyesek közé. A karácsonyok jártak az eszében, amikor a fa alatt mindig volt egy könyv. Egy legalább. Általában Verne Gyula. A keresztanyjától kapta, de az anyja vette meg neki, az ő nevében. Az Utazás a Holdba címűre határozottan emlékezett. Még a borítójára is. Jules Verne, javította ki magát kényelmetlen és tolakodó belső mosollyal. Ő általában Molnár Gábor-könyveket vásárolt a zsebpénzéből a szüleinek, amelyeket azután nyilván csak ő olvasott el. Azóta sem tud sem a karácsonnyal, sem az ajándékozással mit kezdeni. Nem képes belehelyezkedni a másikba, képtelen ráérezni az ízlésére, a vágyaira, képességeket meghaladó feladat ez olyannak, aki mindig csak magára tud gondolni ilyenkor, csak magából tud kiindulni. De az is lehet, hogy a gyerekeinek már nem kellenek majd ezek a könyvek, ahogy a könyvek sem kellenek majd senkinek, helyükbe lép a számítógép, vagy lehet, akkorra a számítógép helyére lép valami más, amit még most nem lehet tudni. Akkor meg minek csinálta? Mi ad magyarázatot az állandó könyvvásárlásra? Hogy a gyerekei ne érezzék azt a szégyent, amit akkor érzett, ott, a felvételi előkészítőn, amikor Gyuri róla is beszélt, hozzá is beszélt, anélkül hogy tudta volna. És mi van, ha tudta, ha szándékos volt, ami aligha valószínű, a szégyen azonban ma is, most is létező jelenvalóság. De miért szégyen? Ennek a hatalmas könyvtárnak az alapját az a néhány könyv képezi, amelyek talán itt sincsenek. Az anyja előfizetett valami vigécnek a ruhaüzemben, aki sorozatokat sózott rá, és ő havi részletekben törlesztette az adósságát, mert egy összegben nem tudta volna kifizetni az összes könyvet. Dumas, A Világirodalom Remekei, Zola, ilyesmik voltak a szeretetcsomagban. Legalább tizenöt-húsz könyv. Ami azért mégsem hétszáz. És akkor most itt van ő, akinek az jutott az előbb az eszébe, pontosabban az hagyta el a száját, hogy mégiscsak vitte valamire. De így van-e ez? Pontosabban, lehet-e ez így? Leküzdhető vagy örökös az indulás hendikepje? Lehet, hogy tényleg már gyermekkorban, a gyermekkorral kell felszívni azt a kultúrát, azt az előnyt, amit csak a hétszáz kötetes könyvtár tud nyújtani? Valóban csak a hétszáz kötetes könyvtár adhat belépést a szellemi felső tízezer kasztjába? Zénón paradoxonjai jutnak eszébe. Akhilleusz valóban soha nem tudja megelőzni a teknőst, amelynek előnye van vele szemben? És utolérni sem tudja! És a fa felé hajított kő tényleg nem éri el a fát soha? Fáradtan dobja vissza magát a tetőablak bámulásához szükséges testhelyzetbe, és arra gondol, mennyi mindent nem tud még így, férfikora teljességében sem a világról; az élet legegyszerűbb dolgaira sem tud választ adni. És ezért nincs is kit okolnia. Nem tehet senkinek semmiért szemrehányást. Miért is tenne? Teknősbéka, fa, amelyet nem érhet el a kő! Ott rohadjon meg mind a kettő! Harry Potter! Vigye, ha megnyerte!
És a felhők és a gondolattalanság, amelyik most is, mint mindig, teli van nyugtalanító, alakjukat soha meg nem lelő érzetekkel. A szégyen emlékezete erősebb az örömnél.
 

Vissza a tetejére