Szaggass ki dimenziótlanságomból, Papíruram! (Zalán Tibor: Papírváros – négy, szétszaggatva)

Zalán Tibor: Papírváros – egy lassúdad regény, négy, szétszaggatva. Kortárs Kiadó, Bp., 2020
 
A lassúdad regényfolyam negyedik részét olvasva a Zalán Tibor által a Papírváros keletkezése köré épített mítoszban rejlő játék (erősebben szólva: félrevezetési szándék), még ha szimpatikus, és a művek magas színvonala miatt könnyen megbocsátható is, egyre inkább arról győz meg, hogy a szerző még nem döntött a nihilizmus abszolútságának elfogadása mellett, hanem a befejező részig meghagyja a lehetőségét annak, hogy mégiscsak lehetséges valami el-, kimozdulás a semmiből az egyén önmagához való eljutása, valódi énné válása révén. Mindez talán abból a Thomas Mann Tonio Krögeréből származó, éppen a mottóban idézett szövegrész előtt álló mondatból is következhet, miszerint: „Visszanézett az évekbe, akkortól kezdve egészen máig.” Vagyis Zalán Papírvárosa úgy épül, ahogy a szerző egy alkalmas pillanatban megírja a következő részt. Ahogy maga is mondja az interjúkban, nem olvassa újra az előző köteteket, ami erősítheti, hogy miért módosul(hat) az amúgy mindvégig depresszív világ alaptónusa némiképp, miként árnyalhatja mégis az amúgy végérvényesnek tűnő nézőpontot. Jóllehet a mottóban idézett és az egyes részek alcímeiként szolgáló állapothatározók (kimerülve, eltévedve, letarolva, szétszaggatva, betegen), illetve a szövegben előforduló hasonlók is (pl. lefedve, elfullasztva stb.) érzékletesen jelzik a szereplők elveszettségét, és a korábbi kötetek végérvényesen tragikusnak tűnő szituációi következetesen tagadni látszanak mindenféle elérhető és akár kitűzhető célt, követhető értéket, most mégis úgy tűnik, mintha lenne/lehetne valamiféle végpont, amely talán egyúttal kezdet is. A felismerések által a valóságból való fokozatos kiábrándulás, elhatalmasodó félelem a regény reménytelennek és változtathatatlannak tűnő világában a késleltetés, a lassúdadság eszközével egy olyan összeomlás felé vezet, ami szükségszerű ahhoz, hogy meghaladni lehessen minden kényszert, és az én önfelismerése, ezáltal szabaddá válása lehessen a nem szenvedésnek tekintett élet alakításának érvényes útja.
Az ötkötetesre tervezett Papírváros regénysorozat negyedik darabja folytatja a korábbi három kötet fő történetszálát. A név nélküli építész belső monológokban elemzi-értelmezi saját létezésének kérdését, vizsgálódásokat folytat az élet vagy halál, halál vagy álom, illetve bármelyik állapot és a delirium tremens viszonyáról, de feltűnik Máté és a fekete nő alakja is, mint ahogy folytatódnak a hetvenes évek pártállami romlottságát és kegyetlenségét feltáró jelenetsorok is. A recepció a korábbi kötetek kapcsán is megemlítette, hogy a (főbb) szereplő(k) világfelfogása, a világ leírásának módszere a heideggeri filozófiához áll közel, de legalábbis egzisztencialista talajon áll, amit e részben a filozófiai esszé(töredékek)ben előkerülő semmi fogalmának a körbejárása kapcsán Sartre A lét és a semmijében megfogalmazottakra emlékeztető, a szorongás és a szabadság összefüggésének az analízisbevaló bevonása is alátámaszthat. A mindenből visszavonuló, önmagát el-, kiszakító, önpusztító ember épp ezáltal éri el a szabadságot. Sartre szerint „[a] szabadság semmi más, mint akaratunk vagy szenvedélyeink egzisztenciája, amennyiben ez az egzisztencia a tényszerűség (fakticitás) semmítését, vagyis egy olyan lét semmítését jelenti, amely az »annak kell lennem« módján saját létem.”
Ennek a kozmológiai-ontológiai alapszituációnak irodalmi allúziójaként Dosztojevszkij mellett Weöres Sándor Rongyszőnyeg ciklusa szövegszinten több helyütt is felsejlik: „egy rohadt rongyszőnyeg sincs ebben a kibaszott odúban”. (22) Az építész főszereplő esés közben, illetvevalószínűsíthetően ennek és az alkoholnak köszönhető kómában analizálja magát, a szövegáradat sodrában pedig megidézi a hagyományt. Ahogy Ujlaki Csilla Zalán két korábbi verseskötetéről írt alapos kritikájában (A romantika szétírása, avagy a léttelenség örökös szélzúgása. [Zalán Tibor: Szétgondolt jelen, Fáradt kadenciák], Műhely, 2013/1, 63–68) is megemlíti, hogy „egyes verscímek kötet-, ciklus- és műcímeket evokálnak”, itt hasonlóképpen címek, szövegrészek, motívumok által szövődik a világ megértésére irányuló fejtegetés. Felidéződik például Petri Körülírt zuhanás kötetéből a T. D.-höz című vers zárlata is: „Tükörmélybe ilyen soká zuhanni?”
Zalán módszere a film nyelvétől kölcsönzött lassítás, kockázás itt most szövegszerűen is megjelenik: „a tükrökben is láthattad volna zuhanásodat, ha csak egy pillanatra is, mert olyan gyorsan kerültél a kövezetre, hogy csak a lassított film vagy film-kikockázás tudta volna nyomon követni az elvágódásodat”. (22) A tükör mint az igazsággal való szembesülés motívuma is hangsúlyos, hiszen az idézet folytatása („ráadásul te kerülöd a tükröket”) a hamisság, a tagadás, a nemlét, a semmi felé mozdítja az ént, még inkább efelé mozdul az önmagát a világból kiilleszkedni, kiszakítani akaró alany, a társadalmon, közösségen kívülre kerülésben szabadságot remélő egyén. Ebben az összefüggésben kapunk magyarázatot a regény címére is: „mert ami van, azt nem lehet értelmezni, csak tudomásul kell venni, papír, papír, papír, és ha odamennél, és ököllel belecsapnál, akkor beszakadna a fal, és előgomolyogna mögüle a semmi (…) ott a semmi lakik (…) és papírból van a város, és papírból van az ország (…) és papírból van a mindenség és papírból van a végtelen űr fölött lakó rettenetes Isten is”. (235–236)
A Papírváros több kötetére is jellemző többszálú vagy inkább kisregény terjedelmű epizódok közül az egyik egy filmrendező alászállása. Szerepeltetése a regényfolyam előző részeinek filmszerű, kimerevített, lassított jelenetei miatt sem váratlan. A szintén névtelen szereplő a meg nem értettség ellenérevaló sikeresség ellentmondásos helyzetében vergődik magányában, elidegenedik környezetétől, kiábrándul a fesztiválok, fogadások sznob, arisztokratikus közegéből, és elindul azon a lejtőn, mint a többi szereplő. Ugyanakkor mégis vele kapcsolatban, illetve a vele történő események miatt érzékelhetünk valamit, ami talán egyfajta feloldáshoz, megoldáshoz vezethet a befejezésben. Egy egyetemista lánnyal eltöltött, átivott-átjózanodott éjszaka során a problémák felszínre hozása, elősorolása egyre kevésbé az önigazolást célozza, inkább a megoldáshoz való eljutás részeként, terápiás panaszkodásként fogható fel, ami ráadásul társas közegben történik. Az élettől és a haláltól való rettegés közös élmény, különösen, ha ehhez még hozzávesszük a hozzájuk csapódó zenész alakját, aki bár provokatívan gyengeséggel vádolja a rendezőt, maga törik meg, és kihátrál a beszélgetésből. Mintha a fenyegetettségben a rendező mégis a 2x2 józanságába hullana, és a lánnyal való kapcsolatának az éjszaka utáni lényege (ellentétben az ebben a részben is sok helyütt előforduló nyers szexualitás, abúzus eseteivel) kezdi el érdekelni. Gondolhatjuk azt, hogy benne látja a lehetőséget, és ugyan még nem tud dönteni, de mintha adna egy esélyt az életnek. Ebben (lehet) partnere a lényegében ismeretlen lány, aki naivitása ellenére, a benne működő segítő ösztön, a valahová/valakihez tartozás vágya, a legyek valakié, vagy legyen valakim szükségének reflexiója mögött mintha már olyan felismeréseket feltételezne, ameddig a rendező még nem jutott el. Hiszen célok nélkül nincs valódi kezdet, és nincs megérkezés sem: „indulni akkor tudunk, ha van iránya az elmozdulásunknak, ő pedig nem ismer az életében irányokat, csak a menés kényszerét ismeri, a rohanásét”. (275) Azonban a könyvben ez nyitott kérdés marad, „a pincér nem nézett nevetve utánuk, és az eső reménytelenül esett csak tovább”. (373)
Ugyanígy egyfajta kiútnak, az újrakezdés lehetőségének tűnik fel a rendező részéről egy, a hospice-ok világáról forgatott film ötlete is. Mintha értelmet, célt találna egy hospice-házban átélt élmény hatására egy empatikus gesztus révén, és mintegy saját sorsa előrevetítésével, amikor egy demens idős hölgy saját fiának nézve a rendezőt, kéri meg, hogy etesse meg, és ő, belehelyezkedve a szerepbe, teljesíti a kérést.
Egy másik mellékszálban Bandika tragédiájának epizódjait követhetjük, vagy inkább fejthetjük vissza. Szökés az állami intézetből, gyilkosság, egy hajléktalan felgyújtása, menekülés a Párizsban élő, pedofil kéjgyilkos franciatanárrá lett egykori nyóckeres baráttól, és a vágyott, de csak vásárolni gondolt szerelem okozta halál.
A Papírváros önpusztításig, önfelszámolásig jutó figuráinak züllő, züllött világa korántsem homogén mikrovilág, nem meghatározható társadalmi rétegek szociografikus látlelete. Legfeljebb a posztmodern kor sajátos spleenje válik egyre általánosabbá, a társadalom minden szintjén észlelhetővé, viszont a problémák többféleképpen jelentkeznek, tudatosultan vagy tudat alatt, genetikusan vagy kulturális mintázatokban, ennek megfelelően a reflektáltságuk természete is különböző.
Ez indokolja egyúttal a több szálon futó cselekményt, a különböző műfaji eszközök kimerítésig való használatát, az ismétléseket, a prózai szöveg versvariációit, a dramatikus szövegbetéteket vagy akár forgatókönyvvázlatokat is, mint ahogy a narrációban a nyelvtani személy vagy akár az idő váltogatását is.
A regény időkezelése, még inkább időfelfogása is különösen izgalmas, hiszen a történetben való lineáris előrehaladás mellett Zalán a lényegi mozdulatlanság állapotát is hangsúlyozza. Az idő elvesztése, a mozgás megszűnése úgy értelmezhető, „hogy nem váltott át változatlanságba, de a történés, az idő elvesztésével egyidejűleg vagy azzal párhuzamosan, és itt nem idő- vagy térbeli elmozdulást értünk a szó jelentésén, elveszti a kiterjedésben létezhetőségét is, az álom tehát nem a kauzális logika időleges felmondását jelenti, hanem a dimenziók elveszítését, feloldódását, estlegesen a más, ismeretlen dimenziókba átlépést, az abban valóságot képezi meg”. (284) A látszat és valóság, mozgás és mozdulatlanság ellentétét tehát nem a kauzális kényszerek, törvények, normák, hanem a személyiség szabadságának megteremtése, valamiféle feloldódás, dimenzióváltás szüntetheti meg. Az egyén túlélési stratégiáira, lehetőségeire vonatkozó asszociációk néhol álomképekben fogalmazódnak meg: „nekem kell összekötnöm a haladáshoz a háló szemeit a következő lépéshez (…) És egyszerre megértem sorsomat, megértem azt, ha rosszul kötöm a háló következő csomóját, akkor lezuhanok a mélységbe, de ha jól, akkor a szakadék peremét elérve a pókok állkapcsai végeznek velem.” (354)
Zalán Tibor Papírvárosával, annak műfaji kérdéseivel, szövegvilágának összetettségével az utolsó, következő rész megjelenése után még többet lehet és kell majd foglalkozni, de az már kijelenthető, hogy a regényfolyam amellett, hogy az utóbbi évtizedek döbbenetes részleteket és összefüggéseket feltáró állapotrajza, prózapoétikailag is jelentős teljesítmény. A klasszikus és avantgárd nyelvi-formai gazdagságot, hagyományrendszert rendkívül produktívan alkalmazó szerző filozófiai mélységekig jutó, az érzékek és az értelem útjait egyaránt bejáró művének lényegére éppen egy ironikusnak tekinthető ars poetikus kiszólás mutathat rá: „költő vagy, azoknak nincs egy fia gondolatuk sem, csak rakják a szavakat egymás mellé, ahogy eszükbe jut, ezzel érve el azt a hatást, hogy másoknak így nem juthat eszükbe egymás mellé tenni a szavakat, és az ígyen van itten a lényeg, rakod a snitteket egymásra, és nem használsz kötőanyagot, azt majd a nézők és a kurva kritikusok belerakják helyetted a nagy művekbe.” (85–86)

Vissza a tetejére