Maszkok

Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom,  az hülye.
                   (Hervay Gizella: Előszó)
 
Igen, így van, az irodalom nem irodalom.
Ütni-vágni kell vele, beverni egy szeget
a falba, vagy főbe lőni a zsarnokot végre.
A szó sohasem szó, a múlt sohasem múlt,
a jövő sohasem jövő. Kérdés, hogy van-e
ennek az egésznek logikája. Vagy olyan
a világ, mint a hagyma, rétegesen egymásra
helyezett maszkok, és végül nincsen arc?
Értem én, és nem csupán értem, hanem
megértem, vagyis nyilván én is megértem
azt a kort. Megérte-e? Ma sem tudom.
Kiért nem volt az irodalom irodalom?
Érted? Értem? Értünk? Elértünk-e vajon
valahova? De ennél is sokkal fontosabb,
hogy persze a vers nem vers, nem is volt az
soha, és a szabadság sem szabadság, de
a diktátor diktátor-e? Mert ha igen, van egy
repedés valahol. A hazugság hazugság-e
tényleg? Ha igen, meg kell változtatnunk
ezt a sommás ítéletet, és részleges lesz
minden, amit teljesnek hittünk. Ugyanis
ezek szerint a rossz rossz, de a jó nem jó.
A rossz a cél, a jó csak eszköze a rossznak.
Utoljára 1978-ban találkoztunk Budapesten.
Egy hét alatt kétszer is összefutottunk
az utcán. Jöttél fel éppen az aluljáróból,
én mentem lefelé. Te fel, én le. Megálltunk
egy pillanatra. Váltottunk néhány szót.
Aztán tovább felfelé, lefelé. Ez sem az volt,
ami volt. Se fel, se le. Micsoda hatalmas
magány összefutni valakivel egy nyüzsgő
metropoliszban kétszer is. Másodszor
talán egy könyvesbolt előtt. Akkor most
nem magány a magány sem? Nem szerelem
a szerelem? Nem gyűlölet a gyűlölet?
Vagy mégis? Nem élet az élet, hiába is
próbálkozunk? Minden másképpen van?
Nem könny a könny? Az árnyék sem árnyék
az arcon? Sötét árkok közt napsütötte
fűcsomók? Találni kellene egy verset,
ami csak vers. De attól félek, nincs ilyen.
A választás nem választás. Bármit választasz,
úgysem az lesz. Egyszer volt igaz minden.
A legvégén. Mert éppen az lett, amit akartál. 
Nem újabb ablak kifelé. Nem újabb ajtó befelé.
Nem felfelé. Nem lefelé. A halál csak halál.

Vissza a tetejére