Mindig is azt gondoltam, hogy író vagyok (Beszélgetés Vámos Miklóssal)


Vámos Miklós idén lett hetvenéves. Különleges limerickgyűjteménnyel ünnepelte az évfordulót, ami után fél évvel megjelent legújabb regénye, a Dunapest. Írói pályakezdetről, a regényírás folyamatáról, koronavírusról és válságokról, arról, hogy régen inkább sikk volt-e olvasni, mint most – interjú az emberrel, aki úgy érzi: az élete arra való, hogy szolgálatot tegyen az azonos nevű írónak.
 
– Fél-e, kérdezték öntől egy áprilisi interjúban a koronavírus-járvány elején. Ha nem is fél, de milyen a közérzete most, fél évvel később, egy sokkal súlyosabb járványhelyzetben?
Szerintem nem lehet jó az ember közérzete egy világjárvány kellős közepén. Az igazi nehézség az, hogy a világ küzd valamivel, amiről igazán keveset tud.
– Sokan azt érzik, olyan idők ezek, mint amilyeneket a háború óta nem kellett megélnie a nyugati, fejlett világnak, így nekünk sem.
– Azért én ‘56-ban már hatéves voltam, majdnem lelőtték az apámat a szemem láttára, amitől sokkot kaptam, és dadogni kezdtem. Vagy gondoljunk arra, hogy kamaszkorom idején a szocializmus még olyan állapotban volt, ami, mondhatni, állandó bizonytalanságot jelentett. De ez a helyzet valóban leginkább a háborús időkre emlékeztet abból a szempontból, hogy katonák meg katonának látszó arcok átveszik a parancsnokságot, és megmondják, mit kell csinálni.
– Október végén beszélgetünk. Most úgy tűnik, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban a társadalom még inkább atomizálódott, mint korábban, s mintha az egymás, illetve a közintézmények iránti bizalom teljesen elveszett volna.
– Én már nagyon régen mondom, hogy nem gazdasági válságok vannak a világban, hanem bizalmi és türelmi válságok. Az is lehet, hogy a gazdasági válságot is ezek okozzák. Magyarországon az emberek nagyon bizalmatlanok, bizalmatlanabbak, mint az európai átlag, és most már nagyon türelmetlenek.
Tavasszal, amikor azt mondták, hordjunk maszkot, ne menjünk el otthonról, s az iskolákat is bezárták, mindenki betartott mindent vagy majdnem mindent. Persze voltak tülekedések a bevásárlóközpontokban, de nagyjából fegyelmezetten átevickéltünk azon az időszakon. Mostanra viszont elfogyott az emberek türelme, ami tulajdonképpen érthető. Nagyon sok minden nincs, ami tavasszal volt, például járnak a gyerekek iskolába, ami szerintem veszélyes, mert sem ők, sem a tanárok semmiféle szűrésen nem esnek át. Sürgősen be kellene zárni az iskolákat, és visszatérni a tavaszi szigorhoz, hogy érzékeljék az emberek: nagyon nagy a baj.
– A válságok, mint például egy ilyen világjárvány, hogyan hatnak az irodalomra, és hogyan hat személyesen az ön alkotói állapotára?
– Azt hiszem, a regényíróra más szabályok vonatkoznak, mint a többi szerzőre. A regény: hosszútávfutás. Az ember kezdetben dédelgeti a tervét, előveszi, félreteszi, megint előveszi, végül elkezdi manuálisan csinálni. A legújabb regényem, a Dunapest témája például 1979-ben jött szembe – nem lehet azt mondani, hogy a válság befolyásolta. De az biztos, hogy jó, ha az olyanfajta realista történetmesélő, amilyen én is vagyok, arccal a valóság felé fordul.
Ilyen alapon viszont nemcsak válság, hanem minden fejlemény erőteljesen hat arra, hogy egy munka hogyan alakul. Hat rá az is, hogy a többi kolléga világszerte mit csinál. Én nem hiszem, hogy érdemes egy munkát elkezdeni úgy, hogy nem tudjuk, mit csinálnak a többiek, mert akkor előfordulhat, hogy feltaláljuk a kereket.
Volt erre példa?
– Előfordult, hogy egy regény közepén tartottam, ám másvalaki megírta ugyanazt a témát. Még gimnazista voltam, amikor a nővéremnek csapta a szelet egy hóhányó, aki jugoszláv diplomatának adta ki magát, jóllehet kábelgyári segédmunkás volt. Húszas éveim közepén nekiláttam ezt a történetet regénnyé alakítani, mert nagyon jellemzőnek éreztem. A harmadánál se tartottam, amikor megjelent Fejes Endrétől a Jó estét nyár, jó estét szerelem. Abban ugye görög diplomatának adta ki magát a csábító.
Az írók, bármennyire is tagadják, odafigyelnek egymásra, vagy legalábbis az értelmesebbje. Én készítettem a legtöbb magyar íróval kamerák előtti beszélgetést, és az derült ki, hogy a kollégáknak legalább a fele nem olvas, amikor ír, mert attól tart, hogy az rossz irányban befolyásolja a munkáját. Én ettől nem félek.
– A realista történetmesélés egyik legjelentősebb kortárs szerzője. Mikor fedezte fel önmagában azt a készséget, hajlamot, hogy jól tud történeteket mesélni?
– Ez egy visszatérő újságírói kérdés, és ha az igazat mondom, hüledeznek. Mert az igazság az, hogy én így születtem. Már négyéves koromban is történeteket fogalmaztam a fejemben. Mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, elmondtam, ami nem is lett volna baj. De többször is elmeséltem, mivel manuálisan nem tudtam írni, a többszöri elmondással javítgattam a történetet. Eléggé az idegeire mentem egyeseknek, még mindig van rá tanú. Sokszor meséltem a történeteimet óvodából hazajövet, vagy amikor kiengedtek játszani, egy jóindulatú rendőrnek, aki a lakásunk közelében, az akkori albán követség előtt állt poszton. Egyszer, már felnőtt voltam, szembejött az utcán, megismert. Kérdeztem tőle, milyenek voltak ezek a történetek, azt mondta, borzalmasak. Kérdeztem, hogy akkor miért hallgatta végig őket olyan sokszor, mire ő: tudod, milyen unalmas volt itt álldogálni a fakabátban? Akkor elhatároztam, hogy soha olyat nem fogok írni, amit a fakabátban posztoló rendőr csak azért hallgat meg, mert nincs jobb dolga.
– A pályája elején egyébként milyen szakmai impulzusok érték, milyen tanácsokat kapott?
– A fentiek jegyében én soha nem azt mondtam, hogy író szeretnék lenni, hanem mindig is azt gondoltam, hogy író vagyok. Ezzel az önérzettel vittem be minden irodalmi lapnak a rosszul megírt szövegeimet, és mindenhol visszaadták. Nem vettem a szívemre, biztos voltam abban, hogy nem az ő döntésükön múlik, én író vagyok-e. Három-négy évig, a gimnázium alatt szórakoztam ezzel, amikor egyszer olvastam, hogy az Új Írásnak új főszerkesztője van. Ekkor egy novellafüzért, amit pár évvel korábban már visszautasítottak, újra bevittem. Elfogadták, meg is jelent. Tizennyolc és fél éves lehettem.
Akkor nem olyan volt a helyzet, mint most, hogy a magyar irodalom nagyjai egymástól távol, igen zárkózottan éldegélnek, alig van kapcsolatuk. Az irodalom nagyjai összejártak, rendszeresen találkoztak a szerkesztőségekben. Meg az Új Írás Baráti Köre rendezvényein. Ez a valamikori Hungária, ma New York kávéházban volt, havonta egyszer. Meghívtak, ott ültek ezek a számomra isteneknek tetsző emberek. Akikre emlékszem: Illyés Gyula, Örkény István, Déry Tibor, Mándy Iván, talán még Ottlik is. Mindenki, aki akkor számított. A főszerkesztő, Jovánovics Miklós, mindenkinek bemutatott. Olyan szeretettel néztek, mint a kisfiút, aki megérkezett a templomba. Mindegyikkel lehetett beszélgetni, kíváncsiak voltak. Ezektől az emberektől nagyon sokat tanultam.
Később jöttem rá, hogy amit ők nekem átadtak, azt még a Kosztolányiék nemzedékétől hallották. Például egyikük szerint úgy kell novellát írni, hogy amikor az első gépelt oldal kész, azt összetépjük és kidobjuk, nem fog hiányozni. Azt nem tette hozzá, hogy ez Kosztolányi javaslata, meg is írta, csak akkor én még nem ismertem. Alapigazságokat mondtak el nekem, emellett bármelyik hajlandó volt a novellámat megceruzázni, a stilisztikai hibákat kijavítani benne. Én éretlen és készületlen voltam, kialakulatlan irodalmi elvekkel, csak írtam, ahogyan jött.
Két nevet kiemelnék. Sokat köszönhetek egy Gáll István nevű írónak, A ménesgazda szerzőjének, néhányan ismerhetik. Nem volt talán olyan nagyon nagy író, de nagyon nagy ember volt. Aztán még Mándy Iván segített sokat. Minden héten legalább kétszer találkoztunk cukrászdákban, ahol ő szeretett ücsörögni, és nem állítom, hogy beszélgettünk, inkább csak úgy közösen hallgattunk. De néha egy-egy mondat elhangzott, és azok fontos gondolatok maradtak számomra.
– Említette, hogy gyerekkora óta történeteket alkot, ha nem is manuálisan, de lényegében ír. És az olvasással hogyan került kapcsolatba?
– Bennem a könyvek imádata véletlenül alakult ki. Óvodáskoromban sokat olvastak föl nekem egy mesekönyvből, és addig nézegettem, amíg összeállt, hogy mi van odaírva. Ebből sok baj lett az iskolában, mert nekünk szótagolva kellett olvasni, az nem ment. Úgy olvasok, hogy ránézek egy betűcsoportra, és összeáll a fejemben a szó, aztán a következő betűcsoport, ma már egész mondatokat tudok így olvasni. Volt egy könyvtár az otthonunk közelében, oda jártam rendszeresen, akkortájt sikk volt olvasni. A gimnázium négy éve alatt szerencsésen fölhabzsoltam a magyar és a világirodalom jelentős részét, főleg azt, ami az én prózai törekvéseimet segítette.
Az is fontos, hogy amikor én gimnazista voltam, egy könyvhétre megjelent mondjuk harminc könyv, míg most háromszáz vagy háromezer. Az első kötetem 1972-ben jött ki, 18 forintba került. Tehát meg lehetett venni a könyveket, ez nem volt probléma egy közepesen kereső értelmiséginek. Mindent meg is vettünk, még aki albérletben lakott, annál is gyülekeztek a kötetek. Máig örömmel és gyorsan olvasok, meggyőződésem, hogy az írás és az olvasás testvérmesterségek. Aki jól olvas, az talán írni is tud, és aki jól ír, az jól tudhat olvasni.
– Említette, hogy fiatal korában az akkori írók közösséget alkottak, ma magányosan dolgoznak és élnek. Miért és hogyan alakult ez így, mi romlott el?
– Szerintem ez a természetes, ami ma van, és az volt különleges állapot. A nagyvilágban sem szokás az írók közösségbe tömörülése, részben persze azért, mert nagyobbak az országok. Az egyik amerikai író a keleti parton él, a másik a nyugatin, a harmadik a Midwesten, tehát már csak a távolság miatt se találkoznak rendszeresen. De a magyar irodalom Budapest-központú volt és maradt, bár persze voltak nagy vidéki íróink. Egy városban éltünk, ráadásul a szocializmus a sok kártékonysága mellett azt sugallta, hogy csináljuk a dolgokat közösen. Ezt érezhették meg az írók, na jó, akkor mi se lehetünk teljesen elmagányosodott kulturális figurák, néha találkozzunk, és csináljunk valamit közösen. Ez jó, mert az íróság elég magányos mesterség.
– Milyennek érzi saját helyét az írói közösségben? Volt a Töredelmes vallomásokban egy keserűnek is, ironikusnak is érezhető mondata arról, akit a saját céhe se fogad be.
– Az egy ironikus félmondat, nem kell komolyan venni. De kétségkívül tény, hogy én a korábban említett okból a saját generációm fölötti írói nemzedékekhez tartoztam. Mondhatnám, hogy magukhoz emeltek. Nagyon nagy írók írtak rólam dicsérő sorokat, általuk elfogadott és méltányolt voltam. Ha megkérdezték Déry Tibort, hogy kik a figyelemre méltó magyar írók, biztos, hogy engem is felsorolt. Emiatt, meg talán azért, mert túl fiatalon keveredtem a pályára, nem is vettem észre, hogy vannak nemzedéktársaim, s egy idő után nálam fiatalabbak is.
Azok a menő írók, akiket szerettem-tiszteltem, hirtelen meghaltak, pedig azt hittem, halhatatlanok. Ráadásul jött a posztmodern, amitől én távol állok. És ha céh nincs is, vannak bölcsészkarok, hivatásszerűen ezzel foglalkozó műítészek, lapszerkesztők, akiknek a köreit sose kerestem. Ráadásul elmentem több évre az Egyesült Államokba – volt olyan gondolatom, hogy talán haza se jövök –, szóval nemcsak kihagytam a saját nemzedékemmel való ismerkedést, hanem a meglévő kapcsolataim is megszakadtak. Mire hazajöttem – a rendszerváltozás örömére –, mondhatom, hogy nem ismertem itthon senkit. Tudtam rontani a helyzetet azzal is, hogy mivel itthon csődben volt a két kortárs szépirodalommal foglalkozó kiadó, alapítottam egyet a magam derűlátó módján. Ez is olyan furcsa volt, hogy egy író kiadót alapít, és nem siránkozik, hogy nincs kiadó. Amikor pedig egy véletlen folytán még televíziós műsorokat is készítettem, úgy tekintettek rám a kollégák, mintha korpa közé keveredtem volna.
– Említette korábban a fiatal korát, és hogy akkor sikk volt olvasni. Úgy érzi, hogy ma nem az? Hiszen több a könyv, több a könyves rendezvény...
– Most épp érzékelem az olvasás egyfajta reneszánszát, válsághelyzetben a könyvek mindig fontosabbá válnak. Ezzel együtt az olvasás természete megváltozott, kevesebben olvasnak regényt, novellát, verset, és többen olvasnak rövidebb szövegeket az interneten. De én emiatt nem zúgolódom. Állítom, hogy egy kamasz gyerek betűszámra ma sokkal többet olvas, mint régen, és aki olvas, az előbb-utóbb eljuthat a szépirodalomhoz.
– A posztmodern korszak, amit korábban említett, véget érni látszik, az irodalomban ismét történetmesélés dívik.
– Igen, világszerte, nem csak nálunk. A posztmodern szerintem csak egy kitérő volt, kis kunkor, hiszen hosszabb távon mindig a történetmesélés az irodalom fő vonala. Nekünk az a szerencsénk, hogy a posztmodern irányzatban egy olyan rendkívüli képességű író vitte a zászlót, mint Esterházy Péter. Hozzá hasonló világszerte nincs, nem volt, tartok tőle, hogy nem is lesz. Az ő életműve fantasztikus, a követői munkásságáról inkább nem ejtenék szót.
– Azt mondta, amikor kiment Amerikába, az is megfordult a fejében, hogy nem jön vissza. Miért jött mégis?
– Én a szocializmus karmaiból mentettem ki magam. A rendszerváltással ez aktualitását vesztette. Bárhogyan alakult, az egy izgalmas és csodálatos időszak volt, noha ezt már sokan elfelejtették. Látni, tapasztalni akartam.
– Amerikában mire csodálkozott rá?
– Röviden azt mondanám, hogy mindenre. Úgy kerültem ki, hogy egy színdarabomat véletlenül bemutatták. Szerintem én nem írtam jó színdarabokat, talán csak egyfelvonásosakat, de az egész estés darabjaim a saját ízlésem szerint nem jók. És én ezt nyugodtan mondhatom, nem sértődöm meg magamra. Az egyiket, méghozzá az első darabomat, mégis bemutatta egy színház, szép sikerrel is játszották.
Szóltak, hogy menjek le a pénztárba, ott a honorárium. Egy hölgy átadott egy téglalap alakú papírt. Mondom, jó, de hol a pénz? Erre ő, hogy ez a pénz. Kiderült, hogy egy csekket nyomtak a kezembe. Magyarországon csak olyan csekket ismertünk, amivel a villanyszámlát lehetett befizetni. Kérdeztem gyanakodva, hogy mit kell ezzel csinálni. Úgy nézett rám, mint anya a hülye gyerekére. Közölte, hogy a bankban beváltják. Biztos? Biztos. Melyikben? Ismét úgy nézett, aztán fejét ingatva: Bármelyikben. Lett bankkártyám is. Mondták, hogy ott az a doboz, bedugod a kártyát, beütöd a kódot, és kapod a pénzt. Oda is rohantam, kértem húsz dollárt. Jött a húsz dollár, felvettem, marhára örültem, zsebre gyűrtem, a kártyát meg otthagytam. Egy jóindulatú nő hozta utánam.
Emlékezetes volt az is, mikor Washingtonban sétáltam, és betértem egy templomszerű épületbe, ami halpiac volt. A feliratokat nézegetve feltűnt, hogy két sorban állnak az akváriumok, és kettőben ugyanolyan nevű halakat tartanak. Érdeklődtem az eladótól, miért van erre szükség, az is úgy nézett rám, mintha nem volnék normális, és mutatta, hogy itt vannak a csendes-óceáni halak, ott pedig az atlanti-óceániak.
A legérdekesebb talán mégis az, hogy amire hazaértem, azok a dolgok, amiket kint nem szerettem, például a gyorséttermek, már itt is itt voltak. De amiket szerettem, azok kint maradtak. Akit ez bővebben érdekel, a New York-Budapest metró című regényben elolvashatja.
– Írt regényt, novellát, színdarabot, volt dramaturg, jelent meg verseskötete. Melyik műnem, melyik irodalmi megszólalásmód áll legközelebb önhöz?
– Én egyértelműen regényíró és novellista vagyok. A többit, elsősorban a filmírást, még a szocializmusban, pénzkereseti célból műveltem. A jogi kar elvégzése után az egyik játékfilmstúdiónál, az Objektívnél lettem dramaturg. A próza az én Bakonyom, az a fontos nekem. Ezt nem cáfolja az, hogy például a Csók, anyu című filmet igazán nagy élvezettel írtam – az elég sikeres is volt –, és kivételesen magát a filmet is szerettem. Általában a munkáimból készült filmek és színielőadások idegenek maradtak tőlem.
– Egy interjúban, talán a tánc kapcsán, azt mondta: „az improvizáció bűvöletében élem az életemet”. Íróként ez mennyire igaz önre?
– Száz százalékban. Pedig mint egy gondos mérnök, úgy készülök a regényekre. Hosszan jegyzetelek, anyagot gyűjtök, különösen a történelmi részekhez. Amikor az Apák könyvét írtam, még nem volt internet. Hét évig kellett ülni könyvtárban, levéltárban, bécsi múzeumban, mire összehordtam az alapanyagomat. A másik könyv, amire nagyon alaposan föl kellett készülni, az a Hattyúk dala, az kétezer év története (az Apák könyve csak háromszázé). De addigra volt internet, így csak három év kellett hozzá. A harmadik ilyen felkészülős könyv a Dunapest, de mivel annak 1979-ben született meg az ötletcsírája, rengeteg időm volt utánaolvasni.
– Mi volt ez az 1979-es esemény, ami az ihletet adta?
– A Pozsonyi út 38. szám alatti házban szerettem volna egy lakást „venni” – akkoriban bérlakások voltak, tehát a bérleti jogot megszerezni, fiktív cserével. Beléptem, megláttam a lépcsőházat, úgy nézett ki, mintha egy színház előcsarnoka volna. Észrevettem a feliratot, noha az aranyozott betűk lehullottak már, hogy ezt a házat a hatvani cukorgyár nyugdíjpénztára rendelte meg, tervezte Hofstätter Béla meg a társa.
Aztán fölmentem, a lakásban egy kicsi termetű bácsi és néni fogadott, mindkettőnek az alkarján ott volt a haláltáborok jellegzetes, sokjegyű tetovált számsora. Valami furcsa ellentmondást éreztem, hogy valakik túléltek egy haláltábort, és itt laknak ebben a házban, az épület szépsége és a történelem kegyetlensége összeszikrázott.
Sikerült a lakáscsere, huzamosabb ideig laktam abban a házban, gyakran gondoltam arra, hogy meg kellene írni a történetét. Egyébként is egy ház történetét megírni jó ötlet, másoknak is ajánlottam korábban, például Závada Pálnak, hogy írja meg annak a Ráday utcai háznak a történetét, amelyben lakik, részben meg is fogadta.
Rengeteg könyvet összegyűjtöttem, elolvastam, a Dunapest végén megnevezem a négy legfontosabbat. Ez a munkamódszerem, jegyzetelek, s amikor a vastag dosszié megtelik, mondhatni, már nem fér bele több papír, akkor magam elé húzom, és ha még mindig szeretem a témát, nekilátok. De abban a pillanatban az előre kieszelt szerkezetet és történetet próbálom elfelejteni, hagyom, hogy a tollam menjen, amerre akar – majd az átíráskor megrendszabályozom.
– Ezek szerint nem teljesen kész történettel a fejében ül oda írni?
– De. Gondosan kieszelt a történet, határozottan tudom, mit akarok írni. Eldöntöttem, mi lesz az eleje, mi lesz a vége, kik lesznek a figurák. Csak aztán másképpen alakul, amit megírok, nem is fog hasonlítani a tervre.
– A Dunapestnél mikor jött el az a pillanat, hogy elkezdte írni?
– Ezt a témát sokszor előhoztam a raktáramból, de mindig vissza is vittem. Végül két év alatt írtam meg, a pandémia kitörésekor már készen volt az első változat, csak az átírások, javítások maradtak hátra. Egy személyes élmény adta az utolsó lökést, egy tanulmányból valami kiderült a házról, pontosabban arról a kis lakásról, ami a mai napig az enyém. Ez annyira megrázott, hogy rögtön elkezdtem írni. De erről nem szívesen mondok többet, a regény érdekében, lelőnék egy poént.
– A Dunapest előtt, szintén az Athenaeumnál, megjelent egy születésnapi verseskötete is, a Hetvenkedő, egy limerickekből álló gyűjtemény. Ennek hogy jött az ötlete?
– Nem az én ötletem volt. A kiadó akkori vezetője, Szabó Tibor Benjámin, aki sajnos már nincs ott, és akit nagyon bírtam (bizonyos mértékig miatta mentem az Athenaeumhoz, félszavakból is megértettük egymást), szóval, ő jött azzal, hogy hetvenéves leszek – idén januárban voltam –, adjunk ki valami különlegeset, olyat, amit nem szoktam csinálni. Furcsa kérés volt, minden könyvemet különlegesnek vélem, amikor megjelenik, de értettem, mire gondol.
Körülbelül húsz éven át irkáltam limerickeket, csak úgy jókedvemből, nem gondoltam, hogy ez az irodalmi működésem része lenne. Akkor kezdtem, és itt most furcsa módon visszakanyarodunk a Dunapest című regényemhez, amikor a Dunapark kávéházban vártam. Én sokszor ücsörgök ott, interjúkat adok, vagy beszélgetek, valamiféle törzshelyem lett, mióta a házba költöztem. Sose vagyok pontos, mindig előbb érkezem, egyfelől mert tisztelem mások idejét, nem akarok tőlük időt elvenni, másfelől pedig mert szeretek ott bámészkodni, élvezem ezeket a lopott perceket. A várakozások perceiben kezdtem el limerickeket írni, az elsőket papírszalvétára, s azokat ott is hagytam. Aztán szalvétát cserélt a kávéház, és az új itatóspapírszerűekre nem lehetett írni, mert töltőtollal szoktam, zöld tintával. Attól fogva füzetekbe körmöltem az ötsorosokat. Húsz év alatt összegyűlt olyan 1000-1200 darab.
Mondtam Tibornak, hogy ezekből válogathatok egy adagnyit, azt felelte, nagyszerű, csinálunk egy különleges borítót neki, olyat, mintha bőrből lenne, és különleges papírra, régi betűtípussal nyomtatjuk ki. Hálás vagyok neki, igazán szép kötet lett, és érdekes módon a versek ciklusai valamiképpen önéletrajzfélémmé álltak össze, tulajdonképpen maguktól. Erre én nem is gondoltam, csak amikor a ciklikus szerkesztésbe belefogtam, akkor alakult ki.
Kábé 350 limericket választottam, megkértem Szabó T. Annát, hogy jelölje meg a gyöngébbeket, azokat hagyjuk ki. Ő viszont azt mondta, hogy inkább még beletenne az általam már kihagyottak közül. Mondtam, hogy azt nem lehet. De beletettük azt a négyet, amit Anna még akkor írt nekem, amikor a 60. születésnapom volt, és Dragomán Gyurival nem tudtak eljönni, pontosabban egy másik helyszínre mentek, mint ahol voltunk.
– A Dunapestnek van egy nagyon különös felépítése, az ábécé betűin megyünk végig négyes tagolásban. Ez az ötlet hogyan jött?
– Amikor elkezdtem írni, csak azt tudtam, hogy négy cselekményszál lesz. Az egyik egy Angliában élő, 40 körüli francia nő története, aki idekeveredik Budapestre, a másik szál két harmincas jóbaráté, a harmadik egy huszonéves lányé, a negyedik pedig a ház története. Éreztem, hogy ezt a négyes tagolódást valahogyan jelezni kellene, és akkor jött az ötlet, hogy az összetartozó fejezetek címei legyenek AAAA, BBBB és így tovább. Ez azért is volt kedves nekem, mert első kötetem az Előszó az ábécéhez volt. Emiatt önmagamat beleírtam egy epizódfigurának, akinek ez az első kötete.
– Ha már önmaga beleírását említette: a realisztikus történetmesélés egyik érdekes kérdése, hogy a szereplők mennyire ismerhetik fel magukat. Önnél mennyire?
– Én úgy tartom, hogy az az írói gyermekkor, amikor valakinek a hőse mindig önmaga, illetve annyira létező mintákkal dolgozik, hogy azok magukra ismerhetnek. Már az Anya csak egy van című regényemre sem volt igaz, hogy annak főhősét anyámról mintáztam volna, mert bár anyám valóban mániás depressziós volt, én tucatnyi idős betegtársát is belegyúrtam a női főszereplőbe. Anyám se ismert volna magára, mégis megsértődött volna, ezért ezt a könyvet csak a halála után fejeztem be és adtam ki. A Dunapest jelenbeli szereplőinek nincs mintájuk, vagyis nem egy, hanem sok modell olvad össze. Csak Lindának, a negyvenes francia nőnek van valamiféle távoli élő hasonmásféléje, aki magára ismerhet, amint ez a könyv megjelenik franciául vagy angolul. De ettől még távol vagyunk.
Egyetlen esetet tudok felidézni, ami miatt lelkifurdalásom van. Volt egy regényem, amelyben szerepelt egy Jolanda Trabandt nevű karakter. És valóban ismertem egy keletnémet lányt, úgy hívták, Ilona Trabandt. Bár a szereplők nevét mindig megváltoztatom, de ez olyan ellenállhatatlanul találó név, amit képtelen voltam megváltoztatni.
– A realisztikus történetmesélés kegyetlen, szokta mondani. És magával is kegyetlen, az említett Dunapest-epizódszereplőnek megírt önmagáról azt mondja, a nyugdíj és a halál között van.
– Hát mit óhajt? Valóban a nyugdíj és a halál között vagyok. Nem baj. Úgy érzem, hogy az életem arra való, hogy szolgálatot tegyen az azonos nevű írónak.

Vissza a tetejére