Délelőtt.

Katával, a titkárnőmmel, asztalt foglaltatok délre, a Menzába, aztán megnézek egy pornófilmet Sasha Grey és Maya Hills főszereplésével. Maya munkásságát ugyan még nem ismertem, de Sasha filmjeit annál jobban, és nyugodtan mondhatom, nagy tisztelője vagyok. A férfi szereplő, akinek a nevét nem tudom, igaz, nem is érdekel, a filmen egyáltalán nem látszik, kizárólag a farka. A két lány, ha éppen nem egymással van elfoglalva, hol vadul, hol érzéki módon azt kényezteti. Sajnos ezúttal kénytelen vagyok hang nélkül nézni a filmet, mivel az elméletileg hangszigetelt ablakok ellenére is tisztán felhallatszik az irodaházunk előtt tüntetők skandálása, elnyomva Sasha és Maya sóhajait. Ahhoz, hogy a lenti ricsajtól halljam a művésznőket meg az időnként utasításokat adó, továbbra is arctalan férfi hangját és állatias nyögéseit, feljebb kellene vennem a hangerőt, de nem merem, mivel a titkárnőm az ajtó túloldalán ül.

„Mocskos multik! Mocskos multik!”, zúgja lent a tömeg, ami azonnal kellemetlen emlékek sorát kavarja fel bennem.

Az ügyvédi irodánk, s azon belül is a csoportom, már hónapok óta egy környezetvédelmi ügyön dolgozik. A város határában, ahol, megjegyzem, még sosem jártam, és nem is szándékozom ellátogatni oda, az egyik ügyfelünk, egy nagy és megbízható nemzetközi élelmiszer-kereskedelmi cég, áruházat szeretne építeni. Ügyfelünk határozott meggyőződése, hogy a majdan felépülő élelmiszer-áruház sokat javít a környező lakótelepek lakóinak életminőségén; nem csupán azért, mert a háziasszonyok számára lehetővé teszi a gyors bevásárlást, hanem azért is, mert olcsó és jó minőségű nyugat-európai termékeket kínál a vevőinek. Ezzel a logikus érveléssel természetesen mind a helyi politikusok, mind a kormány mélységesen egyetért, így a hatóságok az építéshez szükséges valamennyi engedélyt soron kívül ügyfelünk rendelkezésére bocsátották. Ám az építkezés megkezdése előtt, sajnálatos és mindannyiunk számára érthetetlen okból, a környezetvédők pert indítottak az áruházlánc ellen. Azt kifogásolták, hogy a felépítendő áruház és parkoló nemcsak megbolygatja, de egyenesen tönkreteszi, sőt mi több, megsemmisíti a közelben található őslápot és annak gazdag élővilágát. A Zöld Hullám Környezetvédelmi Egyesület nem elégedett meg perindítással, hanem nyomásgyakorlásként rendszeresen tüntetéseket szervez az ügyfelünk székhelye és a mi irodaházunk elé. Ez alól a mai nap sem kivétel. Igaz, ma rendhagyó módon a zöld hullákhoz, ahogy még a tüntetések kezdetén elneveztem őket (azóta, nem kis büszkeségemre, az elnevezés az egész irodaházban elterjedt), szélsőségesek is csatlakoztak. A radikálisok, már amit a néha értelmetlennek ható skandálásukból ki tudok venni, egyáltalán nem a láp miatt aggódnak, ami a szakértőink szerint egyébként is csak egy csapadék-, talaj- és szennyvízzel feltöltött gödör vagy lapály. Az ő szemüket a multik, és ezen belül is speciálisan az ügyfelünk léte csípi.

A rendőrség gyorsan reagált a megváltozott helyzetre. Irodaházunkhoz vezényeltek egy rohamosztagot, amely nemcsak a tüntetők és az épület, de a két tábor közé is kettős fémkordont vontak. A szélsőségesek erősítői érezhetően jobbak, mint a zöld hulláké, mivel a beüzemelésüket követően tisztán hallom, ahogy előbb csak úgy általában a multikat, aztán felváltva hol az ügyfelünket, hol az ügyvédi irodánkat gyalázó, bár néhány esetben egészen ötletes rigmusokat skandálnak. Dühömben felhívom az irodaház műszaki igazgatóját, és felelősségre vonom az ablakok hangszigetelése miatt. Az igazgató meg sem próbál mentegetőzni, inkább közömbös hangon közli velem, hogy ő még nem dolgozott itt, amikor az épületet felhúzták, egyébként meg bármikor kicserélhetjük az ablakokat, ha az irodánk kifizeti a többletköltségeket. Végül egy elromlott fűtőtestre hivatkozva megszakítja a vonalat. A kintről beszűrődő, egyre erősödő hangzavar miatt szomorúan állapítom meg, semmi esélyem, hogy Sasha és Maya közös filmjét nyugodt körülmények között fejezzem be. Különösen azért szontyolodom el, mert a film közben azon veszem észre magam, hogy a két főszereplő helyébe (a férfiból továbbra is csak a farka látszik, meglehetősen nagy, tele vastag erekkel) egyre gyakrabban Katát, a személyi asszisztensemet és Évát, egy másik titkárnőt képzelek oda. Az egész olyan, mint egy interferenciáktól és légköri viszonyoktól folyton megzavart adás. Ennek ellenére heves vágyak ébrednek, merész forgatókönyvek születnek bennem a két lánnyal kapcsolatban. Mivel a lenti skandálás nemhogy csendesedne – pedig már a biztonsági főnököt is felhívtam, aki azzal rázott le, hogy a hatásköre csak az épületen belülre terjed ki –, hanem egyre erősödik, csalódottan megállítom a filmet, és kilépek az internetből.

Miközben a két tüntető tábort figyelem, ahogy egymás felé rázzák a tábláikat és az öklüket, előbb önkéntelenül is elmosolyodom, aztán felemelem a bal kezem, és a tüntetők felé fordítom a Rolexemet. Az irodaház ablakai természetesen rendelkeznek belátásvédelemmel, így ha valamelyik tüntető fel is látna a hetedik emeletig, akkor sem csodálhatná meg ezt a maga kategóriájában páratlan remekművet, amely nem csupán az idő mérésére szolgál, hanem egy magára valamit is adó, elegáns férfi védjegye is egyben. Noha tudom, hogy a tüntetők számára láthatatlan vagyok, kajánul elvigyorodom, a jobb kezem mutatóujjával rábökök az óra számlapjára, és kissé magamat is meglepve ezt üvöltöm: „Ha dolgoznátok, és nem itt basznátok a rezet, akkor nektek is lenne ilyen szép órátok!” Majd hirtelen ötlettől vezérelve a zakóm zsebébe nyúlok, előveszem az A8-asom kulcsát, és miközben apró tánclépéseket teszek, meglengetem a slusszkulcsot, és ha lehet, még hangosabban ordítom: „és akkor ilyen szép kocsival járnátok, nem pedig biciklivel!” Ez utóbbi megjegyzésemet elsősorban a környezetvédőknek címzem, akiknek a java része, a téli hideg ellenére is, kerékpárral érkezett a tüntetésre.

A demonstrációk kezdetén az ügyvédi iroda vezetősége körlevelet adott ki, amelyben kulturált, európai magatartásra hívta fel valamennyi dolgozó figyelmét. Mivel magam is környezettudatos életmódot folytatok, emellett híve vagyok a felek közötti párbeszédnek, amikor elkezdődtek a tüntetések, úgy döntöttem, hogy kimegyek a demonstrálók közé, és megpróbálok szót érteni velük. Sajnos látványos kudarcot vallottam. Nyílt és őszinte törekvésemet, hogy beszéljük meg együtt, miért is kell egy eső-, talaj- és szennyvízzel teli gödröt, amely a szakértőink szerint csak úgy hemzseg a fertőző baktériumoktól, emberre is veszélyes élősködőktől, lápnak nevezni, a környezetvédők nyílt agresszióval fogadták. Amikor kiléptem az irodaház bejáratán, hogy néhány mondatban elmagyarázzam nekik, mennyire értelmetlen és felesleges aggódniuk a – lápnak a legköltőibb túlzással sem nevezhető – gödörszerű képződmény miatt, az első dolog, amivel szembetaláltam magam, egy transzparens volt, rajta a saját, erősen karikírozott fotómmal, alatta az alábbi felirattal: Rákkapitány. Miután felocsúdtam az első, és ma is úgy érzem, jogos felháborodásomból, kérdőre vontam a táblát tartó tüntetőt, nehezményezve a képmásommal való visszaélést, és az ízléstelen, személyiségi jogaimat sértő feliratot. A szóváltást követő eseményekre természetesen mindenki másként emlékszik. A védelmemmel megbízott büntető ügyvéd – hihetetlen, de képes voltam egy olyan emberre bízni az ügyemet, aki BMW-vel jár és wescocsizmát hord! – álláspontja szerint előbb tömegpszichózis alá, aztán nyomban jogos védelmi helyzetbe kerültem, mivel a tömeg egyre fenyegetőbben viselkedett. Ezen események hatására, kizárólag önvédelemből, kénytelen voltam többször megütni a transzparenst tartó férfit, majd miután az elesett, a kezéből kihullott táblát fegyverként használva megpróbáltam távol tartani magamtól a tömeget.

Az órás és a kulcsos ötletem annyira megtetszik, hogy miután a lávaszerűen kiömlő emlékek hatására felgyorsult pulzusom megnyugszik, és a tánctól kissé zilált megjelenésemet is sikerül rendeznem, sorra látogatom valamennyi beosztottam dolgozószobáját. Néhány perc múlva előbb Ernő, aztán Gyuri, majd a többiek ablakából Rolex, TAG Heuer, Raymond Weil, Breitling, Hublot és Omega karórákat, Merci-, Audi-, Lexus-, Volkswagen-kulcsokat mutogatunk hangosan üvöltözve a tüntető zöldeknek. A szélsőségesekkel egészen addig nem törődünk, amíg katonai alakzatba nem rendeződnek, hogy pattogó vezényszavakra mindenféle gyakorlatokat végezzenek. Éppen Barnával mutogatjuk az óráinkat és a kocsikulcsokat, amikor lentről felhangzik a „vigyázz!” vezényszó, mire mi, mint akiket egy láthatatlan akarat irányít, előbb vigyázzba vágjuk magunkat, majd fel-alá masírozunk az ablakok előtt, a szoba teljes hosszában.

Fél óra elteltével már az íróasztalomnál ülök, és a láppal (szerintünk vízzel teli gödör) kapcsolatos per anyagának a számomra legszórakoztatóbb iratait, a lakossági panaszokat böngészem. Soknak már szakadozott, rongyos a széle a sok forgatástól. Néhány iraton pedig a saját rajzaimat fedezem fel. Keresztek, keresztre feszített emberek, tankok, tüzelő tankok, kilőtt tankok, akasztófa akasztott emberrel, halálfejek és hasonló apró firkák.

A keltezésükből és a hivatali iktatóbélyegzőkből könnyedén megállapítható, hogy kivétel nélkül valamennyi panaszlevél a nyolcvanas években keletkezett. A gyakran kézzel, jobb esetben indigós írógéppel megírt beadványok, akárhányszor beleolvasok valamelyikbe, képesek legalább egy rövid időre felvidítani. A „Tisztelt illetékes köjál!”, „Tisztelt kerületi tanács!”, „Lakossági kezdeményezés fertőzésveszély elhárítására”, sőt egy esetben „Tisztelt Kádár János elvtárs!” kezdetű beadványokat a magánnyomozó csoportunk ásta ki az irattárak mélyéről, bizonyítandó, hogy az állítólagos láp, amellett, hogy valamikor a nyolcvanas években keletkezett, már a panaszok születésének időpontjában is komoly problémát jelentett a környéken élőknek. A panaszosok valamennyi beadványban arra kérik az illetékes köjált, tanácsot vagy éppen Kádár János elvtársat, hogy vessen véget a környéket sújtó szúnyoginváziónak, méghozzá oly módon, hogy a „gödröt hatóságilag temetessék be”. Arról, hogy valamilyen intézkedés történt-e az ügyben, vagy hogy Kádár János válaszolt-e a nyugdíjas biológiatanár és ötvenhatos kitüntetett levelére, sem a nyomozóink, sem a szakértőink nem találtak adatot. Annyit mindenesetre kiderítettek, hogy a rendszerváltás környékén, „lakossági kezdeményezésként”, ismeretlen személyek felgyújtották a gödröt övező nádast. A gyújtogatást követően a lakossági panaszok is megszűntek. Mialatt a leveleket olvasgatom, s magamban jókat derülök a suta mondatokon és az ismétlődő, tipikus helyesírási hibákon, a gondolataim újra és újra Maya és Sasha filmjére térnek vissza. Hiába próbálok a levelekre koncentrálni, mind gyakrabban azon veszem észre magam, hogy előbb csak a két pornósztár arcát, aztán néhány perc ábrándozás után már a testüket is Katáéval és Éváéval helyettesítem.

Egy idő után képtelen vagyok a panaszlevelekre figyelni, pedig kétségtelenül viccesek, s mivel rendkívül nagy számban íródtak, biztos vagyok benne, hogy tartogatnak még meglepetéseket számomra.

Becsukom az aktát, aztán kitelefonálok Katának, és megkérem, hogy jöjjön be.

Katával néhányszor lefeküdtem, és a szobámban is gyakran csókolózunk, ha éppen úgy tartja a kedvem. Mivel Kata a közepesnél alig valamivel jobb nő – bár a mellei kétségtelenül nagyok és kemények –, arról persze szó sem lehet, hogy járjak vele. Elképzelhetetlen számomra, hogy vacsorázni vigyem a Klasszba, a Pomodoróba, a T&G-be, a Menzába vagy valami hasonló helyre, ahol ismerősökkel vagy más irodák ügyvédeivel futhatok össze. Természetesen ugyanebből az okból nem jelenhetek meg vele kettesben a DiVinóban, a Symbolban, a Trafiqban vagy a Hajógyári-sziget valamelyik klubjában. Habár sejtésem szerint ő arról ábrándozik, hogy majd szépen egymásra találunk, erre már csak azért sem kerülhet sor, mivel cégünk etikai szabályzata szigorúan, elbocsátás terhe mellett tiltja a kollégák egymást közötti intim kapcsolatát.

– Kipp-kopp – helyeskedik Kata, amikor belép a szobámba.

Én már az ablaknál állok, és komoly arccal a tüntetőket figyelem. Intek neki, hogy jöjjön oda hozzám. Szorosan mellettem áll meg, s miközben a tömeget nézi, az izgalomtól kipirult arccal lopva rám-rám pillant.

– Miért nem dolgoznak? – töröm meg a csendet, és közben aggódó arcot vágok.

– Viktor – kezd bele, feltételezem, valami béna válaszba Kata, és még közelebb húzódik hozzám.

– Mindegy! – fojtom belé a szót, és éppen akkora távolságra hátrálok tőle, hogy alaposan végig tudjam mérni.

Kata kobaltkék, élére vasalt ceruzanadrágot visel, fehér szűkített inggel, kivillan alóla a fehér csipkeberakásos melltartó széle. Melle föl-le jár, ahogy az izgalomtól egyre szaporábban szedi a levegőt.

– Gondolkodtál a dolgon?  – kérdezem tőle a kelleténél talán egy árnyalattal szigorúbb hangon, miközben Sasha és Maya közös filmje megállíthatatlanul zakatol bennem. A főszerepeket persze már Kata és Éva játssza.

Összerezzen.

Néhány hete azzal az ötlettel leptem meg Katát, aki szemmel láthatóan bármit megtenne értem, nehogy elveszítsen, hogy próbáljuk egy kicsit kinyitni a szerintem lassan egysíkúvá váló szexuális életünket.

– Mégis mire gondolsz? – bámult rám hatalmas bociszemekkel, amikor a tervemet óvatosan elővezettem neki.

– Nem is tudom – ízlelgettem magamban az ötletet, mivel tartottam Kata reakciójától. Végül rövid, bár annál kínosabb csönd után, mialatt én hülyén vihogtam, Kata meg bamba arccal bámult rám, ezt nyögtem ki: – Bevonhatnánk valakit. Egy harmadikat.

Rémisztő csönd telepedett közénk, s nekem valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt az etikai szabályzat járt az eszemben.

– Kit? – kérdezte remegő hangon, jó félpercnyi csönd után.

Mivel nagyjából erre számítottam, összeszedtem magam, és szinte már könnyedén azt mondtam:

– Természetesen egy lányt.

Hosszú és kínos veszekedés után abban maradtunk, hogy bár az elveivel ellenkezik a biszexualitás, de a kedvemért kész átgondolni, csak adjak rá neki némi időt. Azóta, ha szóba hozom a dolgot, hol hisztérikus zokogásban tör ki, és a szerelmünket emlegeti, hol számon kérő hangon azt firtatja, hogy miért nem elég nekem ő egyedül. Máskor, s ez általában az után van, hogy apróbb ajándékokkal lepem meg, meglepően engedékenynek mutatkozik az ötletemet illetően. Ilyenkor, szinte már tréfás hangulatban, számba vesszük az ismerős lányokat, s Katának el kell döntenie, hogy tetszik-e neki az illető, vagy sem. Így jutottunk el Évához, aki nemcsak kollégája Katának, hanem barátnők is. Állítólag bulik után már többször is aludtak egy ágyban. Kata azt is elárulta, egy ízben arra ébredt, hogy Éva a hátát és a fenekét simogatja. Végül semmi sem lett a dologból, mert Kata annyira részeg volt, hogy szinte azonnal visszaaludt. Ezt az esetet már többször is elmeséltettem vele. Minden alkalommal magam elé képzeltem, ahogy Éva, Kata és közöttük természetesen én egy bacchanáliába torkolló estét töltünk el, mondjuk Kata lakásán. Azt, hogy Éva is tetszik nekem, egyelőre nem árultam el Katának. Azt sem mondtam még el neki, hogy arra az esetre, ha Éva nem lenne partner a dologhoz (ezt azok után, amit a kollégáktól hallottam róla, nehezen tudom elképzelni), feladtam egy hirdetést. Egészen pontosan nem egy, hanem két hirdetést adtam fel. Az egyikben azt írtam: „Megbízható, intelligens, kedves pár (a férfi harminchat, a hölgy huszonhárom – kicsit csaltam, na és!) fiatal lány rendszeres társaságát keresi, anyagi támogatás fejében. Legyél vidám, jó humorú és nyitott!” A másik hirdetésben, tényleg csak a biztonság kedvéért, a fiatal lány helyett „tapasztalt harmincas, negyvenes hölgyet” írtam.

Mélyen Kata szemébe nézek, megpróbálom szuggerálni. Lelki szemeim előtt lepereg, ahogy sorra adja fel a védelmi állásait, s már éppen szólásra nyílna finom ajka, amely annyi örömet szerzett nekem, hogy azt suttogja, „igen, Viktor”, vagy valami hasonlót, amikor lentről a „Mocskos multik! Mocskos multik! Rabszolgák! Rabszolgák! Hol a pénz!? Hol a pénz?! Hol a magyar pénz!?” üvöltés hangzik fel, és széttöri a pillanat varázsát.

– Nem tudom – hebegi Kata, mint aki rossz álomból ébredt. – Ne haragudj, Viktor, de…

Miután ráébredek, hogy a reményeim immár sokadjára válnak semmivé, az egész testemet düh önti el, a vérnyomásom az egekben jár, az agyam pillanatok alatt megtelik adrenalinnal. Egy lesújtó pillantással elbocsátom a könnyeivel küszködő Katát, aztán az ablakhoz lépek, és minden dühömet beleadva ezt üvöltöm a tüntetők felé: – Miért nem dolgoztok!?

Délután.

Dr. Novák, a pszichológusom komoly, egyben aggódó tekintettel hallgatja, amint az egyik, gyakran visszatérő, nyomasztó álmomról mesélek neki.

– Újabb és újabb nők jelentkeznek a rendőrségen, akiket szex közben megkötözött, majd brutálisan megkorbácsolt az ismert és sikeres ügyvéd, ilyen és ehhez hasonló cikkek, riportok és interjúk jelennek meg – mesélem suttogva, mint aki attól fél, hogy kihallgatják a vallomását.

– Ez az ügyvéd lenne maga – kérdi vagy mondja (nem tudom eldönteni) dr. Novák, miközben tekintetét a vállam fölötti pontra szegezi, ahol, nagyon is jól tudom, egy festmény lóg. A kép két egymásba folyó emberi alakot ábrázol. Dr. Novák még az első találkozásunkkor elmesélte, hogy a képet az egyik betege festette, aki azóta öngyilkos lett. Egymásra kattanva vagy valami ilyesmi a címe.

– Igen – felelem végül sóhajtva, miután dr. Novák, válasz híján, többször is felteszi az előbbi kérdését.

– Viktor, miért bántja ezeket a nőket?

– Én nem bántom őket – felelem sértődött hangon.

– Jó, nem maga bántja őket – hagyja rám dr. Novák. – Akkor ez az ügyvéd, aki álmában gyakran megjelenik, ő miért bántja ezeket a lányokat?

– Nem tudom.

– Gondolkodjon egy kicsit, kérem – makacskodik dr. Novák.

– Talán, mert rosszat tettek?

– Nem tudom. Ezt csak ön tudhatja, nem gondolja?

– De.

Csönd.

– Nos, Viktor – mondja szinte már kérlelve dr. Novák. – Akkor most mondja el szépen, mit követtek el ezek a lányok, amiért meg kell büntetni őket.

– Ezt-azt – felelem.

– Ezt-azt – ismétli meg dr. Novák, miközben az órájára pillant.

– Ezt-azt – mondom, mint egy robot, miközben én is a Rolexemre pillantok.

– Mégis mit jelent az ez-az, Viktor? – úgy kérdezi, mintha egy gyerekkel beszélne.

Csönd. Eddig talán a leghosszabb és legkínosabb csönd.

– Máshogy kérdezem – szán meg a ki tudja, mióta tartó hallgatásom után dr. Novák. – Miről ábrándozik álmában ez az ügyvéd?

– Hármasban – nyöszörgöm. – Hármasban csinálják egy másik lánnyal.

– Aha – bólint dr. Novák, és beír valamit a jegyzetfüzetébe.

– Meséljen nekem erről az ügyvédről, Viktor – mondja lágy, szelíd hangján dr. Novák, miután befejezte a jegyzetelést.

– Mit meséljek?

– Mondjuk azt, hogy valójában milyen ember is ez az ügyvéd.

Dr. Novák magas, velem nagyjából egykorú, arányos testfelépítésű, enyhén kopaszodó férfi. Grafitszürke garbót és fekete kordbársony zakót visel. Gojzervarrott mintázatú cipője gyenge utánzata az én kézzel, méretre készített Vass-cipőmnek.

– Milyen ember ez az ügyvéd? – ismétli meg türelmes hangon dr. Novák a kérdést, amivel végleg kiránt a merengésemből.

– Jó – felelem. – Jó ember, aki szeretetre vágyik. Semmi másra, csak szeretetre.

– Örülök, hogy így látja magát, Viktor – dicsér meg dr. Novák, majd mélyen a szemembe néz, és így folytatja: – És maga még véletlenül sem csinál olyan dolgokat, mint az álombeli ügyvéd, ugye, Viktor?

– Nem. Dehogy! – vágom rá kissé bénán, s mivel kétkedést vélek felfedezni dr. Novák szemében, most már nyugodt, megfontolt hangon folytatom: – Természetesen sohasem tennék ilyet.

– Ennek örülök, kedves Viktor – nyugtázza elégedetten a válaszomat, majd megkér, hogy meséljek neki a munkámról, elsősorban a lápos ügyről, mert látja, hogy mostanában ez a per foglalkoztat.

Amikor lejár az időnk, dr. Novák azzal bocsát el, hogy nem lát okot az aggodalomra. A rossz álmok valószínűleg a túlhajszoltságból, a rám nehezedő felelősségből és abból fakadnak, hogy túlságosan is komolyan veszem a munkámat. Dr. Novák teljesen biztos abban, hogy az álmok nem tükröznek semmiféle szexuális devianciát vagy perverziót.

A biztonság kedvéért hangulatjavító tablettát ír fel, amit a kezelés után rögtön ki is váltok.

A dr. Novák gyógyszereitől euforikus jókedv lesz úrrá rajtam, amit a cég biztonsági főnökének hírei tovább fokoznak. Mivel a kordonok miatt kénytelen voltam a hátsó kapun bejönni, a biztonsági főnöktől tudom meg, hogy a környezetvédők és a radikálisok a délután folyamán összeverekedtek, így a rendőrség mindkét tüntetést erőszakkal feloszlatta.

Fütyörészve szállok be a liftbe, és úgy döntök, hogy a jókedvem okát azonmód megosztom Katával és – micsoda kellemes meglepetés! – az éppen vele kávézó Évával is. Kata kissé sértődött, de egyébként bamba arccal fogadja a híreket. Éva lelkesen helyesel, bármit mondok.

– Csodálatos napunk van ma, hölgyeim, nem gondolják? – mondom végül nevetve, aztán a válaszukat, ami úgysem érdekelne, meg sem várva, lassú, méltóságteljes léptekkel bevonulok az irodámba.

Amikor kinézek az ablakon, a tüntetőknek nyomát sem látom, és a rohamrendőrök is elvonultak már. Néhány rendőrautó áll villogó lámpával a bejárattal szemben, az egyik mellékutcában pedig, diszkrét távolságra az irodaháztól, csapatszállító busz parkol. Mindent elborítanak a csata nyomai. Szétszórt szemét, üres üvegek, összetört, szétszaggatott transzparensek. A félig összedőlt emelvényen egy zászlórúddal átszúrt hangfal árválkodik, mellette egy bicikli teljesen eldeformálódott váza, a kerekei furcsamód hiányoznak.

Miután magamra zárom a szobám ajtaját, és kiszólok Katának, hogy további utasításig senkit se kapcsoljon vagy engedjen be, nekilátok, hogy immár nyugodt körülmények között végignézzem Maya és Sasha – az eddig látottak alapján sokat ígérő – közös filmjét.

Bár a ma esti Dirty Santa-buliról határozott elképzeléseim voltak, a film hatására, egy merész ötlettől vezérelve, megváltoztatom őket. Előbb sms-ben Évát hívom meg, aztán elmenőben, egy sokat ígérő pillantás kíséretében, meghívás gyanánt Kata asztalára teszem a Hello Baby színes szórólapját.

Este.

Hello Baby. Színes, nyugtalanító lézerfények pásztázzák a tömeget, én pedig, bár a hangulatjavító tablettából a javasolt adag dupláját vettem be, kissé feszült vagyok. Mindenfelé ismerős arcok ügyvédi és tanácsadó irodákból, bankokból, meg partiarcok minden mennyiségben. Előbb veszek egy fényt az egyik bárpultnál, aztán a tömegben bolyongok. Kezet fogok egy csomó emberrel, jó részükről fogalmam sincs, kicsoda. Fél óra elteltével előbb az embereimet fedezem fel, az egyik lépcsőn állnak és bamba képpel, szótlanul a tömeget bámulják, aztán Katát és Évát, akik az egyik bárpultnál támaszkodnak, és olyan arcot vágnak, mintha keresnének valakit. Mivel egyelőre nincs kedvem beszélgetni velük, de azt sem szeretném, hogy lelépjenek, küldök néhány sms-t nekik, „mindjárt megérkezem”, „várjatok meg”, ilyesmi. Megyek még néhány kört a tömegben, de nem történik semmi különös. Előbb semmitmondó beszélgetésbe kezdek egy ügyvéddel, aztán behellózok egy egészen jó kis csajnak, aki utálkozó pillantással fordul el tőlem. Végül kezet rázok két idősebb pasassal, akik az egyik megbízónknál dolgoznak. Szó sem lehet róla, hogy az ügyfelünk embereit csak úgy lerázzam, ezért kénytelen vagyok előbb a zenét túlüvöltve valami ügyről hablatyolni, aztán mindenféle, szerintük viccesnek tartott dolgon rötyögni velük. Végül azzal hagyom ott őket, hogy vécére kell mennem. Szerencsémre nekik nem kell, így egyedül indulok el a mosdók felé, majd amikor a tömeg már eltakarja őket, irányt változtatok, és egyenesen odamegyek Évához és Katához.

– Már nagyon vártunk – mondja üdvözlésképpen Kata.

– Azt hittük, már nem is jössz – próbálja túlüvölteni Éva a dj-t, aki éppen most jelent be valami italakciót.

– Nyugi – felelem köszönés helyett, aztán a poharammal intek a pultosnak, hogy adjon még egy italt.

Mivel az iszonyúan hangos zenétől képtelenség megérteni, amit a másik mond, meg amúgy se nagyon akarok beszélgetni a lányokkal, az egyre növekvő tömeget bámuljuk, amelyet kísérteties fénybe vonnak a lézernyalábok.

Néhány perc álldogálás után, mialatt a dj újabb és újabb akciókat jelent be, és a zene pulzáló ütemére azt üvölti, „Dirty Santa! Dirty Santa!”, két diszkóleszbire leszek figyelmes. A zene ritmusára egymást simogatva táncolnak. Mindketten fiatalok, talán még a húszat sem töltötték be, szőkék, és fekete koktélruhát viselnek. A bőrük szoláriumbarna. A combjukat valószínűleg olajjal kenték be, mert az időről időre feléjük forduló robotlámpák fényében izmos lábuk aranylóan csillog. Egymás ölében ülve, a zene ütemére mozognak, szeretkezést mímelve, amitől azonmód felizgulok.

Hosszú percekig kábultan figyelem, ahogy a két lány táncol, aztán gyengéd, de határozott mozdulattal előbb átkarolom, majd magamhoz húzom Évát és Katát, miközben arról ábrándozom, hogy nemsokára egy új, ismeretlen világba visznek majd magukkal.

Hajnali kettő.

– Helló! – mondja kissé bénán, tettetett meglepetéssel a hangjában Éva, amikor utánam jön a mosdó előterébe.

– Helló! – felelem, s habár mást is szeretnék még mondani, tudom, hogy nincs sok időm. Egyetlen mozdulattal magamhoz rántom, aztán, mielőtt csókolózni kezdenénk, vadul az ajkába harapok. Hosszú percek telnek el így, egymásba gabalyodva, miközben minden-minden elhomályosul körülöttem, a járkáló emberek is, az a valaki is, aki odaköszön, „Helló, Viktor!”, a bömbölő hangfalakból lüktető zene, a dj üvöltése, „Dirty Santa! Dirty Santa!”, míg végül Kata hangja ránt ki a kábulatomból:

– Ti mit csináltok itt? – sipítozik fejhangon, ki tudja, mióta.

Megtörlöm a számat, és nyugalmat erőltetve magamra, lassan felé fordulok. S bár az egyre hangosabb zenétől és a töméntelen mennyiségű alkoholtól úgy érzem, hogy egyetlen értelmes mondatra sem futja tőlem, magam is meglepődöm, amikor szinte tárgyilagos hangon ezt találom mondani:

– Lányok, mi lenne, ha most szépen egymással csókolóznátok.

Először csak szájrapuszikat adnak egymásnak, de utasítom őket, hogy nyelvessel folytassák. Éva szó nélkül, Kata lélegzetvételnyi habozás után eleget is tesz ennek a halk, de határozott kérésnek.

Ekkor látom meg a lányt, aki még Évánál és Katánál is fiatalabb, talán ha tizennyolc lehet. Szépen le van barnulva, fekete selyem kombinéruhát visel, a mellrésznél finom csipkeberakással. Hosszú, gesztenyebarna, hullámos haja van, lassan vonul el előttünk, ügyet sem vet a többi férfi pillantásaira, aztán, ahogy közelebb ér, s valamilyen számomra is megmagyarázhatatlan okból rám mosolyog, az arcát is tisztán ki tudom venni. Annyira szép, hogy akár Palvin Barbara is lehetne, söpör el mindent bennem a felismerés. És ahogy ezt magamban kimondom, azonnal tudom, hogy feltétel nélkül, örökké tartó rajongással tudnám szeretni őt. Ez az érzés aztán felráz, de le is bénít.

„Helló!”, kiáltok a lány után, bár tudom, hogy ez inkább csak erőtlen nyögésnek hangzik, amit úgyis elnyom a dj üvöltése, „Dirty Santa! Dirty Santa!”. Meg sem fordul, s én csak állok ott dermedten, tehetetlenül figyelve, ahogy eltűnik a tömegben, a sötétben, a semmiben.