Az elbeszélő hazatér (Jászberényi Sándor: A varjúkirály)
Jászberényi Sándor: A varjúkirály. Nyugati történetek. Kalligram Kiadó, Bp., 2020
Régen volt, tán igaz se volt, hogy 1988 tavaszán a Hitelben Esterházy Péter azt írta: „Magyarországon ma Bodor Ádám után a legjobban novellát írni Tar Sándor tud”, aztán Magyarországot elöntötték a jobb és rosszabb regények, pályakezdőket is arra ösztönöztek kiadók és szerkesztők, hogy regénnyel kell ledönteni az irodalmi falakat, regényt esznek az olvasók, úgy jön a siker, míg végül alig maradt, aki megengedett magának egy kis falat novellaszeletet a tortából az elkövetkező tizenöt-húsz évben. A rossz beidegződés néha még ma is érezteti hatását, példa rá Jászberényi első novelláskötete (2013), mely mellett olvasó és irodalomkritikus szépen csendben elosont (tisztelet a kivételnek), hogy aztán második könyvével már komoly sikert érjen el, amihez talán az is hozzátartozott, hogy tematikájában és formavilágában is különleges műveit elkezdték hasonlítgatni nagy, ráadásul nem is magyar elődökhöz; így lett belőle (részben újságíróként) Hunter S. Thompson követője, s pláne a magyar Hemingway (amint az mostani könyve „fülén” is szerepel). S persze nyilvánvaló, hogy Jászberényi Thompsontól és főleg Hemingwaytől tanult/tanulhatott, de ezzel az erővel megemlíthetjük Raymond Carvert is, magam tovább is mennék, mert néha egyes mondatain érzem, mit sajátított el Hajnóczy Pétertől, s bizony a novelláiban megjelenő világnak sok ponton van érintkezése a Tar Sándor által megjelenített pusztuló szegényvilággal. Ezek lehetnek ugyan érdekes dolgok, de nem biztos, hogy Jászberényi olyan nagyon örül ennek, mert persze mindenki tanul mindenkitől, az irodalom nagyjából így épül fel, nincs is ezzel semmi baj, de az alkotó bizonyára arra kíváncsi, hogy ő maga micsoda is (ezért lehet hátborzongató „magyar Hemingwaynek” lenni…).
Jászberényi márpedig az utóbbi évek különösen érdekes, par excellence novellistája; azért érdekes többek közt, mert elsőre úgy tűnhet, valóban csak az angolszász prózában találhatjuk előzményeit, abban is a short story, a rövidtörténet műfajában, aminek – és így Jászberényinek is – egyik sajátos jellemzője a történetmondás kiemelt jelentősége. A főleg a Közel-Keleten, afrikai helyszíneken játszódó, háborús tematikájú írások is arról tanúskodtak, hogy ezt a történetrevaló koncentrálást társítja a novellaformán belül is kivételes erejű metaforikus sűrítési technikájával: szövegeinek nemcsak a látható mondatszerkesztése különleges (nagyon sok a tőmondatszerű megfogalmazás, a csak a bővített mondat struktúráját elérő vagy épp alig meghaladó mondatsor, az alig néhány szavas párbeszéd), hanem az is, amit nem ír le. Szövegeinek alapja ez az elhallgatás, nem kimondás, csak érzékeltetés a „mesélésben”, azaz nagyon erősen elliptikus, kihagyásra épülő szinte minden szövege. A korábbi művekben ehhez rendelődtek hozzá a különleges, ha nem lenne némileg blaszfémia, azt írnám, egzotikus helyszínek, furcsa figurák, az alkohol, a kábítószer által fölrajzolódó szürreális elemek, melyek alig különböznek egyébként a valóságos jelenetek és helyszínek „valószerű” szürrealitásától. Új könyve azonban, mely tizennégy novellát és egy „kisregényt” tartalmaz, Jászberényi olyan epikusi sajátságaira is rávilágít, melyek talán korábban nem látszódtak ilyen tisztán, és ezeknek egyik külsőleg is jól észrevehető vonása, hogy Jászberényi – utalok ezzel a kötet egyik kitűnő írására – hazatért. A helyszínek, a figurák, melyek novelláiban megjelennek, immár főleg nem az „egzotikus” világból származnak (még ha a magyarországi szegény- és cigányvilág sokak számára még ma is „egzotikus”), hanem a történet konkrét magyarországi díszletek között játszódik, méghozzá az elbeszélő/főhős életének meghatározó városaiban, vidéki helyszínein. A Nyugati történetek összefoglaló cím alatti novellák ráadásul lényegében egy novellafüzért képeznek, amelynek főhőse a néha névtelen vagy a néha – korábbról is ismert – Maros névvel jelölt beszélő, aki hol első személyben, hol – távolítottan – harmadik személyű narrátorként meséli el az éppen terítéken lévő történetet. Jászberényi mindezt összeköti azzal, hogy a tizennégy novella első darabja még a szokásos közel-keleti helyszínen és körülmények között pereg le (Egy kis szívesség), s ezzel szoros kapcsolatot teremt a korábbi könyvek világával is, mintegy hangsúlyozva, hogy az elkülönült rövidtörténetei valójában egy nagyobb teljességbe, egy átfogóbb egészbe is tartoznak, illetve arra utalnak. A füzéres forma mögött így egy sajátos regény lehetősége is megbújik, sajátos azért, mert nyilvánvalóan szűkszavúságukban a rövidtörténetek nem lehetnek képesek egy regény szerteágazó világát megjeleníteni, felvázolni viszont igenis képesek. Innét tekintve a Nyugati történetek novellavilága valójában egy klasszikus fejlődéstörténet „meséje”, olykor szinte megdöbbentően megidézve annak egyes klasszikus, bevett formáit. Így aztán végre megismerjük a már ugyan valamelyest ismerős főhős, Maros életének nemcsak jelenét (a háborúkkal, halállal dús „egzotikus” részét), hanem azt is, hogyan vált Maros olyanná, amilyenné korábbi történeteiből megismertük. Jeleneteket láthatunk így a némileg mitikussá növelt születéséről, és édesapja, édesanyja kapcsolatáról, tehát a gyerekkorról (Nyugati történet; a novella – amelyik az egyik legjobb a könyvben – indítása lehetne akár egy XIX. századi dickensi regényé is: „Vadállatnak születtem. Darabokra szaggattam anyámat a szüléskor”), az elbeszélő visszanyúl a még korábbi nemzedék, a nagyapa és a nagymama kapcsolatának, házasságának történetéhez (Szerelem; újabb kiváló darab), és aztán láthatjuk a kamaszodó Marost vicces helyzetekben (Rá se ránts; talán a leghalványabb írás a kötetben), míg aztán már főleg a fiatal felnőtt történetei következnek (Hazatérés, Verébfióka, Nem könnyű, A szobrok, Pehelysúly, Keresztelő [talán a kötet kiemelkedően legszebb írása], Kifelé a Pokol-völgyéből), sűrűn tarkítva kudarcokkal, vereségekkel, melyeknek talán az lehetne a zanzásított tartalma/üzenete, hogy: „Nem győzni kell, csak állni még kicsit.” (Pehelysúly). Egy valóságos életrajzot kapunk tehát a Maros nevű főhősről, aki persze helyenként és időnként erősen emlékezteti az olvasót egy Jászberényi Sándor nevű íróra (s lám, Maros is író, mint ezt majd megtudjuk például a Nem könnyű című rövidtörténetből, ráadásul, mint az a Nyugati történetből kiderül, mindketten 1980-ban születtek). Mindezt összevetve azt is mondhatnám, hogy Jászberényi kitűnő novellái valójában autofikciós termékek, melyekben a valóságos szerzői életadatok, események és helyzetek keverednek a fikció és a teremtett/képzelt világ figuráival, körülményeivel. S az egészből aztán a már említett fejlődéstörténeten (tehát a főhős egyszemélyes történetén) túl kirajzolódik egy nagyon visszafogottan, a beszéd helyett sokszor a hallgatásra és érzékeltetésre épített nagy családtörténet is. A könyv első részének kifejezetten megkapó feszültsége ezekből a sokszor egyébként ellentétes töltetű részekből fakad: a Nyugati történetek nagy része (kivéve talán a Rá se ránts és a Hosszú hétvége című írásokat) jobbnál jobb novellákat tartalmaz, de mint láttuk, lehetséges egy másfajta olvasatuk is, és akkor kapunk, nem a Jászberényi által utált posztmodern mintára, egy különös Bildungsromant, sőt családregényt is. Arra, hogy a szerző a klasszikus (nemzetközi, de főleg angol/amerikai) hagyományokon túl mennyire támaszkodik a magyar elbeszélői tradíciókra is, azt épp ebből a könyvből és ezekből a történetekből ismerhetjük föl. A korábban vázolt epikai struktúra, a szerkesztés stb. valóban nem igazán jellemzője a magyar prózahagyományoknak, nemcsak Mikszáth vagy Krúdy, de Kosztolányi prózája sem ismeri közelebbről azt a struktúrát, melyben a történet szinte tőmondatokban képződik meg, s nem ismeri a klasszikus lélekrajzot sem, s náluk a valóságos történet hiányát gyakran az indázó mondatszerkesztés, a többszörösen összetett mondat fedi el. Azonban Jászberényinél is tetten érhető az a tradíció, melyben a szerzők előszeretettel éltek a rövidforma csattanóval, poénnal való bezárásával, amely nyilvánvalóan az anekdotikus hagyományokból ered (ez még Krúdy esetében is igaz, pedig nála éppen e szerkesztés teljes szétírásáról van szó). Jászberényi így egyfelől szembemegy az „előírt” tradícióval, ugyanakkor nagyon finoman mégiscsak visszakapcsolódik hozzá ebben a nem éppen aprócskának nevezhető „fogásban”. Hogy mennyire és miként, azt a kötet legkevésbé sikerült Rá se ránts szövege (amelynek amúgy kifejezetten helye van a kötetszerkezetben) példázza: a katolikus iskola kamasz fiúinak vicces/parodisztikus önkielégítési versenyéről van szó, és arról a nemzedékeken áthúzódó katolikus fenyegetésről, hogy ugyanis a sok önkielégítés az egészség rovására megy, sőt mi több megvakuláshoz vezet (ettől retteg Maros). Maros barátja, Jenci azonban egyszer csak bevallja Marosnak, hogy ő közben nem „a pinára”, hanem „a faszra” gondol. Egy bukolikusnak indult (majd úgy is záródó) sztoriban belefutunk hirtelen, csupán pár mondat erejéig egy (Kelet-Európában különösen, de a világ más tájain is könnyen) tragikussá válható helyzet/állapot fölvillanásába. Jászberényi azonban ezzel éppen meg is elégszik, s a novellát azzal zárja, hogy Maros elsiklik a vallomás felett, sőt némileg bosszankodik is: „Egyszerűen nem értette, mit hisztizik. Nem ő vakul meg.” Ez a zárás a könnyed humorával, várható csattanójával tökéletesen illeszkedik a magyar anekdotikus tradícióba, miközben alig néhány mondattal korábban Jászberényi (gerillaharcos, háborús díszleteihez stílszerűen alkalmazkodva) gyújtóbombát is elhelyezett a szövegben. Érdekes módon így aztán egy nem a legjobbak közül való Jászberényi-történet összességében mégiscsak arra sarkallja olvasóját, hogy alaposabban gondoljon bele abba: mi is tárult elé, mi is lehet majd Jenci története a továbbiakban, miért is költözik el Jenci családja a városból, ahol eddig élt? A zárás anekdotizáló humora visszatekintve egy tragédia vagy szenvedéstörténet kezdete is lehetne, de ezt Jászberényi jó érzékkel nem írja meg, csak egy pillanatra belevakítja a reflektort az olvasó szemébe (a Nem könnyű ugyanezzel az eszközzel él Maros és az amerikai transzvesztita fiú történetében). A humorra még egy pillanatra visszatérve: a legsötétebb tónusú szövegekben is mindig megvillan egy-egy ironikus/önironikus mondat, verbális humorfoszlány, ami érdekes módon soha nem lazít a történet tónusán, bármennyire is várható volna. Talán egyedül A varjúkirály című nagyobb lélegzetű műre nem érvényes ez, mert ott sem az anekdotikus zárás és humora, sem a közbevetett, néha párbeszédekben megnyilvánuló szarkazmus nem bukkan föl. De erről egy picit később.
Az a kérdés, az új kötetből milyen világ és világkép bontakozik ki? Egy mozaikos kirakón, melynek hiányzó részleteit magunknak kell kitöltenünk, a leginkább az tűnik föl, hogy – ellentétben egyes értelmezőivel – Jászberényi szövegei nem lökdösik befogadójukat egyfajta erkölcsi értelmezés irányába. Ha csak úgy lapozgatunk/olvasgatunk a könyv novellái közt, akkor szinte nem is látszik, hogy Maros valójában nem egy „grállovag”, elég hazudós, néha beszari és a többi, de valahogy éppen e tulajdonságai révén „bírjuk a csávót”. Szorosabb olvasatban aztán előtűnik, hogy minden, ami a szövegekben megjelenik – helyzet, esemény, szereplő –, nagyon sokféleképpen érthető etikai szempontból. A szobrok tényleges, a történet valós idejében már halott főszereplőjét Maros fölmagasztosítja az anyja előtt, mondván, védteleneket akart menekíteni, devalójában csak az értékes fotóapparátusát akarta visszaszerezni, s eközben halt meg. Ugyanakkor, ahogy Maros is, a géppel dokumentálta, hogy mi történik a megalázottakkal és megszomorítottakkal. A szövegek sugalmazása szerint tehát csak az lehetséges, hogy bemutassuk, ki milyen helyzetekben hogyan viselkedik; s ez néha azt eredményezi, hogy az egyik jelenetben jónak látszó figura egy másik helyzetben rossz: azaz nem az amerikai filmekből megszokott, a Jó és a Gonosz (pláne nem a Sátán) harca áll elénk, hanem épp ellenkezőleg, az, hogy a Jó miként válik Gonosszá, és fordítva, hogy milyen keskeny az a mezsgye, ahol biztonsággal járhatunk e tekintetben (hogy van-e ilyen egyáltalán). De nem is a posztmodern viszonylagossága a mérvadó a novellákban, mert a Jászberényi-szövegek abban egyértelműek, hogy a dolgok megítélhetők, hogy Orbán Ottót idézzem: van egy szilárd mag, ahonnét nézzük azt, ami történik velünk, csak éppen az emberi történetekben szereplők nem mindig ilyen egyértelmű jelentéshordozók.
Röviden emlékeznék meg A varjúkirály című kisregénynek minősített szövegről. Kétségtelen, hogy ez Jászberényi legnagyobb vállalkozása, de novelláival szemben (melyek gyengébb darabjai is kikezdhetetlenek) ez a mű többféle, a szövegben részben megoldatlan problémát is felvet. Nyilván nem kisregény (ez valami őrült beidegződése a 60-as évekből a szerkesztőknek), hanem egy hosszabb elbeszélés (mint ilyen is kuriózum Jászberényi pályáján). De ez most egy mellékkérdés. A szöveg megképzéséből egyértelműnek látszik az a feltevés, hogy Jászberényi tényleg novellista. A varjúkirály tulajdonképpen novellisztikus jelenetekből fölépülő szöveg, melyben az egyes jelenetek többek, mint a sugalmazott egésznek a jelentése. Tar Sándor szociografikus pontossággal beszélt anno arról a szegényvilágról, amely itt is megjelenik, bár mindig volt a szövegeiben valami empatikus líraiság is. Jászberényi nem engedi meg magának ezt, könyörtelen annak a világnak a bemutatásában, amelyben egy intézetből kikerülő fiatalember a szegénység, a kilátástalanság és az élni akarás szorításában egyre mélyebbre merül morálisan; ahogy a cigány mitológia varjúkirálya felfalja. Jászberényi – nyilván újságírói, haditudósítói tapasztalatai alapján is – egy teljesen valóságosnak tűnő léthelyzetből – a 2015-ös úgynevezett nagy magyarországi menekültválság idejéből – vett történettel illusztrálja ezt. A probléma szerintem itt van, hogy részben illusztrál: a nacionalista/fasiszta hazavédő magyar betyárcsapatok brutális ténykedése a menekültekkel szemben, a befejezésben elmaradó erkölcsi felelősségre vonás helyett a gyilkosok állami kitüntetése nekem némileg didaktikusnak tűnt (miközben értem, és egyet is értek a szerzői dühvel), és még azt is elismerem, hogy Jászberényin kívül senki nem mert ebbe az egészbe még belegondolni se. Sajnos nem éreztem a mitologikus részek, a szürreális álmok, az alkoholos/kábszeres víziók és a brutális szegénységrajzok között a tényleges átjárást, ezért éppen ez utóbbiak, a szegénységből eredő fizikai szenvedések tűntek meggyőzőeknek; nagyon primitíven, hogy ez lehetséges ma és itt. Az elbeszélés így aztán számomra inkább novellák vagy még inkább novellatöredékek sorozata, s ezek – az egésztől elkülönítve – nagyszerűek, mindjárt a szöveg indítása Jászberényi legszebb, legjobb szövegei közé tartozik. De egészként kevésbé sikerült, ami arra utal, hogy Jászberényi Sándor igazi novellista, a kisformák biztos kezű teremtője, aminél szerintem egyáltalán nem kell több.
Tar Sándor sajnos már rég halott, Bodor Ádám meg regényeket vagy miket ír néha.
Van hely, amit betölthet.
Vissza a tetejére