(Első nap)

Hősünk és a koincidencia (modoros felütés)

Hősünk, nevezzük O-nak, úgy is, mint Óh, úgy is, mint nulla, ül az új dizájn közepén. O ül az új dizájn közepén. Egy hónapja megújult a litera, egy hónapja megújult hősünk lakása is. Micsoda koincidencia, mondaná hősünk régi barátnője, ha meglenne hősünk régi barátnője. De nem baj, van neki helyette parkettája (szalag), meg van neki áthúzott bútora, szép kék, és még pluszban azok az új függönyök is a mocskos ablakon.

Amikor bejelentették, hogy Kertész (Imre? Ákos?) Nobel-díjat kap, és hirtelen megalakult a litera, hősünk (O) éppen 39. születésnapját ünnepelte. Amikor a litera az A38-ason egyéves születésnapját tartotta, hűsünk (O) éppen 40. születésnapját ünnepelte több száz kilométerre onnan, egy pizzériában. Micsoda koincidencia (mondaná stb.).

Az allergia leírása (porrá leszünk)

Sosem cseréltem volna le azt a szép szürke bútorkárpitot, ha az Isten nem találja fel az allergiát. Közel negyven évig jól megvoltam nélküle, aztán az idén augusztus közepén egyszer csak nem kaptam levegőt. Na most ez nem olyan, mint a kenyér, hogy majd veszek másnap frisset, vagy hogy jön a bőrön át, mint a betegség, hanem igenis fel kell kelni az éjszaka közepén, felszedni a tizenkét éves padlószőnyeget, és kibaszni az egészet a folyosóra. Tessék azért ebbe belegondolni, ötször ötös a szőnyeg, rajta a könyves szekrény hat mázsa könyvvel, a virágok, a fotelek, a szék, az ágy, a négytonnás asztal számítógépestül, nyomtatóstul, telefonostul, és ki kell ráncigálni alóla a leragasztott padlószőnyeget hajnal kettőkor, de úgy ám, hogy közben össze is kell göngyölni, mert különben nem fér ki az ajtón. Na, amikor ez megvolt, tényleg lett egy kis levegő, meg voltam győződve róla, hogy porallergia. Végighúztam az újam a betonpadlón, egy szem por sem volt rajta, benne maradtak a kis szemetek az anyagban, a gumírozás felett. Kaján vigyor, sóhaj, aztán elégedett hátradőlés a megvetett ágyon. Ti, porok, beleettétek magatokat a szőnyegbe, hiába is próbáltalak benneteket annyiszor kiszívni a szomszéd négyszázezres porszívójával (anyám szerint nincs az annyi), de most én, O, kifogtam rajtatok, ki ám.

Aztán, hogy az allergia nem múlt, elvitettem az ágyat meg a foteleket, cseréljék ki a kárpitot, hátha azok szöszölnek annyit (lásd még: Varró Dani: Szösz néne). De mivel nem a bútor szöszölt, merthogy az allergia továbbra is maradt, elmentem megcsináltatni a tesztet. Tizenkét kis pöttyöcskét tettek a karomra, olyan voltam, mint egy mutáns katicabogár, aztán tüsszögtem félórát a huzatos váróban (ablak alatt, az udvaron méteres parlagfű), hogy megállapítsák, nincsen ennek semmi baja, legalábbis a szokásos dolgokra, a parlagfűtől a feketeürmön és a macskaszőrön keresztül a tollig semmire sem allergiás. Lehet csinálni szélesebb skálájú tesztet is, mondotta a főorvosnő, aztán hozzátette, hogy lehetni lehet, de szerinte teljesen fölösleges, mert így is, úgy is ugyanazt a gyógyszert írná. Mondtam neki, hogy abban bíztam, parlagfű lesz, mert az legalább október közepére elmúlik. Az el, de ha porallergia, az marad, mondotta ő biztatóan, aztán megkérdezte, hogy padlószőnyeg van-e a lakásban. Az volt, mondtam, de most már szalagparketta van, és a tollpárnákat is kicseréltem szivacsosra, újra kárpitoztattam a bútort, új függöny is van, egyáltalán minden új a szobában. Minden, kérdezte kissé bizalmatlanul a főorvosnő. Minden, mondtam, aztán tűnődtem kicsit, és hozzátettem, hogy kivéve persze a könyveket. Tűnődött ő is kicsit, aztán megkérdezte: lehet, hogy a könyvekre allergiás?

Rinyál kicsit, aztán megy

Most délután négy óra, és állítólag fél ötre jönnek értem, át kell mennem Békéscsabára, ÉS-est lesz, megkértek engem is, hogy ha már ilyen közel vagyok, egy felolvasás erejéig csatlakozzam hozzájuk. Ötre kellene Csabára érnem, mert az est előtt még be kell menjek a színistúdióba, valami meglepetés, aszonták a színistúdiós lányok az előbb a mobilba. Előtte ezért borongok kicsit, leírom, mi volt ma.

Délben hozott a postás egy csomagot, kibontottam, nem robbant, három cd meg két kazetta volt benne, öt hanghordozó ugyanarról a hanganyagról. A borító szerint hősünk hét, azaz hét verse hallható a lemezen, de hogy mi is az a lemez, azt a békesség kedvéért jobb, ha nem írom ide. Az öt hanghordozóból egyébként három épségben van, csak kettőt tört össze a királyi posta, annak ellenére, hogy magyar szabványos, bélelt borítékban jöttek.

Megnéztem a Magyar Könyv Alapítvány honlapját, nem kapott pénzt hősünk kiadásra váró könyve (egy regény). Mondjuk, nem is nagyon számított rá, az Angyal és Tsa is közel három évig feküdt különböző könyvkiadóknál meg kurátorok asztalain. Irgum-burgum.

Gyalog jöttem haza anyám lakásától (fácánsült volt ebédre, a szomszédasszony ütötte el, neki van kocsija). Sétálok át az úton, és egy régi ismerősöm, akivel együtt alakítottuk anno a lámpaoszlopot a Gyulai Várszínház statisztáiként, lassít mellettem a BMW-jével. Letekeri az ablakot, üdvözöl, aztán kedvesen és tényleg jól érzékelhetően minden bántó szándék nélkül kérdezi meg: írogatsz még?

(Második nap - tűnődik, bólintgat)

Sok sör és Vilmoskörte

Ahogy reggel a tükörbe néztem, eltűnődtem: vajon az Isten engem is a saját képére teremtett?

Próbáltam felidézni a tegnap estét, sikerült. I. 16.29-kor rám csörgött, hogy itt áll a ház előtt, legyek szíves lefáradni. Őt kértem meg, hogy vigyen át Békéscsabára. Nyolc perccel később megint telefonált, mondtam, hogy azonnal lent leszek. Hatodik próbálkozásra sikerült elküldenem a naplót, aztán rohantam. Öt percet késtünk csak. A csabai ifiház büféjében vettem egy sört, úgy mentünk fel I-vel a színistúdiós lányokhoz. A Csillagszedő Máriót tanulják, Józsa Misi teszi színpadra, vagy valami ilyesmit csinál vele. A lányok kérdeztek kettőt, de inkább csak kötelességből, Misi szerint meg voltak illetődve, hogy élő írót láttak. Nem lesz ez mindig így, biztatta őket később. Reménykedtem, hogy az illetődésre érti. Kis szünetet rendelt el, kimentünk, hogy elszívjunk egy cigit. Gyorsan elhadartam neki, mit tervezek majd írni gyerekdarab ürügyén (a nyáron kért meg, hogy segítsek be kicsit a következő évadba - Jókai Színház, kamaraterem) . Megígérte, hogy ideadja videón a Csukás István-féle Ágacskát, amit ő tett színpadra. Lement most az új Nemzetiben is, ott voltam éppen, csak nem tudtam megnézni, mert mi meg felolvastunk a Bárkával.

Átmentünk I-vel a Szlovák Étterembe, szinte a teljes ÉS ott volt: Csuhai, Dérczy, Megyesi, Kovács, Tarnói, Petőcz meg Grecsó Krisz és a szervezők. Gondoltam, iszok még egy sört, de nem volt rá idő, mentünk vissza az ifiházba. Nagyon jó estet tartottak, Bod Peti vezette, korrekt és jó kérdéseket tett fel. Legalább százan voltak, úgy egyeztünk, hogy Krisztián meg én mégse olvasunk, jó is volt így, hallottak már minket eleget. Utána vacsora a Szlovák különtermében, sok sör és Vilmoskörte.

Várja a buszt

Délben álltam a buszmegállóban (helyi járat), állt mellettem egy idősebb hölgy a menetrend mellett. Erősen figyelt, aztán megjegyezte, hogy már jönnie kellett volna a kettesnek. Bólintottam. Kis szünet következett, majd az idősebb hölgy (nálam idősebb) megnézte a táblát, amiről itt-ott leázott a menetrend, megfolytak a betűk az eső miatt, és azt mondta, hogy ő nemigen jár busszal, mert a buszok mindig késnek. Csak néha kell neki a busz, mint például most is, mert most éppen szőnyeget akar vásárolni, és a szőnyeget nem tudja biciklin hazavinni. Bólintottam megint, és azt mondtam, hogy most már azonnal itt lesz. Ezután körülbelül a következő történt:

- A fiamnak van kocsija, azzal hazavihetnénk a szőnyeget, de sose látogat meg.

Bólintottam.

- Most is Angliába ment utazni, ide meg nem jön. Pedig mondtam neki, hogy az autó veszélyes, főleg hosszú távon. Most is volt egy baleset, egy piros kisautót elütött egy traktor. Tudja mi maradt belőle?

- Mi?

- Szinte csak a piros szín. Magának is azt ajánlom, hogy ne járjon autóval. Tudja, mi az, amit nagyon ajánlok?

- Mi?

- A biciklizést nagyon ajánlom. Az hasznos dolog. Én is kijárok vele a temetőbe, minimum két óra oda-vissza. Annyi idő alatt a fiam is ideérne, de nem jön, azt mondja, drága a benzin, inkább telefonál. Tudja, mit jelent a telefon?

- Mit?

- Azt jelenti, hogy maradj otthon. Hogy ne menj az anyádhoz, ne menj sehova, ne beszélgess senkivel, éljél elzárva a világtól.

Ekkor fordult be a kettes busz a sarkon.

- Itt van már - mondta a nő.

Felszálltunk, mentem anyámhoz.

Panasonic

Anyám két hete telefonálgat az antennaszerelőknek, hogy tegyék fel a parabolát. Akkor vettük meg az új tévét, én meg a helyi hírlapban, ahol öt évet húztam le mint szerkesztő, feladtam egy hirdetést, hogy nagyképernyős NDK-televízió eladó. Azóta megvették tízezerért, a Panasonic 150 volt, de van neki távkapcsolója, anyámnak nem kell most már mindig felkelni az ágyból, hogy csatornát váltson. Az új tévén a régi antennával nem lehetett semmit nézni, ezért anyám megegyezett a szomszédasszonnyal, hogy átszerelik a paraboláját a mi háztetőnkre, fest érte neki egy képet, őszi táj fasorral, vörös és rozsdabarna színek, ezt kérte a szomszédasszony (anyám festő).

Még tegnap vettem egy 2Zsiráf címre hallgató újságot, mert van benne egy interjú velem, ma végre elolvastam a buszon. És vettem egy ÉS-t is, de még csak Varró Dani Maszat-hegyes verséig jutottam, közben rájöttem, hogy ismerem, ezt olvasta a Nemzeti Színházban a múlt héten. Ha befejezem a naplót, elolvasom a Cserna Bandi tárcáját is, végre valaki igazi tárcákat ír az ÉS-be, nem úgy, mint például én tavaly.

Ja igen: ma végre kijöttek az antennaszerelők, feltették a parabolát, nagyon szép a kép, tényleg. Van teletext is, nem kell most már műsorújságot venni, és ki lehet merevíteni a képet egy gombbal. Csak megnyomja az ember a gombot, amikor például egy szép őszi tájat lát a képernyőn, őszi táj fasorral, vörös és rozsdabarna színek, pont, amilyet a szomszédasszony kért, és már lehet is kezdeni a festést.

(Harmadik nap - pihizik, hívogat)

Rott Józsi fűrészel

Megyünk majd Komlóra, december 5-6-7-én, Elek Tibi, Grecsó Krisz meg én, oda jön nekünk a Mikulás, hoz cukorkát meg csokikát, legalábbis remélem - azóta, hogy a 2001-es Körképben elolvastam a Podmaniczky-féle Rettentő Mikulást, eltűntek a gyerekkori képek a bölcs piros-fehér öregemberről, és helyükbe ez a könnyű kézzel felrakott jellemrajz lépett. (A Mikulás kulcsra zárta az ajtót, kicsit el volt havazva, beült a szánjába, hogy útnak induljon. Nem telt bele néhány perc, egyszer csak a homlokára csapott: ó, de buta vagyok, a szarvasokat elfelejtettem befogni. Befogta a szarvasokat a szán elé, fölpattant, és végre nyugodtan útnak indult. Megint eltelt pár perc, mikor a homlokára csapott: ó, de buta vagyok, a csokikat mind a házban hagytam stb.).

Komlóra Rott Józsi barátom hívott meg néhány hete, valahol ott él a környéken, bizonyos Magyaregregy nevű helyen, nem tudom, pontosan hol is van az, még nem voltam. Kaptam tőle egy képeslapot is tegnap, de a szövegből nem sokat bírtam megfejteni, azt viszont elégedetten vettem tudomásul, hogy annak ellenére minden gond nélkül megtalálta vele a postás a ládámat, hogy címzés gyanánt a nevem alatt mindössze ennyi áll: Gyula, Béke sugárút. Ez egy kisváros, harmincötezer körüli lélekszámmal, nem tudom, Magyaregregy mekkora, sejtéseim azért vannak. Évekkel ezelőtt itt, a gyulai vasútállomáson adtam fel egy viszonylag nagy csomagot Zalacsébre, egy kis dunántúli faluba, ahová gyerekkoromba sokat jártam apámmal, ő ott született. Egy nagyon öreg és vékony és szemüveges vasutas töltötte ki a csomag papírjait, álltam előtte a forgalmi irodában. A csomag címzettje, kérdezte. Horvát János, mondtam. Eltelt tizenöt perc, mire leírta a nevet. Címe, kérdezte. Zalacséb, Kossuth harminckettő, mondtam. Leírta, hogy Zalacséb (tizenkét perc), aztán látom, rajzolja a K-t, kerekíti az o-t, írja az s-t. Kos út 32. Nem baj, mondtam magamban, egy utca van, úgyis megtalálják, a vonat meg mindjárt elmegy.

Délelőtt felhívtam Rott Józsit, gondoltam, megkérdezem, mit írt a képeslapra. Nem volt otthon, csak az asszony, ő pedig azt mondta, a Józsi kályhacsövet vagy ilyesmit vitt egy ismerősének, mindenesetre nagy darab valami volt, de azért reméli, hogy délutánra hazaér. Felhívtam délután is, megint az asszony vette fel, mondta, hogy már itthon van a Józsi, csak átment a szomszédba, segít fát fűrészelni. Rott Józsi amúgy író, benne van néhány Körképben is, csak nem ilyen Mikulás-írással. Meg most láttam a literán is, a Magyar Könyv Alapítvány támogatottjainak listáján, hogy lesz új könyve, Csaposok, cselédek, csavargók, talán ilyen címmel. Viszont nincsen mobilja, este majd újra felhívom a vonalason.

Ja igen, a felesége azt mondta, hogy ő úgy tudja, csak azért írta a Józsi a képeslapot, mert visszajött a korábbi levél a címemről, a hivatalos meghívó volt benne a december 5-6-7-ei rendezvényre. Neki úgy rémlik, arra sem írt házszámot, csak annyit, hogy Béke sugárút, bizonyára azért is jött vissza. Az önelégültség helyébe ekkor kis csalódottság lépett, és a postásunkat gondolatban azonnal felruháztam a Rettentő Mikulás jellemével.

Amikor nagyon kell neki

Ellentétben a Rott Józsival, nekem van mobilom. Soha nem vettem volna, mert 2000-ig, míg újságíróként dolgoztam, sokszor volt nálam az ügyeletes mobil, és mi tagadás, eléggé rühelltem, hogy még vécére se igen lehetett tőle elmenni, mert állandóan csörgött, mintha én lettem volna az egyetlen újságíró a megyében. De aztán mégis lett, 2001 áprilisában kaptam a bátyámtól - kénytelen voltam megnézni most a papírjait, mert nem tudtam megvenni belé a szokásos feltöltőkártyát. Három napja alig van rajta pénz, tegnap be is mentem a szaküzletbe, kértem a kártyát, amit szoktam, de nem adtak, mondta az eladó, hogy olyan már nincs, illetve van, csak az üzletben nem lehet megvenni, meg lehet viszont venni bankjegykiadó automatánál bankkártyával, olyan meg nekem nincs, bankkártyám, így aztán azt javasolta, hogy vigyek a prospektusokból, nézzem át őket otthon, aztán jöjjek vissza. Ma végre volt időm rájuk, teli vannak letegező felszólításokkal, mintha bizony együtt vacsoráltunk volna valamelyik McDonald’s étteremben, ahová jó érzésű ember csak tévedésből teszi be a lábát, vagy amikor már nagyon kell neki, és nincsen hová mennie, mert a nyilvános vécéket megszüntették. Mi tagadás, ezeken a helyeken a vécék tényleg rendben vannak, igen meglepődik az állomási illemhelyekhez szokott magyar, amikor belép.

A prospektusok amúgy ilyen szövegekkel vannak teli: Töltsd fel magad! Meg hogy Rádumálhatlak?, Életre kelt a telefonod!, És Te... hogy vagy?, Téged hívnak!, Válassz a kínálatból!, Kicsi vagy apró?, Légy kíváncsi!, Némán rezgő vagy hét nyelven csörgő?, Polifónikus vagy fényképekre kattanó? Abbahagyom, a lényeg az, hogy érdemi információ egyikben sincs, egy órám ráment, de most már legalább vannak olyan sejtéseim, hogy azt a SIM-kártyát vagy mit, ami nekem van, ki kell cseréljem, vagy tényleg kénytelen leszek beruházni egy bankkártyára. Kétségtelenül ügyes üzletpolitika, csak egy mezei felhasználónak, amilyen én vagyok, nagyon fárasztó.

(Negyedik nap - tévét néz, olvasgat)

Egy kis Krúdy

A varjak ébresztettek úgy fél nyolc felé, ilyenkor, november táján minden évben nagy csapatokban mennek délre a hideg elől, innen szoktam tudni, nem az Aigner Szilárdtól, hogy komolyabb lehűlés jön. Felkeltem, kinéztem az ablakon, hatalmas köd volt, az udvari hinták fémrészeiről csöpögött a víz, legalább kilencvenkilences páratartalom, nem láttam őket, csak az irtózatos károgásukat hallottam. Eltelt vagy két perc, mire felfedeztem, hogy nem délre mennek, mint annyiszor novemberben már, hanem éppen délről jönnek, körülbelül két hete is ezt csinálták. Teljesen meg vannak zavarodva, pontosan olyanok, mint a világ nem varjú része, azt se tudják, mi van, vagy csak a ködben tévedtek volna el? Aztán megláttam a lámpákat is, a szomszéd Daciája figyelt engem álmos és sárga szemekkel a parkolóból, átmentem szólni neki. Akkor a szomszéd is figyelt kicsit álmos és sárga szemekkel, aztán lement a parkolóba, és lekapcsolta a lámpákat. Krúdysat álmodtam, gyöngyöző tyúkhúslevest vagy ilyesmit, hasonlót, mint amit a Szindbád-filmben látni, de lehet, hogy csak a fácánleves volt, amit anyám csinált még csütörtökön ebédre. Hétvégén nem szoktam hozzá lemenni, általában írok, és délben gyakorlott mozdulatokkal főzök magamnak valamit. Kétféle dolgot tudok, az egyik a rakott, a másik a töltött káposztás konzerv, ezeket lehet kapni a sarki boltban. Csak fel kell nyitni valamelyiket, beleönteni egy edénybe, és három perc múlva már lehet is enni. Nagyon rossz, de csillapítja az étvágyat. Aztán már csak várni kell, várni, hogy valaki végre betévedjen a lakásba, kerülgesse darab ideig a mosatlanokat, és amikor már nem bírja tovább, úgyis elmosogat. Persze azért nem lehet mindig erre építeni, néha elmosogatok én is, például tegnap is megtettem, és feltöröltem a parkettát, úgyhogy aránylag rend van, csak a félbehagyott írások hevernek szanaszét a lakásban, azokhoz nem engedek nyúlni senkit, néha még magamat se. Főleg a számítógépes asztal meg a konyha van teli mondatokkal, cetlikkel, tennivalókkal, határidőkkel, ha nem jönne más munka, tavaszra talán eltűnnének.

Egy kis Németh László

Tegnap elolvastam végre a Népszabadság múlt szombati számának hétvégi mellékletét, pont egy hete feküdt már az asztalomon, akkor hozta valaki, mert látta benne egy írásomat, én nem szoktam megvenni. Délután megnéztem Az én kis falum c. 1985-ös csehszlovák filmet az ml-en, valahogy vontatottnak tűnt, jobbra emlékeztem. Este meg, félálomban, az Eb-selejtezők összefoglalóit. Lettország járt a legjobban (annak, aki még nem tudná: Törökország ellen egy-nullát csinált, csakúgy, mint Skócia Hollandiával), előbbiből azért a magyar válogatottra vonatkozóan le lehetne vonni bizonyos következtetéseket, csak nem érdemes. Kivégeztem az ÉS-t is, amikor az utolsó oldalon elolvastam Tar Sándor Csokonai címet viselő, valójában a régi Debrecent sirató írását, próbáltam összerakni a ‘80-as évek eleji várost, amikor másfél évet magam is ott éltem, de húsz év távlatából már nem sok mindenre emlékeztem. A Leveles jutott eszembe, ahol sokat ültünk nyaranta, meg a Gödör, ahol meg telente, ott 50 forintért rántott sajtot lehetett enni kenyérrel meg egy sörrel, és néhány forint még a pincérnek is maradt. Persze akkor még a villamoson is száz forint alatt volt a büntetés, erre határozottan emlékszem, mert egyszer, egyetlenegyszer, esküszöm, nem vettem jegyet, meg is büntettek. Százast adtam az ellenőrnek, és nem kértem vissza, akár a Gödörben vagy a Régi Posta étteremben, köszönöm, tartsa meg, borravaló, ezzel, akkor úgy képzeltem, sikerült ráirányítanom a figyelmét az ellenőri munka szépségére, nem is tévedtem sokat, tessék megnézni, most többen vannak, mint húsz éve. Az eset után kölcsön kellett kérnem a Palotás Csillától, akivel, ugyan nem emiatt, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Ő debreceni volt már akkor is, én meg albérletben laktam a Bem tér környékén. Először, egy hónapig, az Óbester borozó utcájában, Sallai, azt hiszem, aztán egy utcával közelebb a Nagyerdőhöz, a Kétmalomba költöztem, ott lakott a Térey is, néhány házzal arrébb, ezt tisztáztuk pár éve valamelyik ÉS-bulin, akkor még nem jelent meg a Sonja útja... Borsavölgyiék háza, ahol laktam, az udvar végében volt, egy nagy szárazkapun kellett bemenni, olyan kapun, amilyeneket a Honvéd utca régebbi felén lehetett látni. Arra emlékszem még, hogy állandóan vizsgaidőszak volt, és mi állandóan a fekete-fehér tévét néztük, és hogy a képernyőbe beköltözött egy pók, ezért, vagy nem ezért, mindig ugyanazt lehetett látni: Onedin line. A kutyát Pimpinek hívták, és nem volt egészen normális, a házban pedig mindenütt sakkújságok hevertek, mert az ifjú Borsavölgyi sakkozott, és ahol nem hevertek sakkújságok, ott meg Szabó Magda-könyvek voltak, akkor olvastam el az összes addig megjelent regényét, plusz egy zöld fedeles dedikált Németh Lászlót is, az Iszonyt, ‘44-ben írta alá Hódmezővásárhelyen, szívből ajánlva bizonyos Horváthnének, aki, gondolom, azóta meghalt.

(Ötödik nap)

Kis magyar könyvterjesztés (alulnézet)

Horváthné él. Ez volt az első gondolatom, amikor Rótt Józsi felhívott Magyaregregyről.

Horváthné él, ha nem is az, akinek ‘944-ben Németh László Hódmezővásárhelyen a zöld fedeles Iszonyt dedikálta, és nem is az, akiről az író a Nyugat novellapályázatának első díjas munkáját fogalmazta anno, hanem az a Horváthné, aki a komlói közösségek házában dolgozik, és akinek, így Józsi, legyek szíves elküldeni a Csillagszedő Máriót vagy legalább a gépiratot mailen, mert néhány gyerek el szeretné olvasni, de nincsen olyan könyvesbolt a környéken, ahol hozzá lehetne jutni.

Könyvem nekem sincsen, illetve egy van, de azt meg nem adom, mondtam Józsinak kissé kajánul. Tíz példányt kaptam a Mórától, csak a szűkebb családnak jutott, ismerősnek alig, azért nem adtam Józsinak sem, de még a bárkás munkatársaimnak, Elek Tibinek vagy Grecsónak sem. Amúgy meg könyvesboltban ne is keressétek, gondoltam. Már amikor megjelent, 2002 karácsonyán sem volt, csak abban a tíz boltban, ahová a kiadó egyetlen terjesztője „terítette”. Mert ugye minek is lenne karácsonykor a gyerekkönyv a könyvesboltokban. A tíz bolton kívül ugyan azóta sem jutott el máshová, annyiban azonban mégis javult a helyzet, hogy ma már ott sincs, ahol tavaly karácsonykor még volt.

Azért az mindenképpen megnyugtató, hogy abból az ezer példányból, amit állítólag nyomtak, még mindig raktáron van 161 darab, és hogy ezeket a könyveket tavasz óta nem lehet onnan kirobbantani. Elméletben persze azért ír a balga kortárs íróember, hogy a műve eljusson az olvasókig vagy legalább a könyvesboltokig, a gyakorlatban azonban az ilyen irányú próbálkozások teljesen hiábavalóak. Nekem például a Csillagszedő Márió kapcsán azt mondták, hogy ha majd írnak kicsit a könyvről az újságok, karácsony után, lehet majd kapni is, de nem mondtak igazat, mert annak ellenére, hogy meglehetősen sok szó esett róla a médiában, nem történt semmi. Teljesen fölöslegesen közölt tehát interjút a Könyvhét, a Fogalmazástanítás, az Elle, a 2zsiráf, a Népszabadság, teljesen fölöslegesen közölt öt beszélgetést a Petőfi rádió, egyet-egyet a Kossuth és a Tilos, teljesen fölöslegesen közölt kritikát a Csodaceruza, az Új Könyvpiac, a Budapesti Nap, teljesen fölöslegesen közölt részleteket a királyi tévé, a Kincskereső, a Bárka, a Tiszatáj, az Új Forrás, a Minimax, teljesen fölöslegesen adtak el több mint ötvenezer cd-t és kazettát, teljesen fölöslegesen tették általános iskolás olvasókönyvbe vagy színpadra legalább öt változatban, fordították szlovákra, adtak neki Év könyve-díjat, mert a raktárban továbbra is ott rohad az a 161 példány. Nem ezen múlik a könyvterjesztés, mondták aztán nekem okos emberek, és valószínű, hogy akkor már igazat beszéltek, nem ezen múlik a könyvterjesztés, hanem a raktáros fiún múlik, ha az ugyanis nem hallott a könyvről, megette a fene az egészet, nem teszi a raklapra, nem kerül a boltokba.

Nem írnék róla most, mert tudom, hasonlóképpen működik ez is, mint sok minden más az országban, nem írnék róla, ha nem jönne megint a karácsony, ha nem hozza szóba a Józsi, ha nem keresne azóta is folyamatosan hetente legalább egyszer valaki levélben, telefonon vagy e-mailben, hogy megjelent-e már a Csillagszedő Márió. Ugyanaz zajlik most is, mint egy évvel ezelőtt, tavaly karácsonykor, gyakorlatilag mindegy, hogy megjelent a könyv vagy nem jelent meg, a boltokban továbbra sincsen, így az olvasói kérdésekre adott válaszaimat csupán annyiban kellett módosítanom, hogy már nem azt mondom, hogy azért nem lehet kapni, mert még nem jelent meg, hanem azt, hogy azért nem lehet kapni, mert már megjelent.

Tavaly karácsonykor, amikor Békéscsabán bemutatták a könyvet, felhívott egy lány a szegedi rádiótól, hogy ő lesz az, aki mondja majd a verseket az esten. Nagyon örülök, mondtam, ő is nagyon örül, mondta, de nem ezért hívott, hanem azért, mert egy hete járja a szegedi boltokat, de sehol nem hallottak a könyvről, legyek szíves, küldjem hát el fénymásolatban, hogy felkészülhessen. Ez volt az első momentum, és nagyon hasonlított arra, ami tíz-egynehány évig korábban zajlott, amikor is a kézirat ugyancsak fénymásolatban terjedt. Ekkor még csak azt gyanítottam, hogy Szegeden nincs, de amikor Debrecenből, ahol a kiadó egyetlen terjesztőjének egyik központja van, telefonált a Palotás Csilla, hogy legyek szíves küldeni egy példányt, mert sehol nem kap, kezdtem szomorú lenni. Aztán, amikor Pécsről, Veszprémből és Miskolcról is rám szóltak, már mindegy volt, elmúlt a karácsony. Egyik ismerősöm a Múzeum körút összes boltját járta végig hiába, egy másik, a tapasztaltabb, az Írók Boltjában kereste a nyáron, mert hogy eddig ott minden könyvet megkapott, ám most neki is csalódnia kellett, közölték vele, hogy márpedig olyan könyv, hogy Csillagszedő Márió nincsen, és nem is volt soha. Erre már én is rákérdeztem a boltban, nagyon kedvesen mondta a hölgy, hogy ha van is ilyen könyv, náluk csak akkor lesz, ha a terjesztő áthozza a küszöbön a raklappal. Megkérdeztem a terjesztőt is, a központi raktár főnökét, ő meg azt mondta, hogy akkor viszi majd át a küszöbön a raklappal, ha a könyvesbolt rendel belőle. Ezt a paradoxont azóta sem sikerült feloldani, meg lett pedig mozgatva az összes főnök meg vezérigazgató, de hiába, mert a raktáros fiú álláspontját egyikük sem ismerte. Jómagam egyébként a budai bemutatón kívül egyetlen helyen láttam a könyvet (az írószövetségi díjátadón még reménykedtem, de érkezésemkor már mind a nyolc példány eltűnt), mégpedig a gyulai könyvesboltban, ahol karácsonytól februárig száz példányt adtak el belőle, de azóta, nyolc hónapja, ők is hiába rendelik, nem kapnak újabb szállítmányt. Ha felolvasásra megyünk, mindegy, mit olvasok, az est végén úgyis azt kérdezik, hol lehet megvenni a Csillagszedő Máriót Sehol, mondom, hogy ne ragozzam, nincs már a boltokban. Ekkor mindig feltűnik egy könyvtáros vagy egy könyvesboltos, és közli, hogy ő hónapok óta rendeli, de nem kap. Ekkor szokták megkérdezni azt is, hogy mikor nyomják újra. Egyelőre biztosan nem, mondom, mert van még raktáron 161 darab.

Horváthnét egyébként felhívtam, és a könyv anyagát elküldtem neki e-mailen.

(Hatodik nap - ügyintéz, utazgat)

Teli van számokkal

Vonalterhelési vizsgálat. Azt hiszem, ezt mondta az a férfi reggel a telefonba, aki rám csörgött 6.40-kor a Hungarotel Rt.-től (ez itt a reklám helye). Kellemes, érces férfihang, ilyen adottságokkal elmehetett volna tévébemondónak vagy akár szolgálati közleményeket olvasni valamelyik forgalmas MÁV-pályaudvarra. Előzékeny tehát a mi viharsarki telefontársaságunk, ha nem kér az ember ébresztőt, akkor is készségesen megteszik. Álmos szemekkel néztem ki az ablakon, tiszta idő volt, a varjak károgtak és köröztek csak a levegőben, nem igazán tudták eldönteni, hogy északra vagy délre induljanak.

Egyébként nem baj, hogy felköltött az a telefon, gondoltam később, legalább lesz időm elintézni néhány ügyet a városban. Fel is öltöztem, hogy indulok, de akkor meg rám csöngetett a közös képviselő, hogy fizessem ki a takarítási pénzt, a közös költséget meg a tetőjavítás rám eső részét. Minden harmadik-negyedik évben beázik a tömbház teteje, a javítása valahol 500 ezer és 1 millió között mozog, ezért aztán gyakorlatilag folyamatosan fizetjük a részleteket.

Egyébként nem baj, hogy nem pizsamában nyitottam ajtót a közös képviselőnek, gondoltam később, mert még el sem köszöntem, megjelent a vízórás is, és felszólított, hogy mondjak egy vízóraállást, közben a papírjaiba mélyedt, majd a fejéhez kapott, és kijelentette, hogy magának nincs is vízórája. Nincsen, mondtam, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Egyébként nem baj, hogy becsuktam magam mögött az ajtót, gondoltam később, mert így nem sétálhatott be az áramszámlás csak úgy. Előbb csengetnie kellett, azt meghallottam a fürdőszobából. (Egyébként nem baj, hogy meghallottam, mert nem pénzt kért, csak a számlát nyomta a kezembe, átutalással fizetek.)

Miközben mentem a bankba, hogy tegyek a folyószámlára egy kis pénzt, ki tudják fizetni a telefondíjamat is, eszembe jutott az a bizonyos Petri-vers, ami tele van számokkal, Egy szép nap, azt hiszem, ez a címe. A számokra meg a mellé írt, napi léthez szükséges áruk neveire nem nagyon emlékeztem, nem is gondolkoztam rajtuk sokat, kezdtem az én variációmat: takarítási pénz 500, közös költség 760 (reggel biztatott a képviselő, hogy jövőre ezer lesz), tető 2200, áram 5640, víz- és csatornadíj 2800, gáz 3200, vonalas telefon és internet 38 000, kábeltévé 1540, ez összesen közel 55 000, és akkor még nem vettem mobilkártyát, sört, cigit, ételt, fogkrémet, sampont meg mosóport.

Miből él maga, kérdezte két éve az APEH-ellenőr, másfél évvel azután, hogy felhagytam az újságírással. Tetszik tudni, ez hosszú távú befektetés, kezdtem a magyarázkodást, de közbevágott: ha ezt elosztom, mondta az APEH-ellenőr, havi ezer se jön ki, miből él maga? Dolgoztam tizenöt évet újságíróként, mondottam, és félretettem mindig egy kicsit, abból. De most is ugyanúgy szabadfoglalkozású, mint korábban, mondta az APEH-ellenőr. Most is ugyanúgy, csak most nem újságot írok, hanem könyveket, ez a tevékenység pedig hosszabb távú befektetés, egy könyv nem ér olyan hamar véget, mint egy cikk, sokszor áthúzódik két december 31-én is, így még nem mutatja a pénztárkönyv azt a nagy összeget, amit majd a megjelenés után kapok. Nézte az APEH-ellenőr az éves jövedelem mellé írt 11 ezer forintot, és csóválta a fejét nagyon. Az arckifejezéséből két dologra tudtam következtetni: vagy nem hisz nekem, vagy őrültnek gondol. Tessék, csókolom, elhinni, hogy jövőre több lesz, mondtam neki biztatóan, mert nagyon is jól tudtam, hogy csak azért hívattak be, mert minimum pimaszságnak gondolták, hogy ennyit vallottam be jövedelemként. Hát az igaz, hogy nem visszafelé számoltam, tapasztalatlanul írtam csak egész évben tisztességesen a pénztárkönyvbe a kiadást meg a bevételt, a végére meg ez jött ki, tizenegyezer. Most már persze okosabb vagyok, a kiadási oldalra nem írok be mindent, így az APEH-nek elfogadható az összeg, a többi meg kit érdekel.

Gyalogoltam anyám házáig, mert elment az orrom előtt a busz. Megpróbáltam persze elérni, már csak 50-100 méter volt hátra, egyre erősödött hát bennem a remény, hogy sikerül felszállnom rá, amikor morgott egyet az Ikarus hátulja, és huss. Először még azt hittem, csak a munkaruhás férfire morog, aki kezében egy fegyvernek látszó tárggyal rajzolt a busz poros hátuljára, de nem, a sofőr erős gázfröccsöt adhatott, mert állva hagyott mindent, a munkaruhás férfit, a fotószalont, a Sörpatikát, a mozit és engem is, a régi Komló étteremmel együtt, ahová, míg élt, sokat jártunk gyalog az öreg Simonyival.

Visszafelé elértem a buszt. Anyám rántott húst sütött ebédre, nagyon jólesett. A tegnapi töltött káposztára is bólogattam, hogy finom, hogy jólesik, nem tudhatta szegény, hogy egész hétvégén azt ettem.

(Hetedik nap - nem gatgetel többet)

Akvárium

Vége a gatgetelésnek (utazgat, bólintgat, hívogat stb.), eljött a komoly munka ideje, gondoltam reggel, alighogy felkeltem. Aztán eszembe jutott, hogy ma orvoshoz kell mennem, kontrollvizsgálatra, és hogy ma is van naplóírás, pedig a hetedik napon, ha jól emlékszem, még a Teremtő is pihent. Felöltöztem, nyolcra ott is voltam a rendelőben, de ezren álltak már, majdnem délig ültem hát a váróban, ezt nem igazán részletezném. Ráadásul, amikor bejutottam, kiderült, hogy fél három-három közt vissza kell mennem, próbáltam alkudozni, de be kellett látnom, hogy elkerülhetetlen. Miközben vizsgáltak, hívott a Krisztián (Grecsó), hogy jó lenne, ha már négy előtt Békéscsabán tudnék lenni. Amúgy ötkor kezdődik az est, ezt tudtam, csak azt nem tudtam, hogy ma, úgy emlékeztem, csütörtökön lesz. JAK-rendezvény ez, Fiatal írók vidéken, azt hiszem ezt a címet viseli, és jön a Papp András Hajdúszoboszlóról, a Jász Attila Tatáról, akivel egyébként is beszélnem kell, és ott lesz Kiss Laci is, a helyi színek, azaz Gyula képviseletében.

Az orvostól anyámhoz mentem, de nem tudtam megvárni, hogy elkészüljön az ebéd, mert a délelőtti információknak köszönhetően a mai naplóírásnak délután kettő, maximum fél három lett a végső határideje. Kénytelen voltam hát megint töltött káposztát enni, azt mondják, felmelegítve a legjobb. Lehet, hogy így van, csak nem naponta kell próbálkozni.

Most délután egy óra van, már itthon ülök a gép előtt, és várom, hogy két óra legyen. Kiss Laci anyja szerint ugyanis, akit az előbb hívtam a vonalason, a fia akkor ér haza Pestről, akkor tudom hát megkérdezni, hogy autóval megy-e Békéscsabára, a mobilkártyámon ugyanis nincsen már (még) egység. Autója ugyan neki sincs, ahogy nekem se, de vannak neki szülei, azoktól szokta elkérni.

Nekem már apám nem él, két és fél éve halt meg, anyámnak mindenről ez jut az eszébe, mondjuk, nem is csodálom, negyvennégy évet éltek le együtt. Azt mondja például nekem a hét elején, hogy öngyilkos lett az egyik hal. Aztán vár egy kicsit, néz, és hozzáteszi, hogy a férfi hal.

Apám nem lett öngyilkos, hanem beteg volt, néztem tehát rá én is kicsit. Akkor elmagyarázta, hogy éjszaka ugrott ki az akvárium tetején, csak reggel látta meg a padlón, akkor már halott volt.

Néhány hónapja vittem neki az akváriumot. A kutyát, macskát annál jobban szereti, hogy bezárva tartsa őket a lakásban, nem is volt neki semmi állata, azonnal rácsapott tehát a lehetőségre, amikor, tényleg véletlenül, megemlítettem neki, hogy van egy akváriumom, nem tudom, mit csináljak vele. Évek óta a beépített szekrényben hevert, még a kilencvenes évek közepén volt benne két ékszerteknős, valami nő hozta. Elvittem, vett bele növényt, szűrőt, vízmelegítőt meg két halat, egy fiút meg egy lányt, olyan guppiszerűségeket. Éltek is boldogan, mint hal a vízben, és talán még ma is élnének, ha egyikük, a férfi, öngyilkos nem lesz.