Utószó
Most már elmondom.
Látni sem bírom a szenvedést.
Ezért menekültem a kisvárosból nagyvárosba,
külvárosból a kertvárosba. De nincsenek sehol
igazán biztonságos helyek. A haza már csak ilyen:
túl sokat tudsz róla. A kertünk végében ott áll a lépcső,
ahonnan az orosz katonák 1944 végén leszivárogtak
a Szépvölgyi útra. Ha éjjel felriadok, és elhúzom a függönyt,
látom is Kolját vagy Andrjusát, ahogy csendben dülöngélnek
a gyümölcsfák között. És én nem tudom eldönteni:
gyilkosok-e vagy részeg tinédzserek. No de mit számít,
ha reggel úgyis megölnek. Ám mért nem futok el?
Talán mert nehéz lenne tökéletesen megtanulni
egy másik nyelvet. Mikor rájöttem, hogy soha
nem fogok álmodni portugálul, a magyarságommal is
gyorsan kibékültem. Annyira ciki volt az ilyesmi
a kilencvenes években, hogy már-már jól is esett.
No és a szerelem?! Annyira… igen, igen, persze…
De vajon mennyire? Tizenöt éve rabolni akartam
a játszótérről egy kisgyereket. Gondoltam, pár órára
hazaviszem, utána pedig megölöm magam, ha nekem
úgysem lehet. Vajon szerelmes voltam-e egy férfiba annyira,
mint egy sokáig meg nem született, titkos gyermekbe?
És ezzel a titkos tudással foglalkozom a szerelemmel.
Trubadúrok? Nem tudja? Leülhet. Egyes.
Kedves igazgató úr! Kedves hallgatók!
Kedves szerkesztő úr! Kedves Marika néni!
Írom én is. Mintha nem unnám őket. Mintha lenne kedvem
bármelyik kedveshez. Éjszaka fiatal gyilkosokról olvasok.
Settenkedve lopakodnak kisvárosból nagyvárosba,
aztán föl a hegyre. És csöndben összesúgnak.
Mennyi mocsok! Mennyi hazugság! Mennyi kedves!
Kedves kedves! Mi mind szolidárisak vagyunk mindenkivel,
zengi a tévé, hirdetik az újságok. Kedves igazgató úr!
Kedves hallgatók! Kedves rákom! Kedves halálom!
Hogy itt mindenkinek mindig milyen jó a kedve!
És csak kerülgetik egymást, mint a hajnal csendjében
óvakodó katonák. Az irodalom nem irodalom.
Nem a sok kedves, áttetszővé csiszolt mondat szövevénye.
Hanem a kijelentések azon része, ami nem fér el
sem a rádióban, sem a tévében. Sem a levelekben.
A többi… a többi… A torkunkban ragadt mondatok.
A gyalázat és a félelem. Amiről örökké álmodunk.
Vissza a tetejére